IDEA Intézet

Mikecz Dániel írása

Van egy sajátos dramaturgiája a népszerű jobboldali miliőből érkező, később a szélesebb nyilvánosságban nagy felháborodást keltő megnyilatkozásoknak. Az ilyen szövegek – legyen az újságcikk, nyilvános beszélgetés – közönsége ugyan a szűk értelemben vett saját tábor, címzettjük valójában a baloldali, liberális oldal, nem titkolt céljuk pedig a politikai közbeszéd szalonképessége határainak feszegetése, más szavakkal: a sokat átkozott politikai korrektség újabb kárhoztatása.

Megszokott, hogy a radikális jobboldali pártok Magyarországon és Európában is az uralkodó politikai diskurzus megkérdőjelezésével, megsértésével kívánnak hitelességre szert tenni. A 2010-es választási kampányban a Jobbik által bevezetett „cigánybűnözés” kifejezés sem csupán azért lehetett sikeres politikai hívószó, mert meg nem oldott társadalmi konfliktusokra reflektált egyes vidékeken, hanem azért is, mert azt az érzést keltette, hogy végre valakiknek volt merszük kimondani az igazságot. A választási kampány tulajdonképpen hitelességi verseny is, a tabutörés pedig a hitelesség bizonyításán túl a politikai establishment kritikájára is alkalmas. További előnye az ilyen alkalmazásoknak, hogy a szalonképesség határainak eltolásával egy kulturális ellenhegemónia építhető fel, ezzel erősítve a saját kulturális reprezentáció erejét, ami másfelől csökkenti mások ilyen irányú befolyását.

A hatásmechanizmus hasonló abban az esetben is, ha nem egy párt választási kampányban megtervezett kommunikációs stratégiájáról van szó, hanem egy magányos megszólalóról. Önmagában a tabudöntés, a határfeszegetés igazolja a beszélő mondandóját. Fontos maga a közeg is, hiszen a határsértő önigazolás csak a kifejezetten baráti, bensőséges közönség előtt működhet, ez azonban nem zárja ki, hogy a beszédre egy országos terjesztésű napilap hasábjain kerüljön sor. A tabudöntő ugyan a baráti közönség előtt beszél, a címzettek azonban a politikai közbeszédről született konszenzus fenntartói és őrzői, amire a beszélő utalást is tesz – ahogy Kerényi Imre is tette ezt a Belvárosi Polgári Szalonban. A baráti közönség számára a beszélő, a határsértő, tabudöntő egy különös szerepben tűnik fel: ő a trickster. Az irodalomtudományban és a kulturális antropológiában a trickster a mondák vagy mesék többnyire jószándékú, de az uralkodó normákat áthágó, játékos, csínytevő karaktere, mint Loki a skandináv mitológiában, a német kultúrkörben Till Eulenspiegel vagy éppen nálunk Ludas Matyi. A trickster habitusának, stílusának nonkonformizmusa saját szerepéből adódik, a magyar politikai aktoroknál maradva elég itt Kerényi Imre mellett Bayer Zsoltra gondolnunk. Mivel a trickster cselekedeteinek kimenetele végeredményben pozitív, a közönség-közösség elnéző vele szemben, ahogy végül mindig megbocsátanak a kéretlen „tréfákért”, a jogvédők „cukkolásáért” Kerényi Imrének és Bayer Zsoltnak is.

Szem előtt tartva a tényt, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon a politikai cselekvés alapja sok esetben a sértődöttség és a másokkal szembeni személyes ellenszenv, megkockáztatható a gondolat, hogy a trickster számára fontosabb a címzettek cukkolása, hogy ezt mivel éri el csak másodlagos. Ennek szemléltetésére álljon itt egy oldal egy harmadik jobboldali trickster, a Magyar Demokratában még 2009-ben megjelent cikkében az általa liberálisnak vélt szerzők könyveinek megsemmisítésére felhívó Pozsonyi Ádám által egykor jegyzett Genyó Szívó Disztroly című fanzin utolsó számából.

Kép forrása: OSZK Elektronikus Periodika Archívuma

Antal Attila írása

Orbán Viktor kijelentette, hogy vége van az alkotmányos viták korszakának. Talán érthető (de semmiképpen nem megérthető!), hogy a negyedik Alaptörvény-módosítással az ágya alá lófejet kapott AB miért asszisztál a színjátékhoz, az viszont kevésbé, hogy Mesterházy Attila miért penget hasonló húrokat!

A miniszterelnök egy jól koreografált vizit keretében május 23-án – szándékoltan a negyedik Alaptörvény-módosításról szóló alkotmánybírósági határozat kihirdetése után – éppen az Alkotmánybíróság épületében jelentette ki, hogy véget ért a „megfelelő hosszúságú és megfelelő mélységű, jogászi szempontból pedig szép és izgalmas” alkotmányos viták időszaka. Érvei közül elsőre az tűnhet a legerősebbnek, hogy az AB úgy találta, hogy az alkotmányozó hatalom szabályosan fogadta el az Alkotmányt – megjegyzem ez is teljesen fals, hiszen a bírák nem az Alaptörvényről, hanem annak negyedik módosításáról mondtak verdiktet.

Orbán Viktor hangsúlyozta továbbá, hogy meg kell adni a testületnek a neki kijáró tiszteletet, hiszen erős alkotmányos rendszer nem létezhet erős alkotmányvédelem nélkül. De a tündérmese még nem ér itt véget, hiszen a kormány eddigi „vállalásit” megerősítve, a miniszterelnök utalt arra, hogy komolyan veszik azt a szabályt, hogy ha az államadósság ötven százalék alá csökken, akkor az AB ismét korlátok nélkül foglalkozhat a költségvetési és adókérdésekkel (ez egyrészt nem holnapután lesz, másrészt pedig egyébként is benne van az Alaptörvényben). Új vállalásként pedig azt tette, hogy a parlament nem fogad el olyan alkotmánybírósági törvényt, amelyről előzetesen ne sikerült volna megállapodni a testülettel. Paczolay Pétertől felvezetőjéből pedig megtudhattuk, hogy AB-törvény szabályozása lehetővé teszi a hatékony alkotmánybíráskodást, azonban talán az sem árt, hogy a kormány és az Országgyűlés olykor hallgat a taláros bírákra.

