Most, hogy az ellenzéki összefogás hajójára fel kíván mászni mindenki, aki csak tud, érdemes visszaemlékezni a sok évvel ezelőtti reforméhségre és lakossági túllakottságra. Már csak azért is, mert a hajóra kapaszkodó szereplők részben változatlanok, egyúttal elképzeléseik is, ha kimondják, ha nem. Idézet egy majd hatéves beszámolóból: "A kormánypárti elnökök és csúcsdelegációjuk egyeztetnek ma délben. Téma az egészségügyi reform egyik, ha nem legsarkallatosabb pontja: többiztosítós rendszer, vagy regionális biztosítási pénztárak legyenek? (…) Ismeretes, korábban szabaddemokrata politikusok arra utaltak: ez a téma a koalíció szakítópróbája lehet. Ők ugyanis nem hisznek a félmegoldásokban, és hangsúlyozzák, hogy elképzelésük nem áll szemben a szolidaritás elvvel, csupán tisztább, gazdasági alapon tekint arra.”
A szereplők egy része tehát mai közöttünk van, használt reformvíziókkal házalnak, és mivel a félmegoldásokban mi sem hiszünk, a szolidaritást viszont fontosabbnak tartjuk annál, mint ahogyan az a piacosított egészségügy mantrájából kitetszik, éppen ezért megnéztük alaposan, miért is alkalmatlan a "piacpiacpiac" régi lemeze, hogy újra sláger legyen.
Az egészségügy finanszírozása és a szolgáltatásokhoz történő hozzáférés alapvető kérdése az állami szerepvállalást illetően. Ciklikus jelleggel térnek vissza azok a(z évtizede mantraszerűen ismételt) gondolatok – képviselve a (piacpárti és/vagy baloldali) demokrata ellenzék egy része által is –, amely szerint elég csak „piacosítani”, „beengedni a tőkét” és a hozzáférés, a hatékonyabban működő, az alacsonyabb jövedelműeknek is elégséges szolgáltatásokat nyújtó egészségügy pillanatok alatt „fényre derül” – már ha a szerényebb jövedelmű és/vagy kevésbé egészséges állampolgárokra kisebb hangsúly kerül. Egy mondattal: az előbbi nem opciója az orbáni „szerkezeti reformokra”.
Az egészségügy speciális közkiadás. Egyrészt a területen végbemenő gyors technológiai fejlődésnek nagy a költségigénye, ez utóbbi alatt mind az új technológiák adaptálásához, mind pedig annak működtetéséhez szükséges költségeket is érteni kell. A szektornak jelentős a munkaigénye, a technológia fejlődése jellemzően nem jár együtt munkaerő-megtakarítással, azaz a technológiával (tőkével) nem lehet egykönnyen a munkát helyettesíteni. Ez egyben azt is jelenti, hogy az emelkedő technológiai színvonal relatíve drágává teszi az egészségügyi ellátást más típusú kiadásokhoz viszonyítva, mivel a munkaerő helyettesíthetősége jóval korlátozottabb.
A növekvő finanszírozási szükségletet azonban nem csupán a technológiai fejlődés emeli, hanem a születéskor várható élettartam meghosszabbodása is. Ez a determináció változatlan ellátási színvonal mellett növekvő finanszírozási igénnyel jár. Közismert tény, hogy az idősebbek kezelésére fordított átlagos egészségügyi kiadás jelentősen magasabb, mint a fiatalabb korosztályoké.
Meg kell említeni, hogy magyar probléma az egészségügyi közkiadások GDP-hez mérten alacsony szintje, különösen a régiós országokéval egybevetve, ugyanakkor nőtt a szerepe a magánkiadásoknak. A közkiadások alacsony szintje kérdésessé teszi a változatlan ellátási színvonal fenntarthatóságát hosszabb távon, különösen akkor, ha figyelembe vesszük az szakemberhiány mértékének csökkentésére irányuló, a bérköltséget emelő erőfeszítéseket és az elkerülhetetlenül emelkedő költségeket – technológia, öregedés.
Az egészségügyi dolgozók nemzetgazdasági átlaghoz képesti átlagbére, de különösen a fejlett uniós országok bérszintjeihez mért jelentős különbsége elvándorlásba csapódott le, amelyet a kormányzat soron kívüli béremelésekkel igyekezett korrigálni, próbálta megállítani az elvándorlást. 2013 várhatóan évtizedes mélypont lesz az egészségügyi közkiadások GDP arányos szintjét tekintve. A szolgáltatás színvonalának fenntartásához vélhetően mindenképpen szükséges emelni a GDP arányos kiadásokat - a bér, a dologi és a felhalmozási kiadások terén egyaránt. Ez szinte biztosan elkerülhetetlen az öregedés, illetve a szakdolgozók bérigények kielégítése miatt.
