IDEA Intézet

Böcskei Balázs-Rácz Gábor írása

Két éve a Magyar Szolidaritás Mozgalom (továbbiakban Szolidaritás) az Orbán-rendszerrel szembeni társadalmi szerveződések egyik legjelentősebbjeként és leghitelesebbjeként indult. Utóbbi „tulajdonságát” azóta sem érte sérülés – függetlenül attól, hogy 2010 előtti szereplők ernyője alatt is áll – az viszont már nem helytálló, hogy a mozgalom az egyik legjelentősebb politikai aktor lenne. Jelentőségéből, jelentétéből és utcai mobilizációs erejéből veszített – de legalábbis eltűnt az utcáról. Az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért társadalmi jelenlétéből és aktivitásából sem látszik, hogy a Szolidaritás két évvel ezelőtti állapotában lenne.

A Szolidaritás megalakulásakor úgy „viselkedett”, ahogyan az egy szakszervezeti mozgalomhoz illik, túllátott saját – ágazati – érdekképviseleti területén. „Tudta” azt, amit szakszervezetek huszonhárom éve nem tudnak, hogy az érdekérvényesítés nem az Országos Egyeztető Tanács megszüntetésével kiadott sajtóközlemény által nyeri el társadalmi legitimációját, hanem azáltal, hogy a szakszervezet általános társadalmi konfliktusokban is állást foglal. Így vettek részt többek között a Börtön helyett lakhatás mozgalom akcióiban, ahogyan az alaptörvény és a köznevelési törvény kapcsán is kifejtették álláspontjukat. Aktivistái virrasztottak az MTVA Kunigunda utcai épülete előtt, a Gyermekétkeztetési Alapítvánnyal közösen pedig a legszegényebb gyermekeknek osztottak ételt.

A nem egyeztetés kultúrája

A Szolidaritás alapítói a szakszervezeti mozgalom fiatal és agilis új nemzedékének tagjai voltak, akik bár fontos posztokat töltöttek be a szakszervezetek világában, annak belső ellenzékéhez tartoztak, elégedetlenek voltak teljesítményével, módszereivel, működésmódjával – ezért is próbáltak új utakat keresni. Az útkeresés természetesen nem volt feltétlenül népszerű a szakszervezeti mozgalom berkein belül. A Szolidaritás szervezőinek sokszor meglepő és hirtelen lépései gyakran okoztak megütközést a szakszervezetek és a baloldali pártok vezetői körében. Példa erre a szervezet alakulásának bejelentése a szakszervezetek 2011. október elsejei tüntetésén, ezt ugyanis nem egyeztették le előre a tüntetést szervező szakszervezeti konföderációk vezetőivel. Szintén elmaradt az egyeztetés az ellenzéki kerekasztal összehívásának meghirdetéséről az LMP 2011. december 23-i tüntetésén, ez az ökopárt berkeiben okozott érttetlenséget. A szakszervezeti mozgalmon belül sokan kritikusan szemlélték, hogy a szakszervezeti infrastruktúrát és hálózatokat „kvázi pártpolitikai” célokra használják.

A konfliktusok felvállalása máig hatóan befolyásolja a mozgalom alapítóinak helyzetét. Székely Tamás időközben az Autonóm Szakszervezeti Szövetség elnöke lett és fontos szereplője a jelenleg zajló szakszervezeti konföderációs egyesülés folyamatának. Fiatal kora és tehetsége révén komoly jövő várhat rá a szakszervezetek világában, de a Szolidaritáshoz – és ezáltal közvetve az Együtt 2014–PM-hez – fűződő kapcsolatai jelentősen befolyásolják személyének megítélését a régi – és inkább az MSZP-hez kötődő – szakszervezeti vezetők szemében. E konfliktusok most is befolyásolják a konföderációk egyesülési folyamatát.

Az Együtt 2014, mint megmentőöv

A Szolidaritás kezdetben több volt, mint alternatív szakszervezeti tömörülés, de kevesebb, mint párt. Jelen sorok írói azok közé tartoznak, akik az elejétől fogva úgy gondolták, önálló párttá alakulásával a Szolidaritás ma egy marginális szereplő lenne – se tudásbázisa, se szakértelme, se közpolitikai apparátusa nem volt ehhez, belső konfliktusai pedig valószínűleg felemésztették volna integratív erejét. A Szolidaritás indulásakor tehát a második Orbán-kormánnyal szembeni ellenállás „gyűjtőszervezete” lett. Általános, a „vesztesek” ügyeit felkaroló mozgalomként nem igényelt legitimációt, az Orbán-rendszer „áldozatainak” gyűjtőhelye volt.

A mozgalom újabb politikai szakasza viszont már fragmentálódással járt. Online fórumok és a közösségi média sokasága pletykálta, hogy egyes vezetők melyik párt érdekeit képviselik és jelenítik meg a mindennapi működés során – a súlyosabb gond ezzel az, hogy a vélemények egy része megalapozott volt. Idővel minden párt megjelent a mozgalomban. Voltak, akik aktivistákkal – „kettős tagság” –, illetve voltak olyanok is, akik hozzájuk közel álló politikusoknak akartak színpadot ácsolni.

Egy, a Szolidaritásról készült tanulmány (az alábbi kötetben) 8 ezer csatlakozó tagról beszél. Ha abból indulunk ki, hogy a Demokratikus Koalíciónak több mint 7 ezer tagja van és a DK láthatóan, tapasztalhatóan jelen is van a városi térben – aktivistahálózata a szó szoros értelemben aktívabb, mint bármely ellenzéki párté –, akkor egy kérdést kell ma feltennünk: hol van ma az a 8 ezer csatlakozó?

A Szolidaritás hálózata ma már nyilvánvalóan a Bajnai-féle választási szövetséget erősíti – egyelőre nem látható módon. Mindennek az lehet az oka, hogy 2012 októberében, amikor is Bajnait felsegítették és felállt a Milla színpadára, kölcsönösen volt egymásra szükségük. Bajnainak arra, hogy egy új, hiteles, „korszakváltó” vagy legalábbis annak tetsző szereplő legitimálja, ezzel azonban egy, aktivistása szempontjából leszálló ágban lévő mozgalmat emelt fel. A Szolidaritás 2012 őszére nem tudta elérni az áttörést, belső konfliktusai után részben lendületét vesztette, tavaly őszre pedig álló helyzetbe került. Párttá alakulásnak értelme, további mozgalmi növekedésre kevés esély nem mutatkozott.

Ernyőszervezetből csak egy szervezet a „sok” közül

A Szolidaritás Mozgalom azért jött létre, hogy egyfajta „népfrontként” vagy ernyőszervezetként fogja össze az Orbán-rendszert leváltani akaró erőket. Az ernyőszervezet azonban a fenti okok miatt nem jöhetett létre, amelyhez jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus ellenzéki pártok közötti konfliktusok is. Ezért kellett végül a Szolidaritásnak is részt vennie egy új párt alapításában, ami viszont beszűkítette a mozgalom politikai mozgásterét és a szervezet sorsát – legalábbis rövidtávon – és hozzákötötte egy olyan új politikai erőhöz, amelynek még nem világos, hogy hosszú távon mi lesz a jövője a magyar politikában.

A Szolidaritás tehát mára egy kényszerpályán haladó szervezetté vált. Az pedig, hogy e kényszerpályáról le lehet-e térni, a jövő évi választások eredményétől is függ.

Radnóti András írása

Nagy a köd az Együtt 2014–PM potenciális európai parlamenti szerepe körül; egyelőre semmi hír arról, hogy melyik pártcsaládot célozzák majd meg a korszakváltók. Több is felmerülhet, nem szabad azonban túlzottan elodázni a döntést. Ha ugyanis a pártok csak az EP-választások után nyilatkoznának az ügyben, az nemcsak az orbáni szabadságharc kottájából játszó defenzív viselkedés volna, de egy inherens ellentmondás is – eddig inkább vélt, mint ismert – Európa-politikájukban.

