Jakab Attila vendégbejegyzése

„Sajnos Magyarországon az a helyzet, hogy frázisokkal mindennél többet lehet elérni” (Klebelsberg Kunó, Pesti Napló, 1928. szept. 4–5. old.). Ezt ma Orbán Viktor tudja a legjobban. Nem véletlen, hogy a „nemzeti” mellett a „keresztény” a legtöbbet használt politikai hívószava. A kettő együttesen adja azt a nemzeti-keresztény kurzust, amely egyre inkább meghatározza az élet- és társadalomidegen rezsim jellegét. Ez a Horthy-korszakban is így volt. Valójában azért lehet egyes, távoli elemeit vissza-visszaemelni, mert a nagyközönség nem ismeri, ha pedig mégis, akkor ismeretei töredékesek.

Legyünk megértők. Honnan is ismerhetné? Hiszen például Romsics Ignác akadémikus, a korszak szakértője, véleményformáló műveiben (Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, 1999.; A 20. századi Magyarország. In Magyarország története, Akadémiai Kiadó, 2010.; A 20. század rövid története, Rubicon-Ház, 2011.) is úgy ír a Horthy-korról, hogy gyakorlatilag teljes mértékben mellőzi az egyházi/egyház-politikai kérdéskör tárgyalását. Számára a két világháború közötti Magyarországon egyszerűen nem léteztek egyházak; vagy ha igen, akkor azok semmiféle társadalmi és politikai szerepet nem játszottak. Legalábbis olyat nem, amelyet a történész említésre méltónak ítélhetne.

A tudatlanságot kell fenntartani ahhoz, hogy szabad tere legyen az önkényes politikai kreativitásnak. Ehhez természetesen magukra az egyházakra is szükség van, hogy szótlanul szemléljék saját eszközzé válásukat (most esnek kétségbe a kötelező hittan gyakorlati kivitelezése/kivitelezhetetlensége miatt); és még akkor sincs szavuk, ha történetesen a politika nem csupán a kereszténység, de akár a hit tartalmának meghatározását is kisajátítja.

Ma Magyarországon a kereszténységre való hivatkozás politikai és közéleti inflálódása egyetlen célt szolgál. Minőséget, értéket, fennköltséget sugallni, és ily módon eltakarni az erkölcsi értékrend nélküliséget, a folyamatos intellektuális elsilányulást, a teljes hiteltelenséget. Az orbáni kereszténység lényegében egy tartalom nélküli forma. Attól a Horthy-rendszertől kölcsönözték, amelynek egyes elemeit történelmietlenül restaurálni kívánnak - nem kort, egyes elemeit. A probléma azonban az, hogy abban a rendszerben a kereszténységet tulajdonképpen egy faji kategóriává züllesztették: a zsidó ellentéte volt. Ne csodálkozzunk, ha a pogánysággal telített, a feudalizmust megjelenítő és a kegyúrra vágyakozó magyarországi antiszociális kereszténység lassan-lassan igazi hungarikummá fejlődik.

Ezt a „kegyúrsági” helyzetet kiválóan érzékelteti a zirci arborétum visszaígérése vagy a gazdagréti Szent Angyalok plébániatemplom esete. Építése az első Orbán-kormány idején kezdődött, és amikor 2002-re a közpénz elfogyott, az építkezés is abbamaradt. Az azóta eltelt tizenegy évben sem a katolikus egyház, sem a hívők nem viselték annyira szívükön az ügyet, hogy adakozzanak, áldozzanak erre, az Orbán Viktor miniszterelnöktől kapott 1,1 milliárd közpénzen azonban most végre befejezhetik a félig kész templomot.

A plébániatemplom azonban nem elszigetelt eset. Miközben a hatalom mindenhol megszorít (például az oktatásban vagy az egészségügyben), kriminalizálja a szegénységet, és nyilvánvalóvá teszi a feltétlen politikai lojalitásra alapozott őrségváltást (föld- és trafikmutyi), gyakorlatilag két kézzel szórja a közpénzt az egyházaknak. Ez a Horthy-rendszerben is így volt. Orbánék nem azt másolják, de attól még így volt. Az egyébként vagyonos egyházakat az állam erőteljesen támogatta. Például a főváros fedezte a plébániák dologi és személyi kiadásait, valamint a hitoktatás költségeit. Miért? Mert abban az időben maga a katolikus egyház volt a rendszer egyik legitimációs bázisa, és az egyházi elit szervesen betagolódott a korabeli politikai és gazdasági elitbe (az egyháziak tagjai voltak mind a törvényhozói hatalomnak, mind a megyei és városi törvényhatósági bizottságoknak). Ma egy gyakorló református lelkész vezeti az egyik csúcsminisztériumot. Ily módon a politikai hatalom mintegy mesterségesen egyensúlyozza ki a demográfiai és intézményi egyházi erőviszonyokat, és tartja fenn az egymás elleni kijátszás lehetőségét. Nem véletlen, hogy katolikusok és reformátusok versengenek a hatalom kegyeiért, túlteljesítési kényszerben szenvednek. A többi elismert egyház meg a partvonalról szemléli a történéseket. Számukra csak az alkalmazkodás és idomulás marad, mivel érdemi beleszólásuk nincs semmibe.

A politikai hatalom egyházak felé megnyilvánuló nagylelkűsége azonban nem önzetlen. Feladatuk a társadalom bizonyos mértékű ellenőrzésének segítése, a tekintélytiszteletre való nevelés a hit- és erkölcstan révén. És ebben sincs semmi újszerű: a Horthy-korszakban is ez volt a helyzet. Nem azt másolják, de így volt. 

Ami mégis újdonság, mégpedig bizánci, az ikonromboló császárok korából (Kr. u. 8–9. század): szótlanul tűrniük kell, hogy Orbán kisajátítja a kereszténységről szóló diskurzust. Erre azért még Horthy kormányzó sem tartott igényt; azt meghagyta egyházi hatáskörben. Ma Magyarországon a kereszténységről semmiféle valós tárgyi tudással nem rendelkező Orbán Viktor gyújtja a „fényt”, hordozza a világosságot, minősíti az európai kereszténységet, kioktat keresztény hagyományból, megújulást hirdet, meghatározza a bűnt és a hitet.

Mivel azonban minden rosszban van jó is, az Orbán-rezsim pozitív erkölcsi hozadéka, hogy világossá válik, mit ér a magyar nemzet; és főképpen: mit érnek egyénileg az egyes emberek? Ezen a próbán a keresztény egyházak, mint intézmények és az egyháziak, mint egyének, többségükben bukásra állnak! Annál is inkább, mert Ferenc pápa kíméletlen tükröt tart a szemeik elé. Még Bergoglio bíboros korában nyilatkozta: „Megvallom, én rettenetesen félek a tehetségtelen értelmiségiektől és a jóság nélküli moralizálóktól. Az erkölcs az emberi jóság virága: az ember vagy a társadalom jóságra való képességében gyökeredzik. Máskülönben moralizálássá, látszaterkölccsé válik, ami végső soron nem más, mint a kettős élet nagy képmutatása. Az erkölccsel önmagát maszkírozó személy legbelül híján van a jóságnak.” (S. Rubin – F. Ambrogetti (2013): Ferenc pápa. Ulpius-ház: 238.).

A tényleges magyar keresztényeknek érdemes elgondolkodniuk azon, hogy keresztényi vonatkozásban kívánnak-e perifériává válni?