IDEA Intézet

Legalábbis reméljük. Korábban számos alkalommal értekeztünk már arról a kétpárti rezsipopulista nagykoalícióról, amely az MSZP és a Fidesz között kötettett. A június e téren aktívnak bizonyult, először itt fejtettük ki az MSZP frakcióvezető-helyettesének „nem látja a fától az erdőt” szemléletének következményeit, majd pedig a baloldal és a rezsicsökkentés közös Muppet-showja is illusztrálásra került.

Túl azon, hogy már áprilisban megjelentettünk egy elemzést arról, hogy a lakossági energia árazása fenntarthatatlan, és hogy rezsi- vagy adócsökkentés éppen a leginkább rászoruló csoportoknak nem okoz érezhető enyhülést az energiaköltségekben, miközben összességében több tízmilliárd forint transzfert biztosít a jómódúbb fogyasztóknak, a baloldal vezető pártja (MSZP) továbbra is következetesnek bizonyult a téren, hogy nem mondja fel a kormánypártokkal között nyelvi és populista koalícióját. Már tavasszal jeleztük, hogy mi látunk lehetséges opciót sok száz milliárd forintra és 200-300 ezer ingatlan azonnali, vissza nem térítendő felújítási támogatására, amely révén hosszú távra kerülhetnének leszorításra a költségek. Erre vonatkozólag volt pozitív alternatív rezsicsökkentései javaslat is, hiszen az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért (PM) pártszövetség tulajdonképpen politikai programmá emelte az Energiaklub több korábbi tanulmányának megállapításait és javaslatait. Vajon lehetséges-e a korszakváltó populizmus?  - kérdeztük, és reménykedtünk, bár aggályaink voltak.

Mégpedig azt illetően, hogy mi marad majd a régimódi populizmusból az ellenzéki közpolitikai tárgyalások során (amelyet az MSZP és az Együtt 2014-PM folytat egymással, mint szövetségi tömbjeik vezető alakulataik). Vajon enged-e az MSZP rezsipopulista és fenntarthatatlan terveiből, és nem csak egy sajtótájékoztatónyi győzelmet akar a Fidesszel szemben elérni, hanem esetleg átveszi az Együtt 2014-PM javaslatát, azaz hosszú távon kíván gondolkodni.

Nézzük, akkor mi szerepel a két párt közpolitikai alapelvi megállapodásában: „Hiszünk abban, hogy unokáinkra élhetőbb országot kell hagynunk, ezért kiemelt célkitűzésünk a környezeti fenntarthatóság szempontjainak érvényre juttatása. Ennek keretében átfogó, önrész nélküli lakás- és ingatlan-felújítási programot hirdetünk az energiaszámlák valódi csökkentése és hatékonyabb energiafelhasználás érdekében, továbbá fejlesztjük a megújuló energiatermelést…”

Ennek alapján akkor fel is csillanhat a remény azok számára, akik mantraszerűen ismételgetik, hogy lám, az ellenzék sem kevésbé populista. Rezsi témában az Együtt 2014-PM álláspontja emelkedett felül, és került be az alapvetések közé, tisztább helyzetet teremtve ezzel fenntarthatóság és realizálhatóság kérdésében. Az MSZP frakcióvezető-helyettesének is határozottan jobban áll, amikor egy reális alternatíva mellett érvel.

Láthatóan van igény lakossági oldalon is a megújuló energia térnyerésére, a manapság divatos téma azonban itthon csak a választások közeledtével kerül a középpontba. Az ABB felmérése szerint honfitársaink 92 százaléka üdvözölne valamilyen adókedvezményt a tetőre szerelhető szolárpanelek telepítéséhez kapcsoltan. Sajátos viszonyra utal ugyanakkor, hogy csak 8 százalék értene egyet azzal, hogy a fogyasztók is hozzájáruljanak a megújulók térnyeréséhez, hiszen a nemzetközi válaszadók közel 60 százaléka gondolkodik így. E rövid helyzetkép arra is rávilágít, hogy a kormány miért kezeli kampányeszközként a területet: a 2010-es választások előtt és után az energetikai vezetés mással sem haknizott, mint a zöld forradalommal, még a kötelező uniós vállalásra is rádobtak egy - néhány tized százalékpontos - lapáttal.

Az elmúlt két évben azonban gyakorlatilag egyetlen szó sem esett erről, mindaddig, amíg az elmúlt néhány hétben - amikor már nincs egy év hátra a választásokig - saját államtitkárt és felmelegített ígéreteket kapott a megújuló energetika. Félő azonban, hogy a „csak pénzbe ne kerüljön” mentalitás ismét mellékszerepbe kényszeríti a szektort, megfelelve a „szép-szép, de nem fizetnék érte” többségi akaratának.

Hétfőtől újabb rezsielemek ára csökken, bár a mostani „csakazértis” intézkedések érdemben a megszorító csomagok miatti lakossági tehernövekedéshez mérten is minimálisak. A pb-gáz, a kéményseprés és a szemétszállítás mellett a víz- és csatornadíjak is alacsonyabbak lesznek, igaz, a legutóbbi sajtóhírek szerint utóbbi miatt a főként önkormányzati tulajdonú vízműveknek már jövőre több tízmilliárd forint értékű kompenzációs csomagra lesz szükségük (hasonlóan a távfűtés például minden villamosenergia-fogyasztó által fizetett dotációjához) – várhatóan ez az összeg sem lesz „talált pénz”, így tehercsökkentésnek becézett lépés hosszabb távon gyakorlatilag csak egyik zsebből a másikba helyezi át a pénzeket.

A miniszterelnök legutóbbi bejelentése szerint a nagyobb falatot jelentő újabb tíz százalékos áram- és gázárcsökkentés a fűtési szezon előtt, októberben várható. Az újabb – az eddigi megszólalások alapján várhatóan ismét általános – vágás részleteiről egyelőre nem részlet vált ismertté, bár a január egytől hatályos tízszázalékos csökkentés részleteit is csak néhány nappal az év vége előtt hirdették ki, jó néhány napos felkészülési időszakot hagyva a szolgáltatóknak. A fejlesztési miniszter májusban adott interjújából kiindulva azonban most sem az – egyébként szintén „egyik zseb, másik zseb” effektust jelentő – áfatartalom-csökkentés vagy éppen az MVM Zrt. busás profitjának terhelése lesz a fő irány, vagyis a szolgáltatók újabb komoly veszteségekre készülhetnek fel. Az energiahivatal élére szintén hétfőn kerülő Dorkota Lajos annyit már megelőlegezett, hogy a csúcsszerv fő feladata az árcsökkentést lehetővé tevő tartalékok felkutatása lesz – ez már úgy hangzik, mintha valódi funkcióját követné a hivatal, azaz nem a felülről jövő tízszázalékos utasítások puszta átvezetése lenne a dolga, az azonban, hogy az októberi bejelentés már jóval azelőtt megszületett, mintsem hogy az új elnök megtette volna legalább első javaslatait a témában sok mindenre utal, csak újjászületett szakmaiságra nem.