Meg kell adni, nem könnyű a választás. A szocialisták sorai között például bizonyosan némi nehézséggel járna az MSZP-től markánsan különböző európai politikát folytatni. A zöldek és a liberálisok föderalizmusa viszont biztosan nem fogadható el Bajnai Gordonnak – európai témájú megszólalásai inkább egy megfontolt integrációs haladás támogatásáról tanúskodnak. Kétséges az is, hogy politikailag profitábilis-e ma Magyarországon egy európai szövetségi szuperállamot kívánni. De probléma lehet a zöld gondolkodás sokadlagos szerepe is, kevésbé kidomborított éle – legalábbis Bajnai esetében. A liberálisoknál már a nevük is baj: e jelzővel manapság Magyarországon karaktert szokás gyilkolni. Úgy tűnik, bármilyen döntést is hoz Bajnai, az csak kompromisszumos lehet.

Csakhogy ha az Együtt 2014–PM csak az EP-választások után jelentené be, hogy melyik európai parlamenti frakcióhoz csatlakozik, azzal az uniós demokrácia ügyét is relativizálná. Az európai intézmények demokratikus deficitjének, a polgároktól való távolságának problémaköre uszkve tíz éve uralja a brüsszeli közbeszédet – a Lisszaboni Szerződés explicite is említi. E nagyon is valós dilemmák feloldására számos megoldási javaslat született; hogy ezek közül itt csak egyet említsünk, az a terv, amely szerint az európai parlamenti pártok a választások előtt bejelentenék saját európai bizottsági elnökjelöltjüket – ezt három párt már vállalta is –, és otthon mindenki az ő arcával kampányolna. (Faramuci helyzetet teremtene, ha az Európai Néppárt választása Viviane Redingre esne, és a Fidesznek a sajtójában „lejáratott” igazságügyi biztos fényképét kellene óriásplakátjaira illesztenie.)

Ezzel szemben, ha az egyik – Európa-barát – magyarországi pártról nem tudnánk, melyik strasbourgi csapatot képviseli, azzal az EP-választások lényege sérülne – utóbbi ugyanis az lenne, hogy a nemzetállami pártpreferenciáinkon felülemelkedve európai politikákra szavazzanak a polgárok. Hogy a dohos nemzetállam politikai játszmáit hátrahagyva felemelkedjünk az egyesült Európa fellegeibe. Hogy – amint erre haladó, demokratikus politikusaink biztathatnának is – Európában gondolkozzunk és Európáról ítéljünk.

Mondhatják persze a reálpolitikusok, hogy mindez fátyolos illúzió; de gondoljunk csak a szegény, Magyarországon állomásozó spanyol állampolgárra, aki nem követi ugyan a magyar politikát, de uniós jogával élve elmegy szavazni az EP-választásokon. A fülkében aztán látja a szavazólapon az Európai Néppárt logóját a Fideszé mellett, az Európai Szocialistákét az MSZP-jé mellett, a zöldekét az LMP-é mellett, ahogy kell. És ott van még a Jobbiké, no meg az Együtt 2014–PM-é, magában. Elkerülhetetlen persze, hogy jámbor spanyolunk azt feltételezze, a Jobbikhoz hasonlóan az Együtt 2014–PM is az európai parlamenti függetlenek szélsőjobboldaliak által dominált táborát tervezi gazdagítani. Ezzel Bajnainak számolnia kell – de nem csak ezzel. Aligha lehet hiteles EU-politikát meghirdetni anélkül, hogy egy párt elkötelezné magát valamelyik európai társa mellett. Ha ezt nem tenné meg az EP-választások előtt, az annyit jelentene, hogy magyarországi politikája jutalmául várja a szavazatokat az Együtt 2014–PM EP-listájára. Ennek üzenete pedig az lenne, hogy Bajnai az európai demokrácia és végső soron az egész európai integráció ügyét másodlagosnak tekinti.

Meggyőződésem, hogy mindezt legjobb szándéka ellenére tenné. Számos nyilatkozatából lehet ugyanis arra következtetni, hogy a volt miniszterelnök nagy léptékben gondolkozik Európáról és benne Magyarországról. Benne. Európa a barátunk, a helyünk Európában van – mondja úton-útfélen Bajnai, Mesterházy, Gyurcsány, Fodor, Bokros, és még a szépkorúak daloló Obelixe, Schmuck Andor is. Az ellenzéki oldal látható EU-politikája ennyiben ki is merül.

Természetesen az Európa-barátság önmagában is jelentékeny. Az ugyanis Európa e fertályán csak egy keretben elképzelhető, amely keret a további és mélyebb integrációba és végső soron a politikai unió felé való mozgásba vetett hit.

Ezt a keretet mind morális, mind politikai értelemben fel kell töltenie az Együtt 2014–PM-nek tartalommal – a folyamat az egyik európai párttal való megállapodással kezdődhetne.

Antal Attila írása

Kövér Lászlónak a „rendeleti kormányzásra” vonatkozó javaslatát sokan úgy tekintik, hogy ez a magyar demokrácia záróakkordja: vagyis a miniszterelnök teljhatalmat gyakorolhatna. A házelnök ezzel a kijelentésével ismét bár bebizonyította, hogy közjogi szempontból „méreten aluli”, de valóban fontos problémára világított rá: az utóbbi időben valóban kritikus méretűre duzzadt a törvények száma és már-már a jogbiztonságot veszélyezteti a kialakult törvényhozási gyakorlat. A házelnök kijelentése tehát saját parlamenti munkájának és a kormánynak metsző kritikáját adta.

Kövér László az InfóRádiónak adott interjújában kifejtette, hogy – függetlenül attól, hogy a következő ciklusokban milyen kormányok lesznek (mondjuk, ez az álláspontja még változhat) – azt tartaná normálisnak, ha a parlament csak a legalapvetőbb garanciális szabályok megalkotására tartana igényt, és adna egy felhatalmazást négy éven keresztül a kormánynak. Ezzel a végrehajtás nagyobb mozgásteret kapna a kormány, amivel a házelnök szerint hatékonyabban reagálna a mindennapi kihívásokra. Mindezzel lazítanánk azon a törvényhozói gyakorlaton, hogy mindent, a legrészletesebb szabályokat is törvénybe iktatnak. Kövér László szerint az lenne a kívánatos, hogy a parlament csak a legalapvetőbb, garanciális szabályok megalkotására tartana igényt. Szerinte érdemesebb lenne az energiáikat nagyobb mértékben a végrehajtó hatalom ellenőrzésére fordítani.

Mielőtt megint diktatúrát kiáltunk, szögezzük le: ez a rendeleti kormányzás nem „az” a rendeleti a kormányzás! A kormány normál esetben is rendeletekkel és nem törvényekkel kormányoz, vagyis pusztán a legfontosabb kérdésekről születik – jobb esetben átgondolt jogalkotási eljárás után – törvény. Ezt nem érdemes összekeverni azzal, amikor rendkívüli körülmények között a rendelet a törvény helyébe lép és lényegében átírhatja a jogrendszert (nálunk rendkívüli állapot esetén a Honvédelmi Tanácsnak, szükségállapot bevezetésekor pedig a köztársasági elnöknek van rendeletalkotási jogköre).

Ahogyan az Így írnánk mi blog már kifejtette: Kövér László keresetlenül megfogalmazott gondolta még akceptálható is, hiszen közjogilag nem tartható, hogy a parlament unalmas „törvénygyárrá” vált és kis túlzással mindent törvényi szinten szabályoznak, ami azt eredményezi, hogy egy átlag állampolgár képtelen eligazodni a törvények végtelen dzsungelében. Ezért valóban fontos lenne, hogy a törvények egy letisztult rendszerben a ténylegesen csak az alapvető szabályokat tartalmazzák, amit kiegészít egy jól kodifikált rendeleti háttér. Mindezekből következhetett a házelnöki gondolat: nem célszerű túlterhelni, elnehezíteni a törvényi szintet. Vagyis a mindenkori kormánynak nem érdemes pusztán törvényekkel kormányoznia! De vajon ki kezdte el ez a gyakorlatot?