Ennyi!

Azután, hogy az alkotmányozó mind az 1989-es Alkotmányban, mind az Alaptörvényben jelentősen csorbította az AB jogköreit, a kommunikációjában pedig puhára klopfolta, addig, hogy a negyedik Alaptörvény-módosítás még az Alaptörvény előtti AB-határozatokat is likvidálta! Ez a viharvert és demoralizált testület alkalmas a hatékony alkotmányvédelemre? (Megjegyzem, hogy egy hete kissé más volt még a leányzó fekvése. Ekkor ugyanis Paczolay még azt mondta, hogy az AB hatékonysága szempontjából nem lényegtelen, hogy a kétharmados parlamenti többség akár az Alaptörvény megváltoztatásával vagy a testület hatáskörének szűkítésével is kész reagálni egy-egy alkotmányértelmezésre.)

De akkor mi történt itt? Hol vagyunk már Kövér László márciusi kijelentésétől a Heti Válaszban, mely szerint „[k]i is a demokrata? Én, aki szerint a nép szabad döntésén múlik az ország iránya, aztán négy év múlva lehet korrigálni, vagy az, aki a nép iránti bizalmatlanságában egy szűk grémiumtól várja, hogy a csillagok állásából, belekből és madárcsontokból olvassa ki, hogy alkotmányosságisten mit üzen a földi halandóknak?”. Vajon kormánypártok hirtelen jobb belátásra tértek és elkezdték imádni „alkotmányosságistent”?

Nem, a Fidesz-KDNP szigorúan monoteista maradt és csak a saját maga által kreált istenségben hisz! Ha jól gondolom egy üzlet megkötésének lehettünk tanúi: Orbán Viktor 2013-ban aratni szeretne, tehát termés kell hozzá! Ehhez pedig az szükséges, hogy az Alaptörvényt élvezni és mutogatni tudja a kormánytöbbség, mint az elmúlt ciklus legfényesebb gyémántját, amit nem károsíthat továbbá egy izgága AB – amúgy is jelentős darabot tört le belőle az Átmeneti rendelkezések megsemmisítésével. Orbán Viktor tehát megnemtámadási szerződést kötött az AB-vel, melynek a következő feltételei lehettek: az AB az ombudsman beadványát visszautasítva teljesen nyilvánvalóan kimondja azt, hogy nem fog az Alaptörvényhez tartalmi szempontból hozzányúlni, cserébe kap egy kis tiszteletet (már amennyire az lehet egy ilyen diktátum), valamint a taláros bírák tudomása nélkül nem nyúl a kormányzat az AB törvényhez. (Utóbbi szerintem nettó zsarolás volt, hiszen az AB-törvényt már rég elfogadták és nem volt napirenden a módosítása sem.) Mivel a negyedik Alaptörvény-módosítással az AB gyakorlatilag egy lófejet kapott az ágya alá (értsd: ha továbbra is vehemens lesz a testület, akkor bármi elképzelhető), ez a megnemtámadási paktum kifejezetten jó üzletnek tűnhetett!

A dolgok tehát a helyükre kerültek: tényleg lett „béke, szabadság és egyetértés”! Ezzel már lehet kampányolni, a Magyar Pedagógus Karnak pedig már van mihez hűnek lenni!

Van tehát rendszer ebben az őrületben, az már más kérdés, hogy a vesztes szokás szerint az állampolgár és az alkotmányosság: hiszen amint arra felhívtuk a figyelmet, az alku alapját jelentő AB-határozatban a taláros bírák nem csupán az Alaptörvény felülvizsgálatáról mondtak le, hanem legitimálták alkotmányozó hatalom korlátlanságát és azt, hogy bármilyen alkotmányellenes tartalommal megtölthető az Alaptörvényt!

Az azonban már végképp furcsa, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezére is a „közjogi viták vége” című nótát fújja, hiszen egy HVG-s interjúban azt mondta, hogy a politika nem szűkülhet le a közjogi kérdésekre, ennél sürgetőbb a gazdasági és szociális válságkezelés. Sőt, Mesterházy Attila olyan optimista, hogy szerinte a mostani Alaptörvénnyel – ha nincs más lehetőség – egy kormányváltás esetén is lehet kormányozni. A dolog természetesen érthető (megint csak nem megérthető!), hiszen a pártvezér azt érzékeli, hogy a közjogi viták nem fontosak az embereknek és ezzel nem lehet választást nyerni. Lehet, hogy Ő is a Századvég kutatásaiból tájékozódik!

Távol álljon tőlem, hogy közjogi polgárháborút óhajtsak, sőt álláspontom szerint igenis szükség lesz közjogi-politikai kiegyezésre. Azonban tejesen nyilvánvaló, hogy saját politikai halálos ítéletét írja alá az, aki ebben a helyzetben lemond a közjogi vitákról vagy elhiszi azt, hogy valóban véget értek! Éppen ellenkezőleg a valódi alkotmányos viták csak most kezdődnek: újra kell gondolni és újra meg kell alapozni az alkotmánybíráskodást Magyarországon, vissza kell adni a becsületét és a gerincét az alkotmányos intézményeknek!