A kormány mind többször lebegteti, hogy az orosz beszállítótól olcsóbb gáz érkezik „majd” Magyarországra. Azt persze nem tudjuk, hogy mikor, hiszen a tárgyalások – legutóbbi hírek szerint legalábbis – még el sem indultak. A paksi atomerőmű bővítésével azonban lehet a kormány kezében cserealap (erre utal, hogy apránként és jól adagolva, de már minisztériumi szinten is a „jóságos cáratyuska” előnyeiről kommunikálnak). Az orosz Déli Áramlat földgázvezetéknek alternatívát állítani hivatott Nabucco tervének leállásával ugyan a Magyarországot is érintő csőépítési hullám ugyan várhatóan legalább kismértékben veszít jelentőségéből és így csökkenti a magyar kormány alkuerejét (és a hamarosan állami kézbe kerülő földgáztárolók jelentőségét) is, egy megfelelő konstrukcióval azonban valóban csökkenthető a gáz beszerzési ára – az azonban bizonyosnak látszik, hogy nem októbertől.

A szolgáltatók többsége keményebb vagy árnyaltabb formában már korábban felhívta a figyelmet arra, hogy az első körös rezsicsökkentés „csak” masszív mínuszokat, egy potenciális második kör (hasonló elvek alapján felépítve) azonban már működési zavarokat hoz majd. Az ehhez hasonló érvek azonban sokat nem érnek, hiszen láthatóan nem egy nyelvet beszél a kormány és az energiaipar. Az állam célja, hogy a veszteségre kényszerített cégeket olcsón (ingyen) átvegye, a cégek pedig még mindig – és láthatóan tévesen – piaci folyamatokban gondolkodnak „panaszaik” megfogalmazásakor. Minden esetre ha az oroszok pozícióik bebiztosításában gondolkodnak, akkor jól jön majd, ha nemcsak Paksot, hanem egy egész ország lakossági ellátását vagy éppen a rendszerinfrastruktúráját ajánlhatja fel nekik a magyar kormány. Továbbra is kérdés persze, hogy kinek és miért lesz majd vonzó egy ágazat, amelybe a legalapvetőbb működéshez is százmilliárd forintokat kell majd invesztálni – függetlenül attól, hogy a tulajdonos a „rossz multi” vagy a „jó állam”, esetleg a „még jobb” orosz gázbeszállító. Mi pedig csak abban bízhatunk, hogy még jó sokáig „elvtelen riogatások” maradnak az országos nagy áramkimaradások vagy egyéb ellátási problémák.

Mikecz Dániel írása

Sajátos önmeghatározás az „értelmiségi”. Míg a társadalomtudományokban használhatóbb az elit kategóriája és az angol nyelvben gyakrabban használják a professional vagy németül az Experte kifejezést, nálunk még mindig dívik magunkat értelmiséginek titulálni, hiszen az értelmiségi lét túlmutat az egyszerű szaktudáson. A fogalom használatában érződik – a kelet-európai társadalomfejlődésnek megfelelősen – egy kis feudális arisztokratizmus és a kapcsolat a létező szocialista társadalmak marxista leíró kategóriáihoz (vö. Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz).

 Múlt hétvégén a baloldali és liberális értelmiség gyűlt össze Szárszón Farkasházy Tivadar kertjében, a meghívó szerint azzal a céllal, hogy kiderítsék, „miképpen rázható fel az ország”, bár a házigazda nem kérte, hogy vendégei „tegyék félre összes nézeteltérésüket”. Magánrendezvényen, magánemberként jelennek meg a résztvevők. Ingujjban kedélyesen beszélgetnek, és vezetéknév + becézett utónév formában említik politikus-ismerőseiket. Az index.hu és a hvg.hu azonnal „fikázós” (legalábbis Horváth Gábor jegyzete szerint) beszámolókat adott a rendezvényről és úgy tűnik, a vendégek és vendéglátójuk sem értik, hogy miért. A legfontosabb kérdés ugyanis nem az lett volna, hogy ki legyen Orbán Viktor kihívója, hanem az, hogy ezek az emberek mit gondolnak azokról, akik nem jelentek meg Szárszón. Ez a találkozó nem egy pártnap, konferencia vagy sajtótájékoztató volt, hanem egy hangsúlyozottan magánrendezvény, ami éppen az informalitást, a személyes nexusok fontosságát ünnepelte. A résztvevők, mint meghívottak nem eredeti szerepük funkcionalitásában jelentek meg (politikus, újságíró, társadalomtudós), hanem egy adott network tagjaiként. Amit a politikai közösség maradéka – amelyik továbbra is instrumentalizált szerepben jelenik meg: adófizető, munkavállaló, jobb esetben választó – csak kívülről bámulhat. Aki azt gondolja, hogy ma Magyarország „felrázásának” terepe egy magánrendezvény lehet, annak akadálya pedig egy szűk kör nézeteltérései, az azt mondja, hogy a civil társadalom intézményei és nyilvánossága alkalmatlanok erre, ezzel pedig éppen annyit használ a demokratikus társadalomnak, mint a Nemzeti Konzultáció. Kicsit olyan ez, mint a kedvelt értelmiségi protest-forma, a nyílt levél aláírással. Az aláíró úgy gondolja, hogy értelmiségi státuszának autoritása elegendő ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon a politikai döntéshozókra, másokat azonban kizár a csatlakozásból. Exkluzív és antidemokratikus.

 Az utolsó szárszói találkozó óta eltelt tíz év, ez idő alatt tovább folyt a társadalmi nyilvánosság újabb szerkezetváltása, a húszasok-harmincasok esetében egy-egy korosztály 30-40 százalékának van diplomája, ami annak ellenére fontos tény, hogy sokan a felsőoktatás „eltömegesedésére” hivatkozva próbálják meg azt eljelentékteleníteni. Az utóbbi években Észak-Amerikában és egész Európában (nemcsak Nyugaton) a társadalmi részvétel bővítése és az átláthatóság a baloldali politikai mozgalmak legfontosabb követelései közé tartoznak, politikai identitások és programok alapját jelentik itthon is. Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar radikális jobboldal sikerének egyik titka éppen az, hogy részvételt biztosít azoknak, akik egy ideje úgy érzik, nem tagjai a politikai közösségnek. Bizonyos szempontból grass-root ez is, csak éppen barna, nem zöld.

A részvétel bővítése, az olyan fórumok előtérbe helyezése, amelyek lehetőséget biztosítanak másoknak is a bekapcsolódásra (inkluzívitás), veszélyeztetik ugyan a kivételezett értelmiségi státuszát, mégis ezeken keresztül vezet az út egy olyan közélet felé, amit érzésem szerint a szárszói résztvevők is kívánnak.