A teljesebb kép érdekében érdemes megjegyezni a következőket:

1. Bár a törvényekkel való kormányzás (vagyis, hogy a törvények számát felduzzasztjuk és minden részletszabályt törvényi szintre zsúfolunk) szinte minden egyes rendszerváltás utáni kormányra jellemző volt, de ez a 2010-ben megválasztott parlament alatt érte el a csúcsára. Jól látható, hogy már most több törvény született ebben a ciklusban, mint az előző ciklusok bármelyikében: egészen pontosan a 2010-ben összeült parlament 2010. május 14. és 2013. szeptember 10. között 728 törvényt- vagy módosítást fogadott el.

Az Országgyűlés törvényalkotása (1990-2012)

Forrás: http://parlament.hu/fotitkar/tvalk/tv_alk_90_06.htm

Ezen törvények jó részét maga a kormány terjesztette elő, de természetesen a nagy vitát kiváltott egyéni képviselői javaslatok mögött (melyek a társadalmi egyeztetés megkerülését szolgálták) is a kormányzat állt. Ezt abból is lehet tudni, hogy nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy képviselő nem csupán nem a szakpolitikai profiljához (ha volt ilyen) illő törvényjavaslattal/módosítással rukkolt elő, hanem gyakran azt sem tudta, hogy milyen jogszabálynak az beterjesztője. Vagyis a törvényekkel való kormányzás károsan gyakorlatát maga a Fidesz-KDNP jogalkotási dömpingje járatta csúcsra.

2. Maga a törvényhozás minősége is hozzájárult ahhoz, hogy ezer sebből vérzik az a hatalmas joganyag, amit összeeszkábált a Fidesz-KDNP. Csak dióhéjban: a zárószavazás előtti módosító javaslat visszaélésszerű alkalmazása; az időben el nem fogadott, a hibák és belső ellentmondások miatt jogbizonytalanságot okozó törvények sora (a folyamatos jogalkotási visszaéléseket az Arsboni naprakészen elemzi). A kapkodó, a minőség helyett a mennyiségre összpontosító jogalkotással szintén a Fidesz-KDNP valóban devalválta mind a törvényi szinten, mind pedig magát a jogrendszert. Egyet érthetünk Kövér Lászlóval: ez tényleg nem normális helyzet – csakhogy mindez éppen az ő házelnöksége alatt történt!

3. Végül a túlterhelt jogalkotásnak a „mintapéldája” maga az Alaptörvény. Világos volt a Fidesz-KDNP célkitűzése: egyszerű, az 1989-es Alkotmánynál rövidebb törvényszöveget akartak (ezt nevezi az alkotmányjogász szakma „magalkotmánynak”). Ehhez képest az Alaptörvény terebélyes, bonyolult, az Átmeneti rendelkezések teljes beemelésével teljesen szövevényes jogi monstrum lett, ami tele van olyan részletszabályokkal (pl. politikai kampány, hajléktalanok elleni szabály), amelyeknek törvényi szinten (vagy éppen ott sem) lenne a helyük. Mindez azért, mert a Fidesz-KDNP az Alaptörvénybe való betonozás erejével kívánt politikai vitákat eldönteni.

A második Orbán-kormány a hatékonyság jelszavával indult 2010-ben. Ehhez képest 2013-ban ott tartunk, hogy elkezdett törvényekkel kormányozni és létrehozott egy olyan „jogalkotási szörnyet”, amit maga sem tud kordában tartani. Úgy vélem, hogy ezt ismerte fel Kövér László, aki vastagon részese (és így felelőse) a kialakult helyzetnek. A házelnök arra is javaslatot tett, hogy a törvényhozás tehermentesítésével és a rendeleti szint megerősítésével párhuzamosan a parlament a végrehajtó hatalom ellenőrzésére fókuszálhatna. Hát, jó lenne! De vajon hogy lenne képes rá egy olyan Országgyűlés, amely – amint fentebb láttuk – még a saját törvényalkotó munkáját sem képes kontrollálni és olyan törvényhozók ülnek benne, akiket dróton rángat az ellenőrzendő kormányzat…

Mikecz Dániel írása

Gurmai Zita, az MSZP EP-képviselője a Népszabadság augusztus 22-i lapszámában a következőket nyilatkozta: "Az MSZP európai parlamenti listáját 2009-ben három nő vezette, és most is azon leszek, hogy minél több nő kapjon lehetőséget. Hozzá kell tenni, hogy a magyar pártok közül a szocialista párt alkalmazott elsőként ifjúsági és női kvótát." 

Valamivel több mint három hete megjelentett kiadványunkból kiderült, hogy ez mit is jelentett a gyakorlatban. Egyrészt az előírt 20 százalékos arány a női és a fiatal képviselőkre együttesen vonatkozik, csak a választási rendszer listás ágát érinti, és sorrendi szabályt ott sem ír elő. Így fordulhatott elő, hogy az MSZP 2010-es listáján a 19. és a 69. hely között egyetlen női jelöltet nem találunk. Jelenlegi frakcióban – kiválások és kilépések után – kettő nő foglal helyet.

De ha már a kvóta kérdésnél vagyunk: az Európai Unió huszonnyolc tagállama közül tizenkilencben alkalmaz legalább egy parlamenti párt nemi kvótát. Ezek jellemzően a baloldali, szociáldemokrata pártcsaládhoz tartoznak. Ausztriában, Hollandiában, Luxemburgban, Németországban, Magyarországon, Spanyolországban és Svédországban van olyan zöld párt, amelyik alkalmaz nemi kvótát, és ezek mindegyikében a szociáldemokrata pártoknak is van kvótája. Franciaországban, Görögországban és Szlovéniában a pártok mellett jogszabály is rendelkezik a nemi kvótáról. Bulgáriában, Dániában, Észtországban, Finnországban és Lettországban se önkéntes, se kötelező kvóta nincs.

Svédországban a leginkább kiegyenlítettebb a nemek aránya a képviselők között, a mandátumok 44%-át nők birtokolják. A se párt által önkéntesen vállalt, se jogszabályban rögzített kvótát nem alkalmazó Finnország és Dánia a második, illetve a harmadik helyen szerepel, 40% körüli női képviselői aránnyal. A 26%-os uniós átlagarány alatt 16 tagországot találunk, 20% alatt hatot, 10% alatt csupán egyetlen egyet, a listán utolsó Magyarországot. Hazánk világviszonylatban sem áll jól, az Interparlamentáris Unió adatai szerint ugyanis 189 ország közül a 118. helyen áll, úgy, hogy előttünk több ország azonos helyezést ért el.

A női parlamenti képviselet nem csak bokréta a törvényhozás kalapján, így a női törvényhozási részvétel mellett kiállni nem udvariassági kérdés, nem gesztus, hanem a létező kontraszelekcióval szembeni küzdelem. A női képviselők alacsony száma ugyanis jelzésértékű minden más társadalmi csoport számára. Az éppen regnáló hatalom támogatását bíró vagy egy szektort monopolizáló szűk kisebbséget leszámítva mindenki elemi érdeke, hogy a tenderek vagy éppen álláspályázatok elbírálása megismerhető, objektív kritériumok alapján, egyenlő feltételek mellett történjen. A nők politikai jelenléte segíthet abban is, hogy más területeken is kiegyensúlyozottabb legyen a nemek aránya. Jelenleg a felsőoktatásba bekerülők 60%-a nő, de a Budapesti Értéktőzsde BUX indexében szereplő cégek felügyelő bizottságai tagjainak csupán 5,3%-a, ami elmarad a magasnak egyébként sem nevezhető 13,7%-os uniós átlagtól. Egy 2012-es EU-irányelv szerint ennek az aránynak el kell érnie a 40%-ot 2020-ig. Hasonló a helyzet a tudományos szférában is: az MTA rendes tagjai között 4,4% a nők aránya, jóllehet a számok kedvezőbbek a levelező és az akadémiai doktorok esetében (15,2 ill. 16,6%).