Van egy további, a forrásigényt tovább emelő problémakör. Minél kiterjedtebb a közpénzből finanszírozott ellátások köre, minél kevésébe korlátozott az igénybevétel felülről nyitott kassza mellett, annál inkább kevésbé van lehetőség a jelentkező költségek kordában tartására – mert senki (orvos, beteg, intézmény) sem érdekelt érdemben annak mérséklésében. Ez az erkölcsi kockázattal összefüggő probléma. Hatékony ösztönzők segítségével a kockázat mérsékelhető, a felek érdekeltté tehetőek a rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználásában. A piac szerepe itt kerül a képbe, amely egyesek szerint alkalmas lehet a költségvetési korlát effektívebbé való alakításában, azáltal, hogy növeli az érintettek érdekeltségét – fokozódik a költségérzékenység, nagyobb, lehetőség van differenciált igények kielégítése. A piacosítók fő érve alapján amennyiben legalább kiegészíthetné a központilag szervezett és irányított egészségügyet, az erőforrások egy hatékonyabb allokációja valósulna meg.
A magyar több biztosítós modell bevezetésének teljes kudarcából nem következik, hogy ne lenne lehetséges az egészségügyi ellátórendszer alapvető piacosításon alapuló reformja. Csakhogy erre igen kicsi az esély, nem valódi opció. Ráadásul a kiegészítő magánbiztosítás fokozatos térnyerése ez ellen dolgozik, amely paradox módon pontosan a közegészségügyi rendszert valós vagy vélt leromlásából táplálkozik.
A reform szempontjából kedvezőtlen társadalmi attitűdök mellett a relatív elmaradás a közfinanszírozás terén pótlólagos forrásigényt tesz szükségessé. A piac esetleges térnyerése az egészségügyi ellátás területén önmagában egészen biztosan nem mérsékli a forráshiányt, illetve csak annak árán, hogy az egyenlő hozzáférés elve súlyosan sérül. Az esetlegesen a finanszírozásba beszálló magántőke (magán intézményfenntartók, biztosítók) elvárt profitját biztosítani kellene. Leginkább a fogyasztói társfinanszírozásból, illetve a nagyobb költséghatékonyságból. Azaz ez megkövetelne racionalizálást célzó intézkedéseket, amely vélhetően sértené a szolidaritás elvét (egyenlő hozzáférés a szolgáltatásokhoz) – minden biztosító a „legegészségesebb” és/vagy nagyobb fizetőképességű ügyfélkör megszerzését célozná meg, miközben igyekezne megszabadulni a szerényebb jövedelmű és/vagy kevésbé egészséges ügyfeleiktől, még a szerződéskötés előtt.
A piaci mechanizmus mellett nem népszerű az önrész sem, elég csak a vizitdíj, kórházi napidíj elsöprő elutasítására gondolni. Ezek nem titkolt célja volt az orvos beteg találkozók számának mérséklésén keresztül megtakarítást érni el, illetve többletforrást biztosítani a „kötelező” fogyasztói társfinanszírozás formájában. Ez inkább azt sugallja, hogy kötelezően fizetendő további lakossági hozzájárulás nehezen képzelhető el. Pedig az egészségügyi magánkiadások növekvő részaránya indirekt módon arról tanúskodik, hogy az állampolgárok egyre kedvezőbben ítélik meg a szolgáltatások színvonalát. Ez egyben azt is jelenti, hogy egyre többen képzelik el az egészségügyi ellátással kapcsolatos egyéni igények kielégítését nem kizárólag a közegészségügyi rendszer keretei között.
Bizonyára vannak még tartalékok a rendszerben (pl. ellátásszervezés), amelyek költséghatékonyabb működést biztosítanának, és a piac bevonásának hiányában erre lehet támaszkodni. Azonban a hozzáférhetőséget vélhetően nem javítanák a szolgáltatni színvonal változatlansága mellett. A magánfinanszírozás részaránya forrásbevonás nélkül elkerülhetetlenül tovább fog növekedni, amely egyben azt jelenti, hogy nőni fog a magánutat választók ellenállása az esetleges kötelező többletterheléssel szemben, és az könnyen egy ördögi kör felépülését eredményezheti. Az ellátás színvonalának romlását pedig a kevésbé kedvező jövedelmi helyezetű társadalmi csoportok szenvedik meg leginkább, hiszen ők kevésbé engedhetik meg magunknak az egészségügyi kiadásaik saját zsebből való fizetését, ráadásul hozzáférésük az átlagos minőségű szolgáltatáshoz vélhetően amúgy is költségesebb.