Jakab Attila vendégbejegyzése

„Sajnos Magyarországon az a helyzet, hogy frázisokkal mindennél többet lehet elérni” (Klebelsberg Kunó, Pesti Napló, 1928. szept. 4–5. old.). Ezt ma Orbán Viktor tudja a legjobban. Nem véletlen, hogy a „nemzeti” mellett a „keresztény” a legtöbbet használt politikai hívószava. A kettő együttesen adja azt a nemzeti-keresztény kurzust, amely egyre inkább meghatározza az élet- és társadalomidegen rezsim jellegét. Ez a Horthy-korszakban is így volt. Valójában azért lehet egyes, távoli elemeit vissza-visszaemelni, mert a nagyközönség nem ismeri, ha pedig mégis, akkor ismeretei töredékesek.

Legyünk megértők. Honnan is ismerhetné? Hiszen például Romsics Ignác akadémikus, a korszak szakértője, véleményformáló műveiben (Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, 1999.; A 20. századi Magyarország. In Magyarország története, Akadémiai Kiadó, 2010.; A 20. század rövid története, Rubicon-Ház, 2011.) is úgy ír a Horthy-korról, hogy gyakorlatilag teljes mértékben mellőzi az egyházi/egyház-politikai kérdéskör tárgyalását. Számára a két világháború közötti Magyarországon egyszerűen nem léteztek egyházak; vagy ha igen, akkor azok semmiféle társadalmi és politikai szerepet nem játszottak. Legalábbis olyat nem, amelyet a történész említésre méltónak ítélhetne.

A tudatlanságot kell fenntartani ahhoz, hogy szabad tere legyen az önkényes politikai kreativitásnak. Ehhez természetesen magukra az egyházakra is szükség van, hogy szótlanul szemléljék saját eszközzé válásukat (most esnek kétségbe a kötelező hittan gyakorlati kivitelezése/kivitelezhetetlensége miatt); és még akkor sincs szavuk, ha történetesen a politika nem csupán a kereszténység, de akár a hit tartalmának meghatározását is kisajátítja.

Ma Magyarországon a kereszténységre való hivatkozás politikai és közéleti inflálódása egyetlen célt szolgál. Minőséget, értéket, fennköltséget sugallni, és ily módon eltakarni az erkölcsi értékrend nélküliséget, a folyamatos intellektuális elsilányulást, a teljes hiteltelenséget. Az orbáni kereszténység lényegében egy tartalom nélküli forma. Attól a Horthy-rendszertől kölcsönözték, amelynek egyes elemeit történelmietlenül restaurálni kívánnak - nem kort, egyes elemeit. A probléma azonban az, hogy abban a rendszerben a kereszténységet tulajdonképpen egy faji kategóriává züllesztették: a zsidó ellentéte volt. Ne csodálkozzunk, ha a pogánysággal telített, a feudalizmust megjelenítő és a kegyúrra vágyakozó magyarországi antiszociális kereszténység lassan-lassan igazi hungarikummá fejlődik.

Ezt a „kegyúrsági” helyzetet kiválóan érzékelteti a zirci arborétum visszaígérése vagy a gazdagréti Szent Angyalok plébániatemplom esete. Építése az első Orbán-kormány idején kezdődött, és amikor 2002-re a közpénz elfogyott, az építkezés is abbamaradt. Az azóta eltelt tizenegy évben sem a katolikus egyház, sem a hívők nem viselték annyira szívükön az ügyet, hogy adakozzanak, áldozzanak erre, az Orbán Viktor miniszterelnöktől kapott 1,1 milliárd közpénzen azonban most végre befejezhetik a félig kész templomot.

A plébániatemplom azonban nem elszigetelt eset. Miközben a hatalom mindenhol megszorít (például az oktatásban vagy az egészségügyben), kriminalizálja a szegénységet, és nyilvánvalóvá teszi a feltétlen politikai lojalitásra alapozott őrségváltást (föld- és trafikmutyi), gyakorlatilag két kézzel szórja a közpénzt az egyházaknak. Ez a Horthy-rendszerben is így volt. Orbánék nem azt másolják, de attól még így volt. Az egyébként vagyonos egyházakat az állam erőteljesen támogatta. Például a főváros fedezte a plébániák dologi és személyi kiadásait, valamint a hitoktatás költségeit. Miért? Mert abban az időben maga a katolikus egyház volt a rendszer egyik legitimációs bázisa, és az egyházi elit szervesen betagolódott a korabeli politikai és gazdasági elitbe (az egyháziak tagjai voltak mind a törvényhozói hatalomnak, mind a megyei és városi törvényhatósági bizottságoknak). Ma egy gyakorló református lelkész vezeti az egyik csúcsminisztériumot. Ily módon a politikai hatalom mintegy mesterségesen egyensúlyozza ki a demográfiai és intézményi egyházi erőviszonyokat, és tartja fenn az egymás elleni kijátszás lehetőségét. Nem véletlen, hogy katolikusok és reformátusok versengenek a hatalom kegyeiért, túlteljesítési kényszerben szenvednek. A többi elismert egyház meg a partvonalról szemléli a történéseket. Számukra csak az alkalmazkodás és idomulás marad, mivel érdemi beleszólásuk nincs semmibe.

A politikai hatalom egyházak felé megnyilvánuló nagylelkűsége azonban nem önzetlen. Feladatuk a társadalom bizonyos mértékű ellenőrzésének segítése, a tekintélytiszteletre való nevelés a hit- és erkölcstan révén. És ebben sincs semmi újszerű: a Horthy-korszakban is ez volt a helyzet. Nem azt másolják, de így volt. 

Ami mégis újdonság, mégpedig bizánci, az ikonromboló császárok korából (Kr. u. 8–9. század): szótlanul tűrniük kell, hogy Orbán kisajátítja a kereszténységről szóló diskurzust. Erre azért még Horthy kormányzó sem tartott igényt; azt meghagyta egyházi hatáskörben. Ma Magyarországon a kereszténységről semmiféle valós tárgyi tudással nem rendelkező Orbán Viktor gyújtja a „fényt”, hordozza a világosságot, minősíti az európai kereszténységet, kioktat keresztény hagyományból, megújulást hirdet, meghatározza a bűnt és a hitet.

Mivel azonban minden rosszban van jó is, az Orbán-rezsim pozitív erkölcsi hozadéka, hogy világossá válik, mit ér a magyar nemzet; és főképpen: mit érnek egyénileg az egyes emberek? Ezen a próbán a keresztény egyházak, mint intézmények és az egyháziak, mint egyének, többségükben bukásra állnak! Annál is inkább, mert Ferenc pápa kíméletlen tükröt tart a szemeik elé. Még Bergoglio bíboros korában nyilatkozta: „Megvallom, én rettenetesen félek a tehetségtelen értelmiségiektől és a jóság nélküli moralizálóktól. Az erkölcs az emberi jóság virága: az ember vagy a társadalom jóságra való képességében gyökeredzik. Máskülönben moralizálássá, látszaterkölccsé válik, ami végső soron nem más, mint a kettős élet nagy képmutatása. Az erkölccsel önmagát maszkírozó személy legbelül híján van a jóságnak.” (S. Rubin – F. Ambrogetti (2013): Ferenc pápa. Ulpius-ház: 238.).

A tényleges magyar keresztényeknek érdemes elgondolkodniuk azon, hogy keresztényi vonatkozásban kívánnak-e perifériává válni?