Mit hoz majd a 2014-es év a női képviselet terén? Megint a nők fognak rosszul járni?

Antal Attila írása

Az elmúlt hónapokban azt láttuk, hogy – bár húzd meg, ereszd meg politikával, de – az ellenzék vezető pártjai kiizzadtak magukból egy együttműködési stratégiát. Azonban kevesebb szó esett arról, hogy erre az iszapbirkózásra milyen – közvetlen vagy közvetett – hatása volt a Fidesz-KDNP-nek.

Az elmúlt hónapokban roppant sok szó esett az ellenzéki összefogásról: egyesek végre örültek, hogy körvonalazódni látszik a koordinált indulással valamilyen megoldás, mások a kialakult helyzetet kárhoztatták, mondván, hogy ezzel a „lába közt a tőgyét” megoldással jottányit sem került közelebb az ellenzék a Fidesz-KDNP legyőzéséhez. A kormánypártok azonban – ellentétben a közkeletű felfogással – korántsem fotelből, kávét kortyolgatva nézték végig ezt a belső küzdelmet, hanem nagyon is tevékeny részesei voltak annak. Kis túlzással, az MSZP és az Együtt 2014 – PM szövetség mellett, harmadik félként közvetve és közvetlenül is beleszóltak a végkimenetelbe.

A suttogó propaganda átvétele: Bajnai a külföldi bérenc

A legfontosabb közvetlen hatás az volt, hogy az MSZP (internetes) hátországának egy része – talán a tárgyalások utolsó, kaotikus fázisának felpezsdítésére – átvette és alkalmazni kezdte a Bajnai Gordon és az Együtt 2014 kapcsán kreált jobboldali propagandát. Mindannyian emlékszünk a Heti Válasz „tényfeltáró” cikkeire, amelyekben előbb a Haza és Haladást nyújtott amerikai forrásokról, majd pedig Soros György hazai „kitartottjairól” – így a Bajnai Gordon mögött álló szervezetrendszerről – értekeztek. A vasat a Fidesz rögtön tovább is kalapálta, hiszen a párt szóvivője, Hoppál Péter augusztus 17-én már arról értekezett mintegy félmilliárd forint „hálapénzt” fizetettek ki a Bajnai Gordont támogató pénzügyi körök olyan szervezeteknek, amelyek az utóbbi időben a kormány és Magyarország ellen folytattak lejárató kampányt. Morálisan semmiképp, stratégiai szempontból talán érthető ez a stratégia. Ott azonban már elveszítjük a fonalat (és néha a türelmünket), amikor az előbbiekhez hasonló érvek átszivárognak az ellenzéki fórumokra.

Természetesen fontos, hogy az ellenzéki tárgyalófelek mögötti értelmiségi hátország a politikai öltözőkben és azon kívül is doppingolja a saját tábort, ezzel próbálva meg minél hatékonyabb ellenzéki összefogást kiharcolni. Azonban van egy határ és úgy érzem, hogy az összefogásra éhes ellenzéki tábor ezt az utóbbi időszakban többször is átlépte: érvényesült a jól ismert „az akinek ilyen barátai vannak, annak nincs is szüksége ellenségre” elv.

Bajnai még az MSZP-nél is rosszabb

A Fidesz-KDNP következő és jól dekódolható üzenete az volt az ellenzéki összefogás kapcsán, hogy bár sok rosszat el lehet mondani a szocialistákról (ezt meg is tették többek között az Alaptörvényben is: „A demokratikus átmenet során a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódjaként jogi elismerést nyert politikai szervezetek a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként is osztoznak elődjeik felelősségében.”), de Bajnai és csapata maga a reinkarnálódott SZDSZ, s mint ilyen maga az ördög. Ezt legutóbb megint csak Kövét László nyomatékosította jelen interjúban. Az Országgyűlés elnöke azt hangsúlyozta, hogy dacára annak, hogy semmilyen szimpátiát nem táplál az MSZP és a párt elnöke, Mesterházy Attila iránt, de még ezzel együtt sem szeretne egyenlőségjelet tenni az szocialisták valamint az SZDSZ szellemi örökébe lépett Együtt 2014 között, mint ahogy Mesterházy Attila és Bajnai Gordon között sem. „Tehát van az MSZP-nél még rosszabb is. Ez az SZDSZ volt, amely közjogi értelemben, hivatalosan kimúlt, vagy kimúló félben van éppen, de azért azt az űrt, amit maga mögött hagyott, azt sajnálatos módon van jelentkező, aki be akarja tölteni”

Bajnai bérenc is és még a szociknál is rosszabb, de így is alkalmasabb…

Látszólag ellenmondásban áll mindezzel (valójában azonban egy nagyon is logikusan felépített stratégia része), hogy a Nézőpont Intézet egyik legutóbbi kutatása szerint a teljes népességben körében 12 százalék látná szívesen Bajnai Gordon kormányfőként, míg 7 százalék Mesterházy Attilát, a kormányváltást akarók körében pedig 26 százalék és 16 százalék ez az arány – Orbán Viktornak „természetesen” meggyőző, 39 százalékos fölénye van. Vagyis a jobboldali intézet szerint mind a teljes népesség körében, mind pedig a kormányváltást akarók között (az idegenszívű, az országát kiárusítani tervező, SZDSZ-származék) Bajnai Gordonnak áll a zászló.

Hogyan értelmezhető tehát mindez?

Valószínű, hogy a kormánypártok egy végiggondolt (a centrális erőtér megszilárdítására vonatkozó) stratégia részeként vették magunknak a bátorságot arra, hogy ne pusztán a jobboldali pártviszonyokat dominálják, hanem meghatározzák (determinálják) az ellenzék struktúráit. Ebben a stratégiában a szocialistákat már többé-kevésbé leírták, hiszen támogatottságuk ugyan drasztikusan nem csökkent, de új (és döntően fiatal) csoportokat nem sikerült megszólítaniuk. A Fidesz-KDNP szerint az MSZP egy (szó szerint) kihalófélben lévő állatfajta. Ezért ítélték viszonylag csendes kimúlásra őket és az igazi fricska az, hogy még a külföldi érdekeket kiszolgáló Bajnai Gordon is alkalmasabb az ország irányítására. Más a helyzet az Együtt 2014-PM szövetséggel és Bajnai Gordonnal. Ezen a vonalon el kellett indítani a felvázolt karaktergyilkos és lejárató kampányt, ami lényegében a kesztyű volt az ex-miniszterelnök arcába. Lényegében tehát a Fidesz-KDNP úgy próbálta meg áthangolni az ellenzéki együttműködési tárgyalásokat, hogy Bajnai Gordont nevezete meg Orbán Viktor ellenfeleként (hangsúlyozzuk: aki ugyan kvázi már most nemzetáruló, de mégis alkalmasabb, mint Mesterházy). Ebből a szempontból viszonylag jó taktikai húzás volt az ellenzék részéről, hogy visszaléptek a miniszterelnök-jelölt mostani megnevezését illetően, hiszen ha Mesterházy Attila lett volna, akkor a kormánypártok – kis túlzással – nem vették volna komolyan, ha Bajnai Gordon lett volna, akkor a propaganda időnap előtt szétroncsolta volna. Azonban ezzel a probléma korántsem lett megoldva, csupán elodázva. A tánc tehát folytatódik, pusztán az a kérdés, hogy ki fogja diktálni a lépéseket…

Egy hónappal később, vagyis az Orbán Viktor miniszterelnök által június végén jelzett október helyett novemberben következhet a nagyszabású kampányakció, a rezsicsökkentés következő fejezete - legalábbis erről beszélt a minap Lázár János, Miniszterelnökséget vezető államtitkár. Az áram, a gáz és a távhő árának újabb 10 százalékos mérséklése kapcsán persze nem a dátum a leglényegesebb kérdés, egyéb részletekről azonban láthatóan a „szak” politika sem akar, illetve vélhetően nem is tud beszélni.