„Most úgy látom, hogy a harminc százalékot el lehet érni, de ehhez azért további döntések is szükségesek. Az energiadíjak tekintetében sok minden múlik azon is, hogy ha le tudunk ülni tárgyalni a gázárakról az orosz partnerekkel, milyen kompromisszumokat tudunk kötni velük” – mondta Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter a Magyar Nemzetnek adott interjúban. Tekintsünk el attól az alákérdezési technikától, amit az interjút jegyzők követtek (kimaradt egy-két „apróság”, például hogy mit gondol a miniszter asszony a több szakértő által is kimutatott 3-5 százalékos megtérülési mutatókról az energiaszektorban), sajnos „ez a dolguk”. A minisztériumi szokások alapján vélhetően ezer kézen átfutó „beszélgetésből” azonban annyi kiderül, Németh Szilárd után a kvázi névrokon tárcavezető – és ezzel a rezsicsökkentésről eddig nem sokat kommunikáló minisztérium is – beszállt a demagógiaversenybe.

Az interjú egyes részeit értelmezve azonban több érdekes üzenet is felmerül. Egyrészt a kormány áll az államosítás elébe, ha bármely szolgáltató milliárdos infrastruktúráját néhány forintért esetleg eladná csak azért, mert veszteséges működésre kényszerítik. „Ha ők úgy gondolják, hogy hosszú távon szeretnének ezen a piacon maradni és támogatnák a kormány törekvéseit, akkor mondjuk két évet kihagyhatnának az osztalékfizetésben” – teszi hozzá a szaktárca első embere. Az már csak ízlés dolga, hogy ezt nyílt fenyegetésnek tekintjük-e az állami felvásárlásra törekvő kormány szempontjából.

A „nem sokat” beszélő miniszter szövegének azonban nem is ez a legfontosabb sorok közötti jelentése: gyakorlatilag a teljes állami energetikát az oroszokra fűzi fel Németh Lászlóné. Láthatóan komoly aduászt nyom a kormány a Gazprom kezébe, amikor a legfontosabb kampányeszközét, a rezsicsökkentést teszi a mérleg egyik serpenyőjébe, hiszen a „kompromisszum” lényege az adok-kapok. Az már tényleg csak részletkérdés, hogy a kormány miért nem ült még le tárgyalni a gázszerződés folytatásáról („ha le tudunk ülni”), hiszen ezt vagy legalább az előkészületeket már legalább egy éve elindíthatta volna. A most érvényes hosszú távú gázbeszerzési szerződés 2015 végével jár le, az pedig nem lehet újdonság egyetlen, az iparág alaptörvényeivel tisztában lévőnek sem, hogy egy ilyen kontraktust nem két nap alatt raknak össze (tegyük hozzá: jobb esetben), legalábbis az E.ON minimum három évvel számolt korábban. De a magyar kormány már legalább „tapogatózik” – a fejlesztési miniszter szerint egyelőre csak ennyi történt.

Németh Lászlóné azt is tudni véli, hogy a környező országok túljutottak az ártárgyaláson és „jelentős csökkentést tudtak elérni a szállítási díjakban”. Szíve joga, az oroszokról azonban úgy tudni, hogy soha nem terítik ki lapjaikat, így az a csúsztatás is csak politikai üzenet lehetett – legalábbis tényalapja nem volt –, hogy Magyarország mennyire áll az élen az orosz gáz ára szempontjából. A nyilvánvaló kampánycélon túl azonban ez a mondat azt is jelentheti, hogy a Gazprom is taktikázik: látva, hogy a szakmai szempontokat alapvetően legyűrő rezsicsökkentést minden (pontosabban bármi) áron keresztülviszi a kormány, hát ott nyúltak a történethez, ahol az a legjobban „fájhat”. Azt korábban is tudni lehetett, hogy az E.ON elért olyan változtatásokat az árképzési formulában, ami elvileg alacsonyabb import díjtételeket eredményezett volna, csak ezeket rendre elvitte a forint gyengülése, az áfaemelés és ki tudja még mi. Az E.ON a Magyarországra szállított mennyiség sokszorosát veszi az oroszoktól, volt tehát alkualap. 

De ne féljünk most is van: bár mind több kormányzati szereplőtől hangzik el, hogy sem a paksi bővítés, sem a frissen államosított gáztárolás nem működhet másként, csak állami tulajdonban, a szálak mindig Moszkvába vezetnek. Önmagában az is érdekes, hogy a jelek szerint még későbbre csúszik a paksi tender, a miniszter ugyanis most az év végére vagy a jövő év elejére teszi kiírását (volt már szó ez év elejéről, második feléről). Tulajdonképpen nem hajt a tatár, de valami csak van a háttérben, ha már legalább harmadik alkalommal csúszik arrébb a nagyívű pályázat. Vélhetően azért van erre szükség, mert már a csomagokat állítják össze, a rezsicsökkentési kampány azonban új téteket igényel, így elképzelhető, hogy az oroszok Paks mellett néhány – a szakadékba taszítás után olcsón – az MVM-be akvirált gáz- és áramszolgáltatót is kapnak majd.

Az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért (PM) politikusai – többek között Bajnai Gordon – több hete országjárásba kezdtek, a közösségi hálóban látható „tudósításaik” alapján meglehetősen intenzíven. Ezzel párhuzamosan indult el a pártszövetség köztéri kampánya is. A plakátok szerint 2014 tavaszát követően az egykulcsos adót megszüntetné, a munkanélküliséget csökkentené, a válságot legyőzné és a korrupciót is rendbe rakná a pártszövetség. Túl azon, hogy ezekkel az üzenetekkel bármelyik ellenzéki erő kampányolhatna – az MSZP sem mond vagy üzen ettől lényegesen eltérőt –, a szlogeneknek láthatóan egy kiemelt célja van: a jó kormányzás, a jó „kormányzó” toposzának és képének nyomatékosítása.

Mindez pontosan azon területet érinti, amelyen az Együtt 2014–PM eddig sem szenvedett hiányt. A legutóbbi Medián-kutatás is megerősíti a feltételezést: ha a közvélemény-kutatók arra a kérdésre keresik a választ, hogy „ki lenne a legalkalmasabb arra, hogy az ellenzék vezetője legyen a következő választásokon, Bajnai Gordon vagy Mesterházy Attila?”, úgy Bajnai Gordon előnye egyértelmű – bár az MSZP-szavazók körében Mesterházy kétszeres eredményt ért el Bajnaival szemben. A kormányváltást óhajtók 49 százaléka Bajnait, 40 százalékuk pedig Mesterházyt látná szívesen a kormányfői székben. Az MSZP-n kívüli ellenzéki szavazók, a párt nélküliek körében egyértelműen Bajnai vezet. A személyes közvélemény-kutatási győzelmek azonban körülbelül 7 százalékra elegendőek, az MSZP 13 százalékával szemben.