A demokratikus ellenzéki térfélen a közös lista és a koordinált indulás közötti választást nem csak politikai, de szakmai kalkulációkkal is meg kell alapozni. Mindkét megoldásnak számos előnye és hátránya van, és csak az érvek ütköztetése után, a konkrét helyzetet mérlegelve lehet döntést hozni a kérdésben. A közös listaállítással elhárul a parlamentből való kiesés veszélye minden érintett baloldali szereplő számára, ráadásul egy jól közvetíthető kommunikációs üzenete van: mindenki Orbán ellen. További előnye, hogy közös jelöltekkel jár együtt, így az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért (PM) és az MSZP hívei is nyugodtabban szavazhatnak a másik fél jelöltjeire, ha látják mögöttük a saját pártjuk emblémáját és nevét is. Végül, az új kampányfinanszírozási törvény (legalábbis ennek aktuális változata) szerinti állami támogatás is jobban kihasználható így. Ugyanakkor a közös lista-közös jelöltek megoldás számos sebből vérzik: előfeltétele az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje és közös kampánystruktúrájának megteremtése. Nem érdemel sok magyarázatot, hogy ezek egyike sem magától értetődő jelenleg.  Ráadásul egy közös listával sok a szocialistáktól idegenkedő bizonytalan szavazót veszíthet el az Együtt 2014-PM pártszövetség – és ezzel az egész demokratikus oldal. Különösen a listás voksok tekintetében egyértelmű, hogy a külön indulással járó szélesebb kínálat több szavazatot hoz be, miközben hamis az a közbeszédben elterjedt érv, miszerint a külön lista a töredékszavazatok elvesztéséhez vezet.

A listás ág

Az elmúlt hetekben újra központi téma lett az ellenzéki együttműködés kérdése a politikai napirenden. A demokratikus erők összefogásának hogyanja és a mikéntje körül azonban nincs konszenzus. A miniszterelnök-jelölt személyén kívül a fő kérdés az, hogy közös listán, vagy külön listán, de koordinált egyéni jelöltállítással indulnak a baloldali ellenzéki pártok. Ez utóbbi arra utal, hogy minden körzetben visszalép egymás javára az ellenzék két vezető ereje (illetve szövetségeseik), az MSZP és az Együtt 2014-PM: a választókerületek egyik részében az egyik, másik részében a másik erő állít jelöltet, listán azonban külön indulnak. (Azt magától értetődőnek tartjuk, hogy a két kérdés független egymástól: közös miniszterelnök-jelölt külön listával is elképzelhető, bár jelenleg leginkább a politikai science fiction kategóriájába tartozik.) A két megoldás kombinálása (tehát közös lista-külön jelöltek, vagy közös jelöltek-külön lista) véleményünk szerint nem reális alternatíva: a választóközönség számára teljesen követhetetlen lenne, hogy a közös listaállítást miért nem kísérik közös jelöltek, vagy a külön jelöltek miért járnak együtt külön listával (ez utóbbi esetben ráadásul a töredékszavazatok jó része is elveszhetne).

A közös lista és koordinált indulás előnyei és hátrányai közül már sokat összeírtak érintett szereplők és politológusok egyaránt. A közös lista fő előnye, hogy formális értelemben nincs elveszett szavazat: egyik párt parlamenti kiesése sem fenyeget. Koordinált indulásnál az Együtt 2014-PM szövetségnek 10 százalékos küszöböt kellene elérnie (a pártválasztók körében ezt el is éri a jelenlegi kutatások alapján), ugyanakkor ennél meg a kormányváltó szavazók jobb integrálása: szélesebb a kínálat, listán az MSZP-t elutasító Együtt 2014-PM-esek, és a Bajnaival elégedetlen szocialista szavazók is megtalálhatják a számításukat.

A kommunikációt tekintve csak látszólag egyértelmű a helyzet: a közös lista „népfrontos” jellege, a „mindenki Orbán ellen” üzenete rendkívül jól fogyasztható, és könnyű azonosulási pontot jelent a választóknak. Ugyanakkor az egyenlősítés rengeteg konfliktust hordoz magában, amit – a jelenlegi légkörben – szinte lehetetlen lenne felszín alatt tartani: az Együtt 2014-PM-nél sokan önfeladásnak élnék meg az MSZP logóval járó kompromisszumokat, a szocialistáknál pedig többen koloncnak tekintenék az Együtt 2014-PM-et, főleg, ha az adott körzetben nincs érdemi támogatottsága Bajnaiéknak. És akkor még nem is beszéltünk a közös lista befutó helyeinek összeállításáról, ami korábban még MSZP-n belüli folyamatként is számos konfliktussal járt, nem is beszélve pl. a nagy hajóra a hírek szerint felkéredzkedő kisebb erők és visszatérő politikusok helyeinek biztosításáról.

Ám azt is meg kell jegyezni, hogy a koordinált indulás is bőven rejteget magában kommunikációs nehézséget: az önállóságot úgy hangsúlyozza ez a megoldás, hogy közben mégis együttműködnek a felek választókerületi szinten. A politikusok megnyugtathatják magukat azzal, hogy ők nem nőttek össze az MSZP-vel/Bajnaival, talán még a holdudvarnak is fontos ideológiai muníció lehet ez – azonban az átlagválasztó számára csak annyi fog látszani, hogy ezek összeborultak (hisz visszalépnek egymás javára), tehát ezek egy brancshoz tartoznak.

Gyakori érv a közös lista mellett, hogy a listás mandátumokat D’Hondt módszerrel osztják ki, az pedig a nagyobb erőknek kedvez, így a közös listával egy-két mandátummal többet lehet kapni. Nos, számításaink szerint ez egész egyszerűen nem igaz. A Medián, Tárki, Ipsos, Századvég legutóbbi méréseinek átlaga alapján a Fidesz jelenleg 45, az MSZP 24, a Jobbik 14, az Együtt 2014-PM 10 százalékon áll a pártválasztók körében. Ezekkel a bemeneti adatokkal számolva a listás mandátumkiosztás szempontjából teljesen mindegy, hogy a két baloldali erő külön, vagy közös listán indul: ugyanannyi mandátumot kapnak együtt 34%-kal, mint összeadva az eredményüket külön 24 és 10 százalékkal. Az esetek elsöprő többségében nincs is különbség, nagyon kevés olyan konstelláció van, ahol eggyel több listás mandátumot hozna a közös lista, kettőt pedig már semmiképp sem. 

Az egyéni ág

Ahogy említettük, az viszont teljesen egyértelmű, hogy a listás szavazatmaximalizálás szempontjából lényegesen kedvezőbb a külön lista: a nagyobb választék több voksot hozhat. Azonban a végső eredményt jobban befolyásolja az egyéni ág: a megfelelő stratégiának elsősorban az egyéni szavazatokat kell maximalizálnia.