Nemrégiben a közrádióban kezdődött minden hírblokk azzal, hogy Németh Szilárd, csepeli polgármester, rezsicsökkentési szakember beszélt arról a köztelevízióban, hogy „újabb rezsicsökkentésen dolgozik a Fidesz, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium és a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal arra kapott a nyáron felkérést, hogy dolgozzanak ki egy tervet, amely alapján a fűtési szezon előtt újabb 10 százalékkal csökkenhet a gáz, a villany és a távhő ára”. Vélhetően érdemes volt vezető hírnek kinevezni azt az információt, ami egy grammal sem tett hozzá az év eleje óta tudhatóhoz, de ez legyen a mind kisebb létszámú hírszerkesztőség problémája. Ahogy az is csak szemantikai probléma lehet, hogy ha a „Fidesz” dolgozik rezsicsökkentésen, akkor hogyan kerül a képbe a minisztérium és a hivatal, amely utóbbi ráadásul (elvileg) független intézmény, hozzáértő pártfunkcionárius elnökkel és elnökhelyettessel (amely intézmények ezek szerint vagy egyek a párttal vagy csupán utasíthatók általa).

A nonprofit közszolgáltatások újramelegítése a szektor és úgy általában a gazdaság teljes meg nem értéséről tanúskodik. Természetesen politikai lózungokat sohasem forrásként veszünk figyelembe, mégis szembetűnő, hogy továbbra sem kapnak minimális statisztaszerepet sem a szakmaiságra utaló gondolatok. A jelenleg veszteséges egyetemes szolgáltatás nonprofittá tétele csak az egyik olyan önellentmondás, amelyre - nemcsak most – fittyet hány a kampánygépezet, a sokat idézett „Európa legmagasabb rezsije" toposz azonban már inkább csak szimpla hazugság (minden elemzés rámutat, hogy reálértéken középmezőnybe tartozik az itthoni energiaár). Gondot sokkal inkább az okoz, hogy a fizetésekhez mérten – vásárlóerő-paritáson – kerül az élmezőnybe, de akkor sem a legmagasabb szintre.

De erről a közrádió nem szól és nem is fog.

A bejegyzés címe ismerős lehet azoknak, akik szorosan követik Bokros Lajos munkásságát, hiszen az MSZP-től a konzervatív liberalizmusig – illetve amit ő és párttársai, úgymint Pálfy G. István, utóbbi alatt értenek – eljutó politikus és közgazdász sok évvel ezelőtt ezzel a címmel jelentetett meg egy reformpárti pamfletet. A csütörtöki Mesterházy-Bajnai bejelentés fényében az MSZP és az Együtt 2014-PM (és szövetségi hálói) viszonya is ekként értelmezhető. Mindez annak ellenére is igaz, hogy az érintettek az ATV stúdiójában tegnap este soha nem tapasztalt konstruktivitással és kooperációs képességről tanúbizonyságot téve beszéltek a jövőbeni együttműködésről. Koordinált indulás ide vagy oda, az MSZP és a választási szövetség versenyezni is fog egymással. Ha ez a verseny csak egymással (és persze a Fidesszel), és nem egymás rovására történik, akkor megnyílhat az út a kormányváltás előtt.

Júniusban a koordinált indulás versus közös lista témájú elemzésünkben ezt írtuk: „a közös lista hátránya nem is a saját tábor mobilizálásából fakad elsősorban, hanem a bizonytalanok megszólításából. Ebben a körben ugyanis még mindig erős az MSZP elutasítottsága (Medián: 2012-ben a teljes népességben 50%, az aktív elkötelezetlenek között pedig 24% volt), Mesterházy Attila pedig különösen a pártot választani nem tudók között van nagy hátrányban Bajnai Gordonnal szemben. A végeredményt döntően befolyásolni képes tömeg megnyerésének esélyét tehát markánsan növeli az, ha a bizonytalanoknak lehetőségük van úgy szavazni a kormányváltásra, hogy az ne jelentse egyből a szocialista párt melletti voksot. Ezt pedig csak a külön lista, külön jelöltek esetén tehetik meg – igaz, mindkét vokssal ebben az esetben is csak azokban a választókerületekben, ahol az Együtt 2014-PM indul (ami a jelenlegi erőviszonyok alapján kb. a körzetek egyharmadát jelentheti).” Tegnap pedig így fogalmaztunk: „Ha nem lesz előválasztás – egyelőre jegelve –, illetve sem Mesterházy, sem Bajnai nem lép vissza – a másik javára egyik sem fog –, akkor a koordinált indulás lehet ugyanis a megoldás. Ez is összefogás, és működőképes is lehet.” A Political Capital szintén tegnap publikált rövid elemzése is hasonlóan látja: „Az elmúlt egy hét (vagy talán inkább az elmúlt közel egy év) ügyetlenkedéseit meg lehetett volna spórolni, de szavazatmaximalizálási szempontból racionális döntés született.”

Tulajdonképpen „nyugodtak” is lehetünk, hiszen egyetlen egy megalapozott érvet nem hallhattunk korábban sem Bajnaitól, sem Mesterházytól, sem Gyurcsánytól, sem Fodortól, hogy miért is jobb a közös lista, hogyan is kívánják mobilizálni azokat a „bizonytalanokat”, akik körében azon a bizonyos közös listán helyet foglaló egyes politikusok és pártok miatt nem alternatíva a Nagy Összefogás, akik miatt soha nem fognak egy közös listára szavazni. Azt értjük, hogy a közös lista, mint legitimációs érv működik azt illetően, hogy az adott politikus vagy párt rákerüljön a listára, de túl az ambíción az általuk kívánatosnak tekintett jövőképre (kormányváltásra) is tekintettel kell lenni.

Mindez akkor is igaz, ha egy sajátos kampány elé nézünk, hiszen kampánytechnikailag és politikai kommunikációs értelemben egy egészen új helyzet állt elő. Míg a listák („fent”) versenyeznek, addig egyéniben („lent”) nagyon szervezett és hatékony kooperációra van szükség. Emellett nincsen miniszterelnök-jelöltje az ellenzéknek, amelyre lehet analógiaként húzni az 1994-es helyzetet, de a különbség nem csak az, hogy nem az 1994-es kormánypártokkal kell felvenni a küzdelmet, hanem napjainkban a perszonalizáció, a média- és vezérdemokrácia és politikai marketing dominanciája. Ezek háromszögében viszonylag nehézkes listáknak és világképeknek versenyezni az erő politikusával, Orbánnal szemben. Egymás közötti verseny tehát lesz, de ha az túl sok konfliktussal és önmérséklet hiányával fog járni, úgy elmarad a kormányváltás. Mindenesetre az MSZP szövetségi hálója és az Együtt 2014-PM szövetsége a rögzített közpolitikai alapelveken túl eltérő világképpel, politikai nyelvvel és politikusi típusokkal rendelkezik, így célszerű volt alternatívaképessé tenni az ellenzéki oldalt. Célszerű és most már más út nem is mutatkozik.