Bajnai tehát ismét egy olyan mérkőzést nyert meg, amit egyszer már lejátszott: jutott ugyanis kutatás már arra az eredményre, hogy az MSZP elnökével szemben őt tartják a kompetensebb jelöltnek, azaz kormányzásra alkalmasabbnak.

Erre, a már megnyert mérkőzésre erősítenek rá most az Együtt 2014–PM plakátjai, amelyek mögött kevésbé egy pártszövetségi identitáskampány, mint inkább imázskampány áll. Bajnai személye és kormányzási kompetenciája rajzoldóik ki a fekete és szürke „eltörlendő” feliratok és a Fidesz legkevésbé népszerű pontjai (úgymint egykulcsos adó) mögül.

A válságkezelésre való alkalmasság kétségkívül alapvető kérdés a tekintetben, hogy ki mennyire lesz képes kormányozni 2014 tavasza után – és akkor még nem beszéltünk az alaptörvény buktatóiról. Az ellenzéknek azonban mindenek előtt el kell jutnia addig, jelenlegi támogatottságát tekintve pedig e téren még bőven áll előtte feladat.

Az egyik oldal rendelkezik kompetenciával (Együtt 2014–PM), a másik pedig támogatottsággal (MSZP). Mindez azonban nem a Fideszhez mérten, hanem egymáshoz képest igaz. A két szövetségi tömb vezető pártjai ezért is vannak cselekvéskényszerben. A pártszövetségnek ismertségét és népszerűségét kell jelentősen növelnie, és az MSZP-nek is „beállt” a támogatottsága. Úgy tűnik, nem csökkent utóbbi pártnak és szövetségi hálójának hitelességi deficitje. Kijelenthető, egyikük esetében sem oldható meg könnyen a feladat.

Minden túlfeszített elemzői lényeglátás nélkül megállapítható, hogy Együtt 2014–PM esetében egy kiplakátolt kompetenciakampány önmagában nem növeli jelentősen a támogatottságot, ahogyan csak részben lehet a szövetség segítségére ebben a párhuzamosan zajló, vezető politikusokkal zajló – ámde a párt ismertségét tekintve nagyon is indokolt – országjárás is. A Fidesz egész pályás letámadásával szemben – trafikügy ide vagy oda – ez könnyen kevésnek bizonyulhat.

Politizálni, ütközni, kimenni a Fidesz/ellenzék-arénába, nem csak „közpolitikázni” – ez lehet ma az ellenzék katalizátora. Az MSZP az ütközésben, „a pofonokat kap és ad, de talpon van” stratégiájában egyelőre eredményesebb, de egyedül győzni ezzel nem tud, csak kitartani. Az Együtt 2014–PM az öltözőben már jó, viszont még csak most száll(t) ringbe. Ha mindez egy ellenzéki munkamegosztás lenne, talán eredményes is lehetne, viszont általában sem növeli egyetlen szereplő erejét a lassan igazi hungarikummá emelkedő előválasztás, tárgyalás, előválasztás, közös nyilatkozat-kiadás, előválasztás dinamika.

A politikafogyasztók számára érzékelhető erő az MSZP-nél van. Ez az Együtt 2014-PM esetében egyelőre hiányzik. Erről az erőről, mint politikai eszközfeltételről már számos alkalommal írtunk. Nélküle a kormány- és korszakváltás projektje mögé nem fog jelentős támogatottság kerülni. Elég lehet egy esetleg miniszterelnök-jelölti verseny eldöntésére – hiszen a kompetencia és bizonytalanok tábora és „hite” tényleg fontos szempont –, de nem elégséges a korszakváltáshoz. S ezen a ponton talán érdemes megemlíteni: a korszakváltás tartalmi kifejtésével egyelőre még mindig adós az Együtt 2014-PM. Pedig könnyen előfordulhat, hogy az erő, a növekedés éppen abban rejlik.

Most egyelőre csendes az összefogás-diskurzus, és a csend közepette a kiplakátolt kompetenciák beszélnek. A közvélemény-kutatások pedig majd beárazzák mennyit is érnek azok.

Miközben egyre drágábban termeli az áramot a paksi atomerőmű, és várhatóan az MVM Zrt. tavalyi nyereségének mintegy harmadát adja majd 28,5 milliárd forint osztalék kifizetésével, mind több és furcsább titkolózás lengi körül az ország első számú nukleáris létesítményét. Amellett, hogy a tenderről nemcsak nem beszél senki, kérdezni sem lehet. Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági államtitkár Vlagyimir Putyin orosz elnökkel azt is megbeszélte, hogy a két új blokk kizárólagos állami tulajdonban lesz (rosszindulatúan hozzátehetjük, arról nem szólt a vonatkozó miniszteri válasz, hogy ez melyik államot jelenti), a tenderről azonban egyelőre csak annyit tudni, hogy a tavalyi ígéreteknél vélhetően később, "még idén" megjelenik. A potenciális helyi vállalkozókkal már konferenciázó Roszatom itthoni mozgolódásából ítélve tényleg közel lehet az időpont.

Számos pert indítottak és nyertek civilek az erőmű és az anyacég MVM ellen, különböző adatigénylések megtagadása miatt, viszont Áder János köztársasági elnök által nemrégiben újratárgyalásra visszaküldött információszabadságról szóló törvénynem vetít előre pozitív jövőképet a gazdasági, biztonsági és politikai szempontból is kiemelt cég iránt érdeklődőknek.   