Az igazi kérdés tehát a szavazatmegosztás. Bizonyára vannak mindkét baloldali pártnál olyanok, akik gond nélkül átszavaznának a másikra, akadnak, akik csak komoly fenntartások mellett, és olyanok is léteznek, akik semmiképp. Azt kell mérlegelni, hogy a közös listával járó népfrontos kommunikáció, és a jelöltek neve melletti logók (mindkét politikai erő logója) több szavazatot hoz-e, mint amennyit visz.

A gond csak az, hogy ezt szinte lehetetlen modellezni még egyidejű választás esetén is, pláne egy évre előre. A másodlagos preferenciák kutatása már eleve egy ingoványos terület, különösen az, ha fiktív szituációkra kérdezünk rá (kire szavazna, ha csak x és y között lehetne választani, z nem indulna?). A válaszadót a közös listával és a közös jelöltekkel is lehet nyaggatni, csak ennek kevés értelme van addig, amíg erről a mesebeli összefogásról keveset tudni: ki lesz a vezetője, mik lesznek a belső erőviszonyok, lesz-e esetleg valami új neve, hogyan fogják maguk az érintettek keretezni, stb. Ráadásul a választásig hátralévő idő azért elég nagy, még bármelyik döntést meg lehet indokolni, bármilyen szavazási mintázatot meg lehet tanítani a saját híveknek.

A spekuláció mezejére tévedve a következő óvatos megállapításaink lennének. A közös lista esetén nincs szavazatmegosztási kényszer, egyszerűbb megtalálni a „megfelelő rublikát” a szavazólapon (már persze ha a Fidesz nem önti azt el fiktív, baloldalinak látszó szervezetekkel): koordinált indulásnál sok választókerületben arra kényszerülnek a baloldali választók, hogy ne a saját kedvencükre szavazzanak, hanem az összefogás másik szereplőjére.

A másik féltől idegendkedő szavazók egy részét megnyugtathatja, ha a másik fél színeiben politizáló képviselőjelöltnél a saját pártjának a logóját és nevét is megtalálja. Persze léteznek olyan tudatos szavazók is, akiket éppenhogy elriaszt a másik párt(szövetség) logója, ám feltehetően ők vannak kevesebben: a taszítóerőnél nagyobb a saját jelöltjük vonzereje. Ráadásul a szocialista szimpatizánsok többsége valószínűleg összefogáspárti, és az ő számarányuk a baloldalon belül meghatározó.

A közös lista hátránya nem is a saját tábor mobilizálásából fakad elsősorban, hanem a bizonytalanok megszólításából. Ebben a körben ugyanis még mindig erős az MSZP elutasítottsága (Medián: 2012-ben a teljes népességben 50%, az aktív elkötelezetlenek között pedig 24% volt), Mesterházy Attila pedig különösen a pártot választani nem tudók között van nagy hátrányban Bajnai Gordonnal szemben. A végeredményt döntően befolyásolni képes tömeg megnyerésének esélyét tehát markánsan növeli az, ha a bizonytalanoknak lehetőségük van úgy szavazni a kormányváltásra, hogy az ne jelentse egyből a szocialista párt melletti voksot. Ezt pedig csak a külön lista, külön jelöltek esetén tehetik meg – igaz, mindkét vokssal ebben az esetben is csak azokban a választókerületekben, ahol az Együtt 2014-PM indul (ami a jelenlegi erőviszonyok alapján kb. a körzetek egyharmadát jelentheti).

Az optimális formátum nyomában

Végül, az új kampányfinanszírozás törvényjavaslatról. Ennek 3-dik §-a szerint az állami költségvetési támogatás maximumát csak közös listaállítással kaphatná meg az MSZP és az Együtt 2014-PM: külön indulással a maximális támogatás 15%-ától, mintegy 150 millió forinttól mindenképp elesnének a pártok. Ezt pedig aligha ellensúlyozná a magánadományokból származó esetleges többlet. De még itt is vannak olyan kalkulációk, melyek ennek pont az ellenkezőjét, a koordinált indulás racionalitását hangsúlyozzák.

Összességében tehát azt látjuk, hogy mindkét megoldás mellett számos érv létezik, és mindkettő komoly kockázatokat is magában hordoz. A közös lista fő erőssége ennek egyértelmű üzenete és az átszavazási kérdések egyszerűbb kezelése. A koordinált indulás mellett szól a bizonytalanok könnyebb megszólítása és az egyértelmű listás szavazattöbblet. Az optimális, egyben pedig politikailag kivitelezhető formátum megtalálásához tehát még sok munkára – és talán időre – van szükség. 

Tormay A régi ház című műve a Magyar írók című tematika és egyben az egész vállalkozás egyes számmal jelölt darabjaként kerül piaci, valamint közgyűjteményi forgalomba. A rovat könyvkiadványai beharangozó leírásuk szerint „egyszerre szórakoztatóak és értéket hordozók”. Az egész sorozattal pedig a kezdeményezők „szellemi innovációt szeretnének megvalósítani”. Tormay preferált 1914-es műve kapcsán – irodalmi értéke jelzéséül – történik utalás arra is, hogy az az író utolsó életéveiben megjárta a Nobel-díj Bizottságot is; amely egyébként egyik alkalommal sem támogatta jelölését, ahogy azótatudható.

A kontextuális népszerűsítés sajtótájékoztatója közli azt is, hogy „az írónő politikai szempontból vitatott [sic!] műve, a Bujdosó könyv nem lesz a sorozat része”. Az azonban aligha tagadható, hogy amikor egy szerzőt utókora ilyen gálánsan emel bizonyos szimbolikus elsőségbe, akkor az érdeklődő olvasó előbb-utóbb kiköthet más műveinél is. Méghozzá mihez nyúljon legelőbb, ha nem a – diplomatikus szókötéses „éppcsak-elhatárolódással” – szintén szóba hozott Bujdosó könyvhöz? Amely művével az 1919 végén kezdődő politikai visszarendeződés talaján bebiztosítja helyét a felkarolt kurzusírók táborában, és amely maradandó hozzájárulás lesz a politizáló nemzedékek történelmi emlékezetéhez 1918 és 1919 megítélésében. Ugyanitt olvasható, hogy „Tormay Cécile ma nemcsak a bal-, hanem a politikai jobboldalon sem kívánatos”. Nos, úgy tűnik, időközben változott a világ, és Tormay recepcióra érdemes íróvá avanzsált a hivatalban lévő politikai oldal számára. Műfaji kereteinknél maradva ezúttal nem kapcsolódnánk be a tágabb kortárs identitás- és történelempolitikai összefüggések felrajzolásába, erre később, megfelelőbb formában kerítünk majd sort.

Ellenben a megjelenése óta több hullámban és változó befogadói nyilvánosság számára fetisizált „irodalmi naplónak álcázott politikai pamfletjét” sajátos relevanciája miatt a következőkben dióhéjban felidézzük. Az ízig-vérig kiáltványirodalmi alapmű ugyanis kiemelkedően sikeresnek bizonyult a Trianon-problematikával kapcsolatos történelemolvasatokba, hiedelem-mintákba, helyzetelemző reakciómódokba, közbeszédbeli valóságészlelő metaforákba, politikai emlékezet-folklórba való felszívódás terén. Funkcionalitásukat mindmáig megtartó toposzok tucatját mutatta fel. A politikai verbalitásban és ideológiákban azóta is gyakorta alkalmazott gondolatsémáknál és nyelvi technikáknál nem kutatjuk, vajon Tormay alkotta-e őket vagy csak felhasználta a meglevőt – pusztán csokorba szedve számba vesszük őket. Ehhez elég a Bujdosó könyvbeli sűrű szövedéküket célzott mozdulatokkal szétszálaznunk.