A válasz tehát megszületett, így felesleges is azon meditálni, hogy mi lett volna a jobb megoldás. Aki ennek a túlfeszített lényeglátásnak mégis csak engedne, az menjen vissza 2010 előtti időkre, keresse ott a választ, és ha megtalálta, úgy tudni fogja, miért történt mindez így, ahogyan másképp nem is történhetett volna.

Tehát akkor egyéni választókerületi együttműködés lesz, ebből a szempontból nem tanácsos, hogy még egy ellenzéki párt – Jobbik és LMP-t leszámítva – megjelenjen a versenyben. Mivel az MSZP pártelnöke jelezte, hogy tárgyalásokat kezdeményez a DK-val és olyan láthatatlan és mérhetetlen szervezetekkel, mint az MSZDP és a Liberálisok, így élni kell a feltételezéssel, hogy utóbbiak is konstruktívnak mutatkoznak.

Az MSZP szavazatszerző-képességét illetően még mindig tartós kétségek merülnek fel, így leginkább az Együtt 2014-PM választási szövetségen van most a sor. Az, hogy az MSZP a 2009 tavaszi szinten van, talán kevésbé lenne probléma, ha a korszakváltás üzenetére Bajnaiék szerint oly fogékony bizonytalan szavazók már az Együtt 2014-PM táborában lennének. Hogyan is lehetnének ott, ha egyszer az utóbbi időben a bizonytalanok hívószavát, a „korszakváltást” szinte egyáltalán nem használják – és mivel annak MSZP-kritikus éle is van (sőt), úgy könnyen lehet, hogy új szlogen után is kell nézniük.

Miben is más az Együtt 2014-PM listája, mint az MSZP és várható szövetségeseinek listája? Ha erre az előbbiek nem tudnak választ adni úgy, hogy a válasz nem tesz éket a helyi együttműködésekbe, akkor van esély a bizonytalanok becsatornázására. Utóbbiak ugyanis attól még nem lesznek aktívak, hogy nem kell listán az MSZP-re szavazniuk.

Jelen helyzetben tehát Bajnaiéknak kell bizonyítaniuk, magas sebességre, identitásépítésre és aktív politizálásra kapcsolniuk, nem beszélve a választási szövetség ismertségének és utcai jelenlétének növeléséről (elvileg a Szolidaritás adhatja utóbbi eszközét, most valóban kiderül, mennyire aktív és élő még a 2010 utáni időszak egyik legszervezettebbnek vélt mozgalma). Mindezek együttállása esetén közelítheti meg az Együtt 2014-PM az MSZP-t, ennek elmaradása esetén Bajnai Gordon maximum frakcióvezető lehet a 2014 tavaszán összeülő országgyűlésben. Ennek elkerüléséhez Török Gábor szerint Bajnaiék válthatnak is, és „egy erősen versengő stratégiával jönnek majd elő, amit pedig nem nagyon lehet másképp elképzelni, mint az MSZP legalább indirekt támadásával (ki akarja jobban a kormányváltást, ki a felkészültebb, hitelesebb stb.). Ez egyértelműen azt jelenti, hogy eleve ésszerűnek látszik a felek közötti éles verseny, ami persze elméletileg lehet win-win is, de nem kell hozzá sok fantázia, hogy elképzeljük, a pártok ismert megmondóemberei miképpen tudnának eszkalálni egy olyan vitát, amely már nem a Fidesz legyőzéséről, hanem egymás szapulásáról szól.” Viszont ezen a ponton, ha nem mutatkozik önmérséklet az ellenzéken belül, úgy álom marad az, amelyre szerződtek. Akárcsak akkor, ha csak félgőzzel támogatják egymás helyi kampányát. Le kellett ez utóbbit írnunk, mert az elmúlt hónapok tanulsága szerint az érintettek nem csak olyan békések tudnak lenni egymással, mint azt az Egyenes Beszéd említett beszélgetésében láttuk.  

Verseny egymással és szolidaritás egymás iránt. Ha bármelyik elv sérül a következő hónapokban, illetve ha a további szereplők nem alkalmazkodnak, hanem helyzetükhöz képest túl nagyra kívánnak nőni, úgy elmarad a kormányváltás. És az érintetteknek van még egy további rossz hírünk: ebben az esetben nagyon világos lesz, hogy ezért ki(k) viseli(k) majd a felelősséget.

A politikai elemzők és az aktív politikafogyasztók biztosan tudják még követni, de könnyen lehet, hogy egyre kisebb lelkesedéssel tölti el az őket, hogy az ellenzéki megegyezés megegyezésének megegyezése folyamatait és diskurzusát elemezzék. Éppen jókor jött, hogy az MSZP a minap hírzárlatot hirdetett, a párt el kívánta kerülni a szivárogtatásokból fakadó félreértéseket és bizalmatlanságokat. Szó mi szó, ez az ötlet az ellenzéknek korábban is eszébe juthatott volna, kevesebb szivárogtatás, több konstruktivitás és konszenzusra törekvés. Igen, tudjuk, ez maga az álom.

Nem akarjuk ismételni a napokban megjelent álláspontunkat arról, hogy Együtt 2014-PM stagnálása mennyiben köszönhető az MSZP blokkolási stratégiájának és milyen mértékben Bajnaiék helytelen lépéseiknek, viszont tény, ami tény, az MSZP nem növekedett, az Együtt 2014-PM pedig egyelőre nem futotta be azt a pályát, hogy akár a rigorózus összefogás-hívők, akár a bizonytalan, de alternatívakeresők ma nyugodtak lehessenek.

Az előválasztásra egy pár sor erejéig viszont érdemes kitérni, hiszen az MSZP amilyen gyorsan elrendelte, úgy oldotta fel a hírzárlatot, és a pártelnök sajtótájékoztatója értelmében egyelőre levették a napirendről az előválasztás kérdését – bár dolgoznak egy arra vonatkozó javaslaton. Tény: amit Bajnaira reagálva az MSZP javasolt, az nem előválasztás (akár a miniszterelnök-jelölt kérdéséről, akár amellett az 106 egyéni jelöltről döntöttek volna), hanem mobilizációs verseny. Révész Sándor, a Népszabadság publicistája az MSZP javaslatára például a „csalás értékű kiválasztási módszer”  leírást használja „professzionális” politikai elemzőket megszégyenítően alapos írásában. A szocialisták megnyitották volna az excel-táblákat – ahogyan az Együtt 2014-PM is, ha elfogadta volna a javaslatot – és elkezdték volna telefonon, e-mailben és minden egyéb kommunikációs csatornán aktivizálni a párttagokat és az aktivistákat. Meg persze, elképzeljük azt, ahogyan a bizonytalan szavazók százezrei mennek el egy-egy választókerületi vitára, hogy regisztráljanak, adatbázisba kerüljenek, majd pedig egy nyilatkozattal vállalják, hogy a demokrata oldal elkötelezettjei. Biztos így lett volna, ilyenek ezek a bizonytalanok.

Az MSZP előválasztása tehát nem az ellenzék, hanem az MSZP miniszterelnök-jelöltjét hozta volna ki, aki pedig már meg van. Bajnaiék javaslata (különösen egyes Medián-kutatások tükrében, itt és itt) már egy izgalmasabb versenyt eredményezne, de ennek a módszernek is vannak kérdőjelei – ezekkel a Republikon blogbejegyzése részletesen foglalkozik. Egy gyors lefolyású előválasztásnak (azaz egy megalapozott közvélemény-kutatásnak) még csak-csak lenne értelme, egy bizalmatlanságot, konfliktust, bizonytalanságot továbbá elhúzódó belső ellenzéki kampányt előidéző versenyre viszont aligha van szüksége az önbizalom terén egyébként sem túl acélos ellenzéki szavazóknak.