Mindezeknél is furcsább azonban, hogy az erőmű - bár rendszeresen méri az atomenergia és saját elfogadottságát - nem hozza nyilvánosságra a vonatkozó közvélemény-kutatás eredményeit. Az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. saját közlése szerint az elmúlt 12 évben 73-75 százalék között válaszoltak a megkérdezett igennel arra a kérdése, hogy "Egyetért Ön azzal, hogy Magyarországon működik atomerőmű?". A pozitív választ adók aránya a 2003-2010 közötti "csúcspontról" - amikor is hét év alatt 5 százalékponttal 73-ról 78 százalékra nőtt - tavalyelőtt egy huszárvágással ismét a 2003-2004-es szintre esett, nyilvánvalóan a Japánban 2011 márciusában történt fukusimai baleset hatásaként (amely gyakorlatilag a világ atomenergiáról szóló gondolkodásában is a legutóbbi törésnek tekinthető). Az itthon az atomerőmű működésével egyetértők aránya tavaly aztán ismét 2 százalékponttal emelkedett, a már konkrétan azt elutasítóké pedig a 2010-es 18 százalékról 22-23 százalékra nőtt ezzel párhuzamosan.

A titkolózás már csak azért is érdekes, mert elvileg az atomerőműnek kedvező dologról beszélünk, legalábbis az elfogadottság számai alapján. A kép azonban vélhetően nem ennyire egyértelmű, legalábbis ha ténylegesen érdemi kérdéseket tesznek fel az állami megbízást elnyerő TNS Hoffmann kérdezőbiztosai. Adódik a feltételezés, hogy a titkosítás oka, hogy más kérdésekre ennél kényelmetlenebb, kevésbé pozitívan kommunikálható válaszok születhettek, főként, ha érdemi kérdésekről van szó, és például ezért sem a Századvég készítette a felmérést. Vélhetően nem lenne meg a háromnegyedes támogatottság a nyilvánosság kihagyását, az atomerőművi bővítés ezermilliárdjainak háttéralkukon alakuló sorsát, vagy éppen az oroszoknak kiárusított magyar energetikát firtató kérdéseknél.

A nemzetgazdasági miniszter legújabb törvénymódosítója tovább bővíti a titkokat, hiszen a radioaktív és a nukleáris anyagok központi nyilvántartásában szereplő adatokat nemzetbiztonsági okból nem nyilvánosnak nyilvánítja. A központi nyilvántartás a javaslat szerint radioaktív anyagok helyét, fizikai és kémiai tulajdonságait, a tulajdonos, az atomenergiát alkalmazó nevét, illetve a kapcsolódó tevékenységet, vagy például a radioaktív hulladékok adatait - mindezt nemzetgazdasági érdekből titkosítva. 

Abban az atomenergia ellenzői és barátai is többé-kevésbé egyetértenek, hogy az atomerőmű működésének és a majdani bővítésnek, az előkészítő projekteknek a lehető legnagyobb átláthatóságot kell biztosítani. Értelemszerűen mindig lesznek olyan üzleti és technológiai titkok, amelyeket valóban nem lehet nyilvánosságra hozni, az azonban bizonyos, hogy az atomerőmű vagy az MVM eddigi hozzáállása nem az átláthatóság irányába mutat.

Antal Attila írása

A Századvég nemrég megjelent kutatásából megtudhatjuk, hogy a megkérdezettek döntő többsége (62 százalék) szerint inkább érvényesülnek az alapjogok hazánkban, majdnem ugyanennyi megkérdezettnek (64 százaléknak) „tele van a hócipője” a negyedik alaptörvény-módosítás körüli mizériával. Vajon nagyot tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy az efféle „felmérésekkel” az alkotmányozó „zsákja megtalálta a foltját”? És mindez nem több nettó (közjogi) kútmérgezésnél?

A Századvég kutatásával három szinten is komoly probléma van: a kontextus, a kérdésfeltevés technikája és az állampolgárok alkotmányos kultúrájára gyakorolt rendkívül káros hatás. Véleményem szerint a kérdezési mód és a mögötte meghúzódó szándék joggal nevezhető közjogi populizmusnak, amely éppen olyan káros, mint az Alaptörvény negyedik módosítása.

(1) A kontextus. Először is érdemes arra utalni, hogy a két kérdés együttes vizsgálata önmagában is alkalmas hangulatkeltésre és a közbeszéd „kisiklatására”. Az alapjogok érvényesülése tekintetében adott „megnyugtató” válaszból szinte egyenesen következik, hogy hagyjuk abba a megosztó vitákat, amelyek teljesen alaptalanok, hiszen nagyon is rendben van minden. A két kérdés ilyen együttes kezelése tehát eleve feltételezi a kutatók által elérni kívánt célt. A felmérés kormány számára igen kedvező időzítése sem lehet véletlen, hiszen Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa az Alkotmánybírósághoz (AB) fordult az Alaptörvény negyedik módosítása ügyében. Ebben a helyzetben jelen kutatásnak kettős funkciója lehet: egyrészt az AB felé közvetíti a „társadalom álláspontját” arról, hogy az Alaptörvénnyel tulajdonképpen minden rendben van; másrészt, ha az AB saját hatáskörének hiányát állapítja meg az ügyben, akkor ezt a döntést fogja alátámasztani a Századvég felmérése is.

(2) A kérdezés technikája. A „Vannak, akik azt mondják…” típusú kérdések „befolyásoló” technikája nem egyedi a hazai közéletben. Az alkotmányozás közjátékaként is felfogható nemzeti konzultáció szintén hasonló, irányított kérdésekkel operált. Az ilyen kérdések káros „hagyományát” folytatja a mostani közvélemény-kutatás. A Századvég beszámolója szerint „a felnőttek döntő többségének (62 százalékának) személyes tapasztalatai alapján általánosságban inkább érvényesülnek az alapjogok Magyarországon”. A pozitív kontextusban prezentált adat második ránézésre korántsem hangzik olyan jól. Ha úgy vesszük, a válaszadók 38 százaléka (ebből 6 százalék válaszolt „nem tudommal” ) még azt sem volt hajlandó aláírni, hogy „inkább” érvényesülnek az alapjogok, mint nem. Érthetetlen az „inkább érvényesülés” kritériuma: az alapjogok attól alapjogok, hogy nem inkább, hanem feltétel nélkül érvényesülnek. Az, hogy még egy ilyen puha kérdésre sem sikerül konszenzusos választ kihoznia a kérdezőnek, nem jó jel a jogállamiság szempontjából.