Az ellenség fantomizálása

Körvonalak elmosása, konkretizálás kikerülése vagy elhalasztása: „láthatatlan szájak”, „sötétben dolgozó elemek”, „homályból jövő sugallatok”.

A megrontástoposz

Méghozzá takarásból: „Csendes, alattomos aknamunka”, „ólálkodó kémkedés”, „repülő piszokkal és [...] beteg zsivajjal volt tele a levegő”.

Dolchstoss-legenda

A „felforgatók és méregkeverők” a terjesztett „hazugságok narkózisával járványt oltottak belénk”. „Sötét idegen kezek turkáltak a végzetünkben!” Mindezt ráadásul a világon egyedülálló mértékben művelte velünk „orgyilkosok keze” egy belső, „vértelen háborúban”.

Értetlen-csodálkozó rádöbbenés-toposz – Kígyót melengettünk a keblünkön

„Mi békésen éltünk együtt. És a nemzetiségek most egyszerre mégis vad gyűlölettel ordítják, hogy agyon kell ütni mindenkit, aki magyar.”

Megszemélyesített megrontó ellenség

„A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar.” A felelős a „lélekgyilkos, háborúvesztő, nemzetirtó idegen sajtó”.

Ellenségkódolás

„Palesztinában, kétezer év előtt rajzolt arcok” beszélgetése „gettó nyelven”; a beszélő „orra kifröccsen az arca közepéből”. Az ország élére „galíciai Nérók” kerülnek.

Nyílt ellenség-megnevezés

„Felszínre kavarodtak a szabadkőművesek, a feministák, a szerkesztőségek, a galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje és a dob utcai gettó”. Az „újfajta országfoglalás” „jellegzetes sémi arcokkal”. „Ahasverus”, „a zsidóság”, „a zsidók” minden mennyiségben.

Egyszerűsítés-összemosás

A két forradalmi kísérlet vezérkarát ugyanúgy „csordulásig” „zsidónak” láttatja, „akik a hatalomért Magyarország vesztére szövetkeztek”.

Bűnös város-toposz

„Sötét mesék lopakodnak a pesti házak alatt.” „Vádolom és megtagadom [...] az áruló fővárost”.

Megbabonázottság/megvezetettség-toposz

„A sajtó, mintha megrendelésre dolgozott volna, a tüdőpestis megnövelt kísértetével hipnotizálta a közvéleményt”. „Vak birkanyájak és megvakított ökörcsordák”, „megbabonázott alvajárók” lettek a magyarok.

Az elnyomottság toposza önmegjelöléssel

Mindenki üldözött, „aki magyar”. Menekülőben és életveszélyben „a becsületesek”, illetve „a mi világosságunk”.

A heteronómia toposza

Nem lehetünk a magunk urai, mert először „ördöngős zsinegrángatók” áldozatai vagyunk. Később az „antant rabjai” leszünk. Egyben nem keletkezhet felelősségünk sem a történtek után.

Spekulatív ellenséglélektan

A zűrzavarban az ország élére került személyek „vagy hülyék vagy gonosztevők”. „Mintha tervszerű démoni számítás lenne mindebben.”

Bibliai párhuzamok

Elnemzetiesítő profanizálás: országlása alatt Károlyi Mihály „a világtörténelemnek legnagyobb árulója. Itt járt Iskariot.” 1919. március 21-e az „iszonyú magyar Nagypéntek”, az országot pedig keresztre feszítik.

„A logikátlan Múltnak a hatalma” (Babits M.) – legitimációs toposz

Tradicionális uralom, szokásjogi elfogadottság, „ősi jogaink”, „történeti múlt” elsőbbsége. „A népek alkotmánya a földből nő, mint a búzavetés”; „Magyarország” Trianon előtti kárpát-medencei pozíciója a „természet eltörölhetetlen törvénye”.

A régi ház egyik szereplője még csak kivételként tűnődik így a tőzsdei sürgölődés láttán: „Arcok... idegenfajú arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak: ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a város, az ország.”. Bezzeg – mint tapasztalhattuk – az 1920-1921-es első kiadású Bujdosó könyvben igazi állatorvosi lovat volt módunk boncolni, a bőség zavarát csak leütési plafonunk szoríthatta kordába. A választott példák sűrítő technikáinak köszönhetően részben rögtönzött kategóriáink sokszor többszörösen is fedték egymást. Minden retorikai jellegük mellett is kötetlen felhasználású értelmezési sémákként máig köztünk élnek aktualizált módosulataikkal.

A szépprózáiban különben – tanulmányozóinak egyöntetűségével szólva – „mesteri atmoszférateremtő” Tormay közéletileg aktív életszakaszában a „keresztény magyar sajtó” erősítéséért küzdött. Ennek érdekében alapító-szerkesztőként vette ki a részét a Napkelet című folyóiratból, amely „a magyar közízlés feltámadt szelleme” kívánt lenni. Politikai kultúrmissziót vállalva a lap arratörekedett, hogy általa „az irodalom értse meg nemzetét”.

Volt, aki sem ebbéli igyekezetét, sem szépírói teljesítményét nem tudta értékelni. Így a kortárs Szabó Dezső sem, akinek irodalmi (politikai?) polgárjogáért mostanában ugyancsak többen emelik fel a szavukat „kultúrpolitikai” bólogatástól kísérve. Szabó életművéből a fentiekhez hasonló politikai eszköztárat lehetne levezetni. Ahogy közölt válogatásunk reprezentativitása messze nem Tormay kárára hibádzott (aki – Szabó kifejezésével élve – tudott sokkal inkább „fakadó epe-kanális” is lenni), Szabó pamfletregényéből sem idéznénk szívesen az írónő többszöri szadisztiko-ironikus élveboncolását. De ha már szóba hoztuk, zárjuk tőle is egy szemléltető szemelvénnyel: Szabó Dezső egy Tormaynak címzett nyílt levélben az alábbi módon igyekezett karaktergyilkosságot elkövetni:

„Önök kegyes szemforgatással és hazafias tremolóval túrják ki a legmagyarabb talentumokat, az örökre szóló magyar alkotásokat a publicitásból, a kenyérből, a nyomorult, mindenre rábeszélhető magyar középosztály szívéből. [...] Ó, Önök okos és boldog magyarok. Okos magyarok, mert a magyarságuk boldogság az Önök számára. Önök adnak a magyarságnak szellemi kamillateát, jól szervírozott, hatszor megrágott hazafias hasét, ártatlan regény-habcsókot, enyhe germán burzsoá-pszichét. És kapnak a magyarságtól állást, rangot, sajtóhimnuszt, dicsőséget, vagyont.” (1923)