De képzeljük el azt a helyzetet, hogy Bajnai nyer, majd pedig élesedik az MSZP alapszabályának 16. paragrafusa, amely szerint: „A kongresszus (…) elfogadja a párt országgyűlési és európai parlamenti választási programját, az MSZP Választmánya és az elnökség együttes javaslata alapján dönt a párt miniszterelnök-jelöltjéről…”. Nincs értelme folytatnunk. Nehezen képzeljük el azt, hogy a miniszterelnök-jelöltséget ambicionáló MSZP-pártelnök, éppen Bajnai jelöltségét kívánja majd megszavaztatni a kongresszussal. Ez sem hangzik ma túl életszerűnek.

Éppen ezért üdvözölendőnek tartjuk, hogy a felek visszatérnek a realitásokhoz, azaz az asztalhoz. Nyilvánvaló, hogy lesz összefogás, hiszen az egyéni választókerületekben meg fognak egyezni a felek. Persze, az első hírek még mindig azt tartalmazzák, hogy az MSZP közös lista és Mesterházy miniszterelnök-jelöltsége esetén mutatkozik kegyesnek, azaz ebben az esetben beszélnek 35 „átadott” (ez a politikusok által nyilvánosan is használt kifejezés is tükrözi az ellenzéki oldal „adok-veszek” politikai kultúráját, illetve az MSZP tévedését saját erejéről) körzetet kapnak. Más esetben (azaz a külön listás megoldás), mivel egy koordinált verzió során kevésbé tudja az MSZP kontrollálni az Együtt 2014-PM választási eredményét (mandátumszámát) – egy közös listán erre van lehetőség – már csak 27 kerületet kap a választási szövetség. Valószínűleg Bajnaiék ezt ebben a formában nem fogadják el, már ha nem céljuk a minimális jelenlét egy 2014 utáni országgyűlésben.

Az MSZP további hírzárlat utáni javaslata, hogy nyissák ki a tárgyalási felek listáját, jöjjön a DK, az MSZDP és a Liberálisok. Utóbbi kettő kizárólag papíron tekinthető pártnak, se szervezet, se tagság, se aktivisták, szerepük az MSZP, mint „az összefogás pártja” brand erősítése. Ez utóbbi éppen a DK szlogenje (volt), mely párt jelentős szervezettel bír, több ezer tagja és aktivistái vannak, akik ha több százezer szavazatot nem is tudnak hozni, mobilizáció terén segítségre lehetnek az ellenzéki oldalnak.

S egy igazán új elem az MSZP tanácskozásáról: „A hvg.hu információi szerint az elnökségi ülésen nem zárták ki azt a forgatókönyvet sem, hogy legyen koordinált indulás, azaz az ellenzéki szervezetek állapodjanak meg abban, melyik kerületben ki indít jelöltet vele szemben mások ellenzéki oldalról nem indulnának –, viszont ne állítsanak közös listát, és ha nem tudnak megállapodni, ne legyen közös miniszterelnök-jelölt sem.” Ezt akár tekinthetjük konstruktív előrehaladásnak is.

Ha nem lesz előválasztás – egyelőre jegelve –, illetve sem Mesterházy, sem Bajnai nem lép vissza – a másik javára egyik sem fog –, akkor a koordinált indulás lehet a megoldás.

Ami – szemben az „összefogásban minden áron benne lenni” politikusok állításaival – nem feltétlenül rosszabb megoldás, mint a „közös lista vagy halál” politikai kommunikáció jegyében megfogant gondolatkísérletek. Az IDEA korábban részletesen foglalkozott e két megoldás lehetséges eredményességével. A Political Capital vezető elemzője szerint „a reális esetek döntő többségében nincs különbség az elnyert mandátumok számában, legfeljebb véletlenül fordulhat elő, hogy egy mandátummal kevesebb jut koordinált indulás esetén, de olyan helyzetet is lehet modellezni, amelyben épp a közös indulás hátrányosabb”. S akkor nem beszéltünk azokról a bizonytalan szavazókról, akik egyelőre még jó ideig (vagy éppen soha) nem fognak olyan (közös) listára szavazni, amelyen „egyes”, „bizonyos” politikusok (és pártok) rajta vannak. Hiába hiszterizálja valaki a közös lista kérdését, ez utóbbi tény a hisztéria ellenére is tény, és az is marad.  

Ha pedig ez fennáll, akkor nem marad más, mint hogy mindenki megtalálja szövetségesét – ne felejtsük el jelen esetben is már szövetségi tömbökről beszélünk –, és induljon az ellenzéken túlmutató kampány.

Az egyéni választókerületi megegyezés utáni külön listás indulás még mindig jobb, mint az újabb innovatív(nak tetsző) megoldások feletti lamentálás és az egyeztetés egyeztetése arról, hogy vajon ki lesz a jelenleg ezt belháborút kávézva nézegető Orbán Viktor kihívója. Természetesen még az is előfordulhat, hogy az egyéni választókerületi megegyezés és közös lista lesz az újrakezdett tárgyalások vége. Az is egy válasz, ezzel is tudnak már mit kezdeni a választók is – nem csak a politikai elemzők. A miniszterelnök-jelölti kérdés megoldatlansága viszont nem éppen efelé mutat.

Mindenesetre lennie kell hamarosan egy válasznak. Mindezt nem azért mondjuk, mert felültünk volna a „fogy az idő”, „hagyják abba már” nem túlságosan kreatív diskurzusának – hiszen biztosak voltunk abban, hogy a tárgyalások dinamikája ilyen lesz, mint amilyet tapasztalunk –, hanem mert az ellenzék sokkal rosszabb pozícióban van, mint azt gondolja.

Van még idő, viszont a teendő sem kevés. 

Tegyünk úgy, mintha meglepődnénk – fogalmazott egy szakértő a kormányzati bejelentés kapcsán, amely szerint a kormány vételi ajánlatot tesz az ISD Dunaferr Zrt.-re. Az orosz-ukrán hátterű, végső soron a Vnyesekonombankhoz kapcsolódó dunaújvárosi vasmű visszaállamosítása ugyanis nem új keletű gondolat. Az azóta energiahivatali elnökké előlépett Dorkota Lajos, a Fejér Megyei Kormányhivatal korábbi vezetője nem egyszer utalt már erre a szándékra az elmúlt években, de sokak szerint a néhány belengetett szakmai befektető (vagyis csak a dél-koreai Posco) érdeklődése sem volt annyira komoly, mint amilyennek hivatalosan beállították.

Nehéz lenne elvitatni, hogy a cég rossz bőrben van, az elmúlt években összehozott veszteséghalmaz alatt egy ennél sokkal kecsegtetőbb piacon működő cég is legalább megremegne, a tavalyi, vártnál is rosszabb évvel együtt csak az elmúlt két évben nagyjából 52 milliárd forint mérleg szerinti mínuszon áll a csoportszintű eredmény, de az évek óta vonszolt veszteségállomány a százmilliárd forintot is meghaladja. Nem egy E.ON-államosításnyi, de számottevő az összeg akkor is, ha most esetleg az oroszok fillérekért engedik át európai bástyájukat. Nem mellesleg ez csak az érem egyik oldala, mert bár a városban legendákat zengenek arról, hogy a privatizáció óta ki és hogyan lapátolta ki a pénzt a vasműből, az is tény, hogy egyrészt a tulajdonos, mint fő alapanyag-beszállító úgy játszik a számokkal, ahogy akar, másrészt pedig komoly összeggel finanszírozta a céget az elmúlt időszakban úgy, hogy az átvett bugára fizetési haladékot adott – ezen a soron is több tízmilliárd forint szerepel kintlevőségként.

Az acélpiac jelenlegi helyzetében az állam sem tehet sokat a Dunaferr megmentéséért, kivéve persze, ha nem piaci szereplőként a veszteségnek és az alapanyag-támogatásnak megfelelő összeget pumpál a vállalatba, folytatva, sőt kiegészítve az ott egyébként is jellemző „szociális foglalkoztató” hagyományokat.