Problémás a kérdésfeltevés az alaptörvénnyel kapcsolatban is: „Ön szerint szükséges az alaptörvény módosításáról szóló vita folytatása, vagy inkább tovább kellene lépni és más ügyekkel foglalkozni?” A kérdés sugallja a választ: elég volt a vitákból, lépjünk tovább és foglalkozzunk a fontos dolgokkal. Logikus az, hogy a „továbblépés” pozitív kontextusa inkább vonzó a válaszadók számára, mint a „vita folytatása”, amely egyértelműen negatív konnotáció. Az ilyen körülmények között rögzített, 64 százalékos kiállás a továbblépés mellett korántsem meggyőző.

(3) Káros hatás az alkotmányos kultúrára. Feltehetnénk a kérdést, hogy mindez miért lehet fontos, hiszen nem meglepő, hogy egy adott értékorientációt képviselő agytröszt ilyen felméréssel áll elő. Ezt ugyan minden további nélkül megteheti, itt azonban korántsem erről van szó. Az alkotmányozás és az Alaptörvény, illetve módosításának visszásságai olyan közügyek, amelyeket nem lehet ilyen egyszerűen a szőnyeg alá söpörni. Ez a technika és eljárás súlyosan károsítja az egyébként is csonka állampolgári alkotmányos kultúrát. Egyrészt – amint erre fentebb utaltam – az aggályos kontextus és kérdezési technika megpróbálja elfojtani az Alaptörvénnyel kapcsolatos vitákat, holott egy politikai közösség csak úgy tudja megoldani problémáit (egyébként a Századvég felméréséből is kiderül, hogy egészen biztosan vannak ilyen problémák), ha meg- és kibeszéli őket. Az ilyen típusú kutatások azért veszélyesek, mert éppen akkor akarják bezárni a közjogi és politikai vitákat, amikor ki kellene nyitni azokat. Ez a hozzáállás ismerős lehet, hiszen az Alaptörvény is hasonlóan jár el: a végérvényesség szándékéval kíván lezárni dolgokat, holott éppen számos ideológiai, politikai és nem utolsó sorban történelmi vitát konzervál.

Végül utalni kell arra, hogy e kutatásban is masszívan érvényesül az úgynevezett többségi elv (a társadalmi többség akarata szent és sérthetetlen), és pusztán amiatt lesz valami értékes (például nem kell közjogi vitákat folytatni az Alaptörvény módosítása kapcsán), mert többen mondják azt. Ez a demokrácia alapvető félreértése, hiszen a Századvég-felmérés akár úgy is interpretálható, hogy a személyes tapasztalatok alapján a válaszadók 32 százaléka szerint „inkább nem” érvényesülnek az alapjogok Magyarországon és 24 százalék szerint igen is folytatni kell az Alaptörvény-módosítások vitáját, hiszen sürgős és fontos témáról van szó.

Aki tehát úgy érzi, hogy ezek az eredmények megnyugtatók és az alkotmányozók egy fárasztó nap után hátradőlhetnek kényelmes karosszékeikben, súlyosan téved. Ez a felmérés ezt a látszatot kívánja kelteni, holott a közvélemény kutatói ezzel lényegében az alkotmányosság sírásóinak kezébe adják a lapátot!

Tisztelt IDEA!

Engedjék meg, hogy röviden reagáljak az engem is érintő írásukra.

1.Ha már a bejegyzés fele az én gondolataimmal vitatkozik, talán akár néven is nevezhettek volna engem, hiszen a blogbejegyzésben szereplő link arra a Népszabadság cikkre irányul, amelyben megjelentek úgymond „hangulatkeltő” szavaim.

2. Furcsállom az Önök hangvételét azért is, mert elemzőként én törekedni szoktam az árnyalt megközelítésre. A Népszabadságnak is elmondtam: az, hogy az ellenzék hónapokat veszett, nem jelenti egyúttal azt is, hogy a Fidesz zsebében van a választás. Megemlítettem a trafik-botrányt, és bizony jól tettem, mert azóta ez az ügy csak tovább terebélyesedett, és mind kínosabbá vált a Fidesz számára.

3. Azzal  ugyanakkor egyetértek, hogy persze nem lényegtelen, miért tartott ennyi ideig a közeledés, vagy hogy a versengésnek is szerepe van ebben a játszmában. Mást nem is tehetek, hiszen akkor a politika egyik legalapvetőbb természetét (rivalizálás) tagadnám.

4. Az IDEA ugyanakkor nem cáfolta az általam levezetett érvelést (sőt, még csak meg sem említi), hogy az esetleges , majdan összefogó ellenzéknek olyan gyakorlati problémákkal is meg kell küzdenie, mint a közös márkanév-választás, vagy egymás jelöltjei melletti kampányolás. Az időzítés valóban kulcskérdés, ennyiben egyetértek vitapartnereimmel, csak kicsit más szemszögből közelítünk a problematikára.

Végezetül: szerencsére mind az IDEA, mind az én véleményemnek megmarad a nyoma, így a 2014-es választások eredményhirdetése után ki-ki eldönteni, ki szított hangulatot. Más szóval: ki mérte fel helyesebben a helyzetet.