Most, hogy az ellenzéki összefogás hajójára fel kíván mászni mindenki, aki csak tud, érdemes visszaemlékezni a sok évvel ezelőtti reforméhségre és lakossági túllakottságra. Már csak azért is, mert a hajóra kapaszkodó szereplők részben változatlanok, egyúttal elképzeléseik is, ha kimondják, ha nem. Idézet egy majd hatéves beszámolóból: "A kormánypárti elnökök és csúcsdelegációjuk egyeztetnek ma délben. Téma az egészségügyi reform egyik, ha nem legsarkallatosabb pontja: többiztosítós rendszer, vagy regionális biztosítási pénztárak legyenek? (…) Ismeretes, korábban szabaddemokrata politikusok arra utaltak: ez a téma a koalíció szakítópróbája lehet. Ők ugyanis nem hisznek a félmegoldásokban, és hangsúlyozzák, hogy elképzelésük nem áll szemben a szolidaritás elvvel, csupán tisztább, gazdasági alapon tekint arra.” 

A szereplők egy része tehát mai közöttünk van, használt reformvíziókkal házalnak, és mivel a félmegoldásokban mi sem hiszünk, a szolidaritást viszont fontosabbnak tartjuk annál, mint ahogyan az a piacosított egészségügy mantrájából kitetszik, éppen ezért megnéztük alaposan, miért is alkalmatlan a "piacpiacpiac" régi lemeze, hogy újra sláger legyen.

Az egészségügy finanszírozása és a szolgáltatásokhoz történő hozzáférés alapvető kérdése az állami szerepvállalást illetően. Ciklikus jelleggel térnek vissza azok a(z évtizede mantraszerűen ismételt) gondolatok – képviselve a (piacpárti és/vagy baloldali) demokrata ellenzék egy része által is –, amely szerint elég csak „piacosítani”, „beengedni a tőkét” és a hozzáférés, a hatékonyabban működő, az alacsonyabb jövedelműeknek is elégséges szolgáltatásokat nyújtó egészségügy pillanatok alatt „fényre derül” – már ha a szerényebb jövedelmű és/vagy kevésbé egészséges állampolgárokra kisebb hangsúly kerül. Egy mondattal: az előbbi nem opciója az orbáni „szerkezeti reformokra”.

Az egészségügy speciális közkiadás. Egyrészt a területen végbemenő gyors technológiai fejlődésnek nagy a költségigénye, ez utóbbi alatt mind az új technológiák adaptálásához, mind pedig annak működtetéséhez szükséges költségeket is érteni kell.  A szektornak jelentős a munkaigénye, a technológia fejlődése jellemzően nem jár együtt munkaerő-megtakarítással, azaz a technológiával (tőkével) nem lehet egykönnyen a munkát helyettesíteni.  Ez egyben azt is jelenti, hogy az emelkedő technológiai színvonal relatíve drágává teszi az egészségügyi ellátást más típusú kiadásokhoz viszonyítva, mivel a munkaerő helyettesíthetősége jóval korlátozottabb.

A növekvő finanszírozási szükségletet azonban nem csupán a technológiai fejlődés emeli, hanem a születéskor várható élettartam meghosszabbodása is. Ez a determináció változatlan ellátási színvonal mellett növekvő finanszírozási igénnyel jár. Közismert tény, hogy az idősebbek kezelésére fordított átlagos egészségügyi kiadás jelentősen magasabb, mint a fiatalabb korosztályoké.

Meg kell említeni, hogy magyar probléma az egészségügyi közkiadások GDP-hez mérten alacsony szintje, különösen a régiós országokéval egybevetve, ugyanakkor nőtt a szerepe a magánkiadásoknak. A közkiadások alacsony szintje kérdésessé teszi a változatlan ellátási színvonal fenntarthatóságát hosszabb távon, különösen akkor, ha figyelembe vesszük az szakemberhiány mértékének csökkentésére irányuló, a bérköltséget emelő erőfeszítéseket és az elkerülhetetlenül emelkedő költségeket – technológia, öregedés.

Az egészségügyi dolgozók nemzetgazdasági átlaghoz képesti átlagbére, de különösen a fejlett uniós országok bérszintjeihez mért jelentős különbsége elvándorlásba csapódott le, amelyet a kormányzat soron kívüli béremelésekkel igyekezett korrigálni, próbálta megállítani az elvándorlást. 2013 várhatóan évtizedes mélypont lesz az egészségügyi közkiadások GDP arányos szintjét tekintve. A szolgáltatás színvonalának fenntartásához vélhetően mindenképpen szükséges emelni a GDP arányos kiadásokat - a bér, a dologi és a felhalmozási kiadások terén egyaránt. Ez szinte biztosan elkerülhetetlen az öregedés, illetve a szakdolgozók bérigények kielégítése miatt.

Van egy további, a forrásigényt tovább emelő problémakör. Minél kiterjedtebb a közpénzből finanszírozott ellátások köre, minél kevésébe korlátozott az igénybevétel felülről nyitott kassza mellett, annál inkább kevésbé van lehetőség a jelentkező költségek kordában tartására – mert senki (orvos, beteg, intézmény) sem érdekelt érdemben annak mérséklésében. Ez az erkölcsi kockázattal összefüggő probléma. Hatékony ösztönzők segítségével a kockázat mérsékelhető, a felek érdekeltté tehetőek a rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználásában. A piac szerepe itt kerül a képbe, amely egyesek szerint alkalmas lehet a költségvetési korlát effektívebbé való alakításában, azáltal, hogy növeli az érintettek érdekeltségét – fokozódik a költségérzékenység, nagyobb, lehetőség van differenciált igények kielégítése.  A piacosítók fő érve alapján amennyiben legalább kiegészíthetné a központilag szervezett és irányított egészségügyet, az erőforrások egy hatékonyabb allokációja valósulna meg.

A magyar több biztosítós modell bevezetésének teljes kudarcából nem következik, hogy ne lenne lehetséges az egészségügyi ellátórendszer alapvető piacosításon alapuló reformja. Csakhogy erre igen kicsi az esély, nem valódi opció. Ráadásul a kiegészítő magánbiztosítás fokozatos térnyerése ez ellen dolgozik, amely paradox módon pontosan a közegészségügyi rendszert valós vagy vélt leromlásából táplálkozik.

A reform szempontjából kedvezőtlen társadalmi attitűdök mellett a relatív elmaradás a közfinanszírozás terén pótlólagos forrásigényt tesz szükségessé. A piac esetleges térnyerése az egészségügyi ellátás területén önmagában egészen biztosan nem mérsékli a forráshiányt, illetve csak annak árán, hogy az egyenlő hozzáférés elve súlyosan sérül. Az esetlegesen a finanszírozásba beszálló magántőke (magán intézményfenntartók, biztosítók) elvárt profitját biztosítani kellene. Leginkább a fogyasztói társfinanszírozásból, illetve a nagyobb költséghatékonyságból. Azaz ez megkövetelne racionalizálást célzó intézkedéseket, amely vélhetően sértené a szolidaritás elvét (egyenlő hozzáférés a szolgáltatásokhoz) – minden biztosító a „legegészségesebb” és/vagy nagyobb fizetőképességű ügyfélkör megszerzését célozná meg, miközben igyekezne megszabadulni a szerényebb jövedelmű és/vagy kevésbé egészséges ügyfeleiktől, még a szerződéskötés előtt.