Láthatóan a kormányon belül sem volt egységes egy ekkora költségvetési teher megítélése, hiszen Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter reggel még éppen ellenkezőleg nyilatkozott, délutánra azonban megszületett az újabb bevásárlási szándék. A nemrégiben bejelentett 1500 fős létszámleépítés hírére többen joggal gondolták, hogy ezt nem hagyhatja szó nélkül a kabinet a választások előtt kevesebb mintegy évvel, a válasz azonban – hezitálást tükrözve – napokat „késett”. Nyilván nem véletlenül.

A nyilvánvaló szociális szándékok mellett azért felmerül más is. Nehéz lenne elhinni, hogy a Moszkvával több szálon is intenzív tárgyalásokat folytató magyar kormányt váratlanul érte a bejelentés (egyrészt a magyarországi cégvezető is pedzegette már, hogy fajlagosan negyedével-harmadával többen dolgoznak a vasműben, mint a versenytársaknál, másrészt az elmúlt egy évben többször is felmerült néhány forgatókönyv a cég jövője kapcsán). Azt kell tehát feltételezni, hogy a forgatókönyvet már előre megírták, most már csak a dramaturgok mozgatják a kommunikációs időzítés szálait, és a kérdés csak annyi, hogy ki fektet további összegeket, továbbá persze az, hogy mi szerepel majd a mérleg másik serpenyőjében „cserealapként”. Paksi bővítés, Déli Áramlat, gázszerződés, a Dunaferr mögött álló Donbass tulajdonosa, a Vnyesekonombank 120 millió eurós (36 milliárd forintos) követelése a felszámolás alatt álló Malév Zrt. kisebbségi részvényeseként – e folyamatban lévő ügyek mind abba az irányba mutatnak, hogy „véletlenek” és „hirtelen döntések” ezen a szinten már nem lehetnek.

A kormány most időt próbál nyerni, nyilvánvaló, hogy másfél ezer munkanélküli „nem hiányzik” a térségben, de afelől sem lehet kétség, hogy előbb-utóbb hatékonnyá kell tenni valamilyen formában a vállalatcsoportot, és ennek elkerülhetetlen része kell lehet a leépítés – vita van ugyanis azon, hogy a termeléshez viszonyítva indokolatlan létszámmal működik-e a cég, főként az évtizedek alatt felduzzasztott adminisztratív szinteken.

Addig is sokkal valószínűbb, hogy gondos kezek egy olyan politikai-gazdasági mixet kevertek ki az orosz-magyar projektekből, ami újabb közvetlen anyagi előnyt hoz az orosz félnek, cserében pedig „valami jóban” reménykedhet Magyarország is. Korábban már az is előfordult, hogy a kormány képviselője „könnyes szemmel” a keleti nyitás mintapéldájának, a régi barátság újjáéledésének nevezte a Dunaferrt, akkor éppen egy évvel ezelőtt elkezdett fejlesztés záróaktusát ünnepelve.

Ezzel a barátsággal pedig az egyik fő baj, hogy adófizetői tíz- és százmilliárdok állják.

Mikecz Dániel írása

Én is szeretnék kimenni a Szigetre, de nem fogok. Sajnos, nem tudok kifizetni 14 000 forintot egy napijegyért, amelyhez ha még hozzászámoljuk a szigeti szórakozás költségeit, könnyen túlléphetjük a 20 000 forintot.

Középiskolásként, fiatal egyetemistaként nem gondoltam, hogy amikor harmincon túl leszek, felső-középosztálybeli mulatság lesz kimenni Szigetre. Nem gondoltam, hogy olcsóbb lesz elmenni a Magyar Nagydíjra – már ha érdekelne a Forma-1. Persze, akkor mi, óbudai gyerekek jól tudtuk, hol lehet könnyedén belógni a fesztiválra, majd a Pesti Est szigetes kiadásának színben passzoló oldalából rögtönöztünk magunknak napijegyet. Nem mintha nem tudtuk volna kifizetni 2000-ben a 2000 Ft-os, vagy tíz évvel ezelőtt a mostani ár negyedébe kerülő napijegyet, hanem mert kaszásdűlői paneltacskókként azt gondoltuk, hogy merészségünk és a hazai pálya jogán megérdemelten szórakozunk a Szigeten.

 A ‘95-ös Eurowoodstock óta a Sziget egy hazai, autentikus, menő dolog volt, ami rengeteg laza külföldi fiatalt vonzott ide, akik csupán a Balaton vagy éppen a Forma-1 miatt nem jöttek volna Magyarországra. Joggal lehettünk büszkék a Szigetre a nyugatiak előtt is, akik közben felfedezték Budapestet is. Ne felejtsük, hogy mindez még a fapados légitársaságok megjelenése, a romkocsmák és a Kazinczy utcai nemzetközi szórakozónegyed kiépülése előtti időszakban történt. Remek mulatság volt a külföldi szigetelőkkel az utolsó napon a Dalmát Pincénél beszélgetni. Időközben azonban lekerültek a magyar előadók a nagyszínpadról, és egyre kisebb lett a hazai látogatók aránya, nyilvánvalóan nem függetlenül a jegyárak alakulásától, ami – valljuk be – éppen a fizetőképes külföldi fesztiválozók miatt szöktek az egekbe.

Félreértés ne essék, tisztában vagyok azzal, hogy a Sziget egy üzleti vállalkozás, a szervezés költségei a nemzetközi trendek szerint alakulnak, és persze egyre több a hazai könnyűzenei fesztivál, amelyek olcsóbbak is – bár sokunknak azért mégiscsak a Sziget az etalon, amit nem igazán tud pótolni a magyaroknak felkínált felvizezett -1. és 0. napok. A Sziget-fesztivál azonban roppant érzékletesen szemlélteti az európai különbségeket.

A magyar húszasok-harmincasok egyre nagyobb hányada dolgozik multiknál vagy az úgynevezett üzleti szolgáltató központoknál, napi kapcsolatban állnak külföldi munkatársakkal, partnerekkel, ügyfelekkel. Jellemzően diplomások, akár több idegen nyelvet beszélnek, kvalitásaikban és végzettségüket tekintve nem maradnak el nyugati kollégáiktól, velük ellentétben sokuk mégsem engedheti meg magának, hogy ellátogassanak a közvetlen közelükben lévő, minden ízében európai fesztiválra. Nyilvánvaló, hogy még a globalizált gócoknak tekinthető multik esetében sem történt meg az elvárható jövedelemkiegyenlítődés, ráadásul az üzleti szolgáltatókhoz a legtöbb esetben éppen az alacsony hozzáadott értékkel bíró tevékenységeket szervezik ki. Ezek a különbségek a külföldön dolgozók esetében még nyilvánvalóbbak, de ott is érzékelhetőek, ahol erősek és állandósultak a határokon átívelő személyes kapcsolatok, mint a kulturális, tudományos és részben a non-profit szféra esetében. Az azonban legalább ilyen szomorú, hogy erről az európai Nyugat-Kelet szereposztásról és a hozzá kapcsolódó egyenlőtlenségről egy szava sincs a hazai baloldali erőknek, „a” progressziónak („Egyenlő bért a nyugaton dolgozó magyaroknak!”). Érdemes lenne megfontolni a téma beemelését, hiszen 2014-ben egyszerre lesz az európai parlamenti és az országgyűlési választás.

Tisztában vagyok vele, hogy mindig lesznek jövedelmi, vagyoni különbségek Nyugat- és Kelet-Európa között, és hogy Magyarország versenyképességének egyik kulcsa éppen a jól képzett, olcsó munkaerő. Nem irigylem a bajoroktól a családonkénti két BMW-t, vagy a brit és a Ruhr-vidéki nyugdíjasoktól a spanyolországi nyaralót.

Én csak szeretnék kimenni a Szigetre.