Nagy Attila Tibor

politikai elemző

Méltányosság Politikaelemző Központ

Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) munkatársai előremutatónak tartják, ha az egyes elemző intézetek reflektálnak egymás állításaira, közelebb viszik egymást ahhoz, hogy a nyilvánosság és a politikafogyasztók a megszólalókat hallgatva és olvasva a lehető legtartalmasabb tudásra tegyenek szert. Ennek előfeltétele, hogy az egyes reflexiók tartalmukban is reagáljanak egymásra, az egyes felvetések érdemben kerüljenek a vita fókuszába. Nagy Attila Tibor, Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőjének megtisztelő válasza ellenére sem mondhatjuk azt, hogy ebben segítségünkre volt.

Eredeti írásunkban felvetett problémára, illetve elemzői hangulatkeltésre – amely többek között abból fakad, hogy az ellenzéki összefogás „lassussága” mögötti tartalmi okok ismertetése esetében is negligálásra került – az olvasók tudásbázisát növelni képes választ nem adott (lásd 3. pont), reflexiójában erre nem tért ki, ehelyett olyan téren kellene vitatkoznunk, amelyet nem cáfoltunk, mert egyébként egyetértünk azzal, illetve nem is tárgya a blogbejegyzésünknek. Hiszen megtanultuk mi is a "Bevezetés a politikai marketingbe" órákon: a márkanév igen, nagyon fontos. 

Az elemzői vita tehát ott kezdődik, hogy egymásra reagálunk, a másik tartalmi hiányosságaira. Véleményünk szerint nem a „ki méri fel helyesebben a helyzetet” kérdése az elsődleges, hanem az, hogy képesek-e az elemzők a politika iránt érdeklődőket olyan tudással és összefüggésekkel ellátni, amelyeket azok nem látnak át, vagy kívül esik „napi” elemzésükön. A nyilvánosság ugyanis ugyanazt látja, amit a politikai elemzők: ez az összefogás nem lineáris pályán halad, meglehetősen nehéz és komplex folyamat. Ennek okainak tartalmi leírását viszont fontosabbnak tartjuk, mint evidenciák újra belátását. Politikafogyasztóknak, a média munkatársainak, a pártoknak és szavazóiknak az előbbivel segít ma leginkább egy politika értelmező, nem pedig azok bizonyításával, amelyeket a politikusok még az elemzőknél is jobban látnak és tudnak (így a választópolgárok egy jelentős része is).

Hazai sajátosság, hogy sok elmaradt vitának kell ahhoz jönnie, hogy az érdemi disputa kezdődjön. Ez is egy ilyen (volt). 

Antal Attila írása

A kormánypártok egy lóhalálában elfogadott törvénymódosítással a „visszaélésszerű” adatigénylésektől kívánják megvédeni a közfeladatot ellátó szerveket. Nagy a gyanúm, hogy inkább az embereket kellene megvédeni az ilyen törvénynek látszó tárggyal elkövetett népbutítástól.

A parlamenti kétharmad úgy hatolt át az információszabadságról szóló törvény (Infotv.) testén, mint kés a vajon, amikor az április 28-án beterjesztett törvénymódosítást már 30-án el is fogadta a Tisztelt Ház. Mielőtt rátérünk az inkriminált részre, illik előrebocsátani, hogy a törvénymódosítás egy adósságot is rendezett, ugyanis becsempészte az Infotv-be az új Ptk-ból kimaradt azon rendelkezést, mely szerint közpénzek kezelésével kapcsolatban nem lehet üzleti titokra hivatkozni – megjegyzem ez önmagában nem érdem, hiszen visszaállt a normális állapot.

Azonban a kétharmad egyik kezével adott, a másikkal el is vett, hiszen jelentősen megnehezítették – legalábbis, ha az elfogadott törvény a köztársasági elnök el nem küldi az Alkotmánybírósághoz és a testület megálljt nem parancsol – az állam működésének folyamatos kontrolljára irányuló adatigényléseket. Az Infotv-t a következőképp egészítették ki a kormánypártok: „A közérdekű adat megismerése iránti igény teljesítése nem eredményezhet a külön törvényben szabályozott ellenőrző szervek ellenőrzési jogosítványaival azonos mélységű és terjedelmű adatbetekintést és adatkezelést.” A rendelkezést érdemes az indokolással együtt vizsgálni, mely szerint „[m]ivel a külön törvényben ellenőrzésre feljogosított ellenőrző szervek (pl. ÁSZ, KEHI) törvénynél fogva kötelesek ellenőrizni a közfeladatot ellátó szerveket, ezért az olyan visszaélésszerű, akár bizonylati szintű adatigénylés, melynek keretében az igénylő általánosságban kér mindenféle adatot, amelynek teljesítése az adatkezelő működését jelentős mértékben és hosszú időre akadályozná, nem teljesíthető. Ilyen esetben az adatkezelő az Infotv. 28. § (3) bekezdése alapján felhívhatja az igénylőt az igény pontosítására.”

Látszólag nem történt semmi különös, hiszen az állampolgárok nem „külön törvényben ellenőrzésre feljogosított ellenőrző szervek”. Vagy mégis?

(1) Az adatnyilvánosság oldaláról közelítve a kérdést megállapíthatjuk, hogy a közpénzünkkel gazdálkodó adatkezelők lényegében egy biankó csekket kaptak ezzel, hiszen e szervek döntik majd el, hogy az adatot igénylők kérelme milyen szinten hatolhat majd be az adott intézmény működésébe. Óriási félreértés azt gondolni, hogy az állampolgárok nem végezhetnek „adatnyilvánossági mélyfúrást” a közfeladatot ellátó szervek tekintetében. Erre éppen a kormánypártok által elfogadott Alaptörvény 39. cikke teremt garanciát: „(2) A közpénzekkel gazdálkodó minden szervezet köteles a nyilvánosság előtt elszámolni a közpénzekre vonatkozó gazdálkodásával. A közpénzeket és a nemzeti vagyont az átláthatóság és a közélet tisztaságának elve szerint kell kezelni. A közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adatok.” Mondjuk, nem ez lenne az első eset, hogy a Fidesz-KDNP szembe fordul saját magával és zárójelezi az Alaptörvényt.