A piaci mechanizmus mellett nem népszerű az önrész sem, elég csak a vizitdíj, kórházi napidíj elsöprő elutasítására gondolni. Ezek nem titkolt célja volt az orvos beteg találkozók számának mérséklésén keresztül megtakarítást érni el, illetve többletforrást biztosítani a „kötelező” fogyasztói társfinanszírozás formájában. Ez inkább azt sugallja, hogy kötelezően fizetendő további lakossági hozzájárulás nehezen képzelhető el. Pedig az egészségügyi magánkiadások növekvő részaránya indirekt módon arról tanúskodik, hogy az állampolgárok egyre kedvezőbben ítélik meg a szolgáltatások színvonalát. Ez egyben azt is jelenti, hogy egyre többen képzelik el az egészségügyi ellátással kapcsolatos egyéni igények kielégítését nem kizárólag a közegészségügyi rendszer keretei között.

Bizonyára vannak még tartalékok a rendszerben (pl. ellátásszervezés), amelyek költséghatékonyabb működést biztosítanának, és a piac bevonásának hiányában erre lehet támaszkodni. Azonban a hozzáférhetőséget vélhetően nem javítanák a szolgáltatni színvonal változatlansága mellett. A magánfinanszírozás részaránya forrásbevonás nélkül elkerülhetetlenül tovább fog növekedni, amely egyben azt jelenti, hogy nőni fog a magánutat választók ellenállása az esetleges kötelező többletterheléssel szemben, és az könnyen egy ördögi kör felépülését eredményezheti. Az ellátás színvonalának romlását pedig a kevésbé kedvező jövedelmi helyezetű társadalmi csoportok szenvedik meg leginkább, hiszen ők kevésbé engedhetik meg magunknak az egészségügyi kiadásaik saját zsebből való fizetését, ráadásul hozzáférésük az átlagos minőségű szolgáltatáshoz vélhetően amúgy is költségesebb.

A rezsicsökkentés jelenlegi formájában nem az az elsődleges kérdés, hogy miként lehetne igazságosabbá tenni az elindított folyamatokat - aki ezen töri a fejét, nem tesz mást, mint beszáll a populizmus versenyébe. A kulcskérdés a fenntarthatóság, és ebből a szempontból tévúton jár, aki csak az elosztott állami transzferek célzottjait vizsgálja, függetlenül attól, hogy valóban igazságtalan a tehetősebbek fajlagosan sokkal jelentősebb támogatása. A problémát az jelenti, hogy alapvetően a „rosszabbik végén” kezdi a probléma feltárását az, aki bármilyen módon a mesterségesen leszorított árakban látja a rezsikérdés megoldásának kulcsát.

Az energiaárak mögött – valahol a távolban – ugyanis a piac áll, amely nem ismeri sem a választási kampány, sem a populista gazdaságpolitika jelenségét. Arról lehet – és kell – vitatkozni, hogy a magyarországi energiaárak miért számítanak vásárlóerő-paritáson és csakis úgy európai listavezetőnek. Arról is lehet és kell vitatkozni, hogy miként lesz a fillérekért kitermelt orosz gázból egy viszonylag drága termék mire az ukrán határon belép Magyarországra, mint ahogyan arról is, hogy még ez az ár is a duplájára emelkedik, mire egy lakossági fogyasztó begyújtja a kazánját. 

A magyar kormány láthatóan a legkevésbé sem kíván belegondolni abba, hogy a kampányeszközön kívül mást is lásson az energetikában. Arról sem vesz tudomást, hogy egy minden ízében labilis rendszer bármikor ráomolhat alkotójára is, és a történet szempontjából már mindegy, hogy a „pénzt talicskázó” multiról vagy egy állami cégről van szó. A csöveket cserélni kell, a gázt keringetni, az áramot szállítani – ezt pedig soha, senki nem tudja majd ingyen megcsinálni. Főleg akkor nem, ha a következő években a pótlólagos beruházások elmaradása miatt elkezd romlani a rendszer állapota. Ahhoz pedig még megyékre kiterjedő áramszünetekkel sem kell a fogyasztókat ijesztgetni, hogy lássuk: az érzékeny és éppen csak európai szint közelébe kerülő magyar infrastruktúra könnyebben válhat „vagy működik vagy nem” alapú hálózattá, mint egy, a mostaninál megbízhatóbb és a jövő kihívásainak megfelelő okos rendszerré.

A helyzet lényegét tévesen és felelőtlen módon látó hozzáállásra vall az MSZP részéről is, amikor a párt frakcióvezető-helyettese azt mondja, „Németh Szilárd hanyagsága miatt" június helyett csak július 1-jével csökkenhet tíz százalékkal a pb-gáz ára. Emellett az sem egy fenntartható rendszer irányába mutat, amikor az MVM Zrt. – egyébként reális – szerepvállalási lehetőségeit kívánja az ellenzéki párt. Az MVM nyeresége – ami adózás után inkább „csak” 70 milliárd forint körül alakul – ugyan módot adna további csökkentésre, mégis sokkal hasznosabb társadalmi cél, ha az állam nem erőszakkal, egy egész szektort a választási demagógia oltárán feláldozva nyomja le az árakat. Megfelelő szakértelemmel és piacismerettel a rendszer egészét kell átszabni – aki nem ezekről beszél, az semmi mást nem tesz, mint olajat önt az így is magas lángon élő rezsiforradalom tüzére. Nem beszélve annak taglalásáról, hogy a háttérben milyen terveket szövöget a kormány az orosz partnerekkel közös paksi bővítésről és a magyar energetika jövedelmezőbb részeinek – legalább – orosz résztulajdonba adásáról. Aki itt arról beszél, hogy egy hónapot csúszik a pb-gáz néhány ezer embernek néhány ezer forint könnyítést jelentő árcsökkentése, félő, hogy nem látja a fától a magyar energetika diplomáciai és kampányeszközzé degradálását.

A vélt és valós leépítésekről szóló hírek, a beruházások rohamos csökkenése és az energiacégek tavalyi – rezsicsökkentés előtti – mérlegében is megjelenő negatív trendek már most szinte kézzelfoghatóvá teszik, hogy az alapvető ellátást adó szektor nem évtizedek, hanem évek alatt omlik össze, ha a mostani elvek alapján kezelik. És valóban, ha majd nem visz ki 3-5 százalékos megtérülést a multi, viszont az államnak kell százmilliárdokból lyukakat foltozhatnia, akkor már nem az lesz a kérdés, hogy ki fizet többet, mert mindenki pénztárcáját terheli majd a 2014-es kampány egyik legdrágább eszköze.