(2) Ez az egész eset bizonyítja, hogy a kormánypártok vagy nem értik vagy nem akarják megérteni az információszabadság lényegét, ugyanis az adatigénylések között nem lehet ilyen módon diszkriminálni, mert valami vagy közérdekű adat, vagy nem. Ezt első körben eldönti az adatkezelő (továbbá az adatigénylést megfogalmazó állampolgár), végső soron pedig a bíróság, ha az adatgazda megtagadja az adatok kiadását. Aki írt már ilyen adatigénylést az pontosan tudja, hogy a civil kontrollt gyakorló állampolgár vagy szervezet szinte minden egyes esetben a „zavarosban halászik”, hiszen nem tudja pontosan, hogy milyen adatmennyiség áll az adattulajdonos rendelkezésére, s abból pontosan mi vonatkozik rá. Ezt nevezzük információs aszimmetriának, amelyet a közfeladatok ellátó szervek eddig is rendre kihasználtak. A szóban forgó erőfölényt az adatigénylők úgy szokták ellensúlyozni, hogy kellően tágan fogalmazzák meg az igénylésüket – ezt nevezi a törvény indokolása „visszaélésszerű” kérelemnek, amelyben az igénylő „mindenféle adatot” meg szeretne kapni. Hát persze, mert a civil kontrollt ellátó állampolgárnak, újságírónak többnyire nem volt a kezében egy „étlap” amelyből választani tudott volna! A helyzet eddig úgy nézett ki, hogy az adatigénylő betért az állami étterembe és mindenféle adatigénylés útján tudta csak kikérni az étlapot, hogy végtére is rendelni tudjon egy levest. Most már az étlaphoz sem lehet hozzájutni, a leves pedig elérhetetlen távolságba került! Az adatokra éhes állampolgár tehát hoppon marad!

(3) De érdemes azt is látni, hogy a törvényjavaslat és azon keresztül az azt elfogadók alig leplezetten kiállítják magukról a szegénységi bizonyítványt, hiszen az indokolás mélységesen lebecsüli az állampolgárokat, akikről azt feltételezi, hogy „visszaélésszerűen”, a közpénzekkel gazdálkodó szervezetek működésének állandó akadályozása végett igényelnek adatokat. Az állampolgárok, a civil kontrollt ellátó szervezetek lenézésre utal és az önhitt („mi tudjuk a legjobban, majd mi megcsináljuk!”), paternalista állam kontúrját vázolja fel az ilyen gondolkodás. Ami – ha az utóbbi időszakra tekintünk – aligha lehet meglepő! Úgy tűnik, hogy a kormányerőknek nehéz azt elfogadni, hogy valójában maga az állampolgár a leginkább „külön törvényben ellenőrzésre feljogosított ellenőrző szerv” és pont olyan joga van a közérdekű adatokhoz, mint bármilyen tényleges ellenőrző szervnek. A dolog pikantériáját az adja, hogy éppen az a pártszövetség tiporja lábbal a közpénzek állampolgári kontrollját, amely egyrészt az ezt megalapozó jogszabályokat elfogadta, másrészt lépten-nyomon az állampolgárok által kapott felhatalmazottságra hivatkozik.

Az információszabadság durva korlátozása éppen egybeesik a trafikbotránnyal. Bár „kétharmados erőtől duzzadó verebek” állítólag azt csiripelik, hogy ez a szinkron látszólagos és valójában kormányzati bakiról van szó (ezt kétségbe vonja, hogy 80 képviselőnek erősen viszketett törvényhozói jobbja és kérték a törvény kivételes sürgős tárgyalását, ami egyáltalán nem volt indokolt). Ez semmin sem változtat, sőt, ha lehet még ront is a helyzeten! Mert ha nem a politikai mutyik eltakarása kapcsán felhorgadt hirtelen indulatnak köszönhetjük e remek jogalkotást, akkor még szörnyűbb kép rajzolódik ki a szemünk előtt: az információszabadság és a társadalmi részvétel ilyen korlátozása ugyanis korántsem idegen a második Orbán-kormánytól, gondoljunk csak a közbeszerzési eljárások nyilvánosságának korlátozására, az állami vagyonnal való gazdálkodás körében a nyilvános versenyeztetés kötelezettségének megszüntetésére (ha ezt társadalom-, fejlesztéspolitikai vagy egyéb szempontok indokolják) vagy éppen a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások kapcsán a hatósági eljárások drasztikus lerövidítésére. Ha így nézzük, akkor a gépezetbe egy újabb fogaskerék került, és ha a trafikügyben is segít, akkor még kettőt is ütöttek egy csapásra! A javaslat már is hozott egy „eredményt”, civil szerveztek bejelentették kilépésüket a kormány antikorrupciós munkacsoportjából.

Ezen a ponton joggal tehetjük fel a kérdést: ki is követett el valójában visszaélést?!

Mi történt az MSZP szombati választmányi ülésén? – teszik fel többen a kérdést. Egy rég várt konszolidált párbeszéd kezdete? Az ellenzéki együttműködés új nyitánya? Vagy csak politikai feszültségkezelés? Tulajdonképpen részben mindegyik. Mindenesetre a múlt heti ellenzéki levelező tagozat felfüggesztette működését, a felek megegyeztek olyan pontokban, amelyek bizonyos mértékig alapvetőek (voltak eddig is). Mit tudtunk meg? Többek között, hogy a legfontosabb politikai feladat az Orbán-kormány leváltása; lesz összefogás, ennek módja azonban még nem tisztázott (ez érthető és egyben „kívánatos” is) és egymás ellen nem indítanak jelöltet; a felek nem gyengítik egymást, külön utasságuk inkább egy jövőbeni összefogás irányába mutat majd, s ha egy kormánypárti „ék” felüti a fejét, úgy Bajnai és Mesterházy „forró dróton” értekeznek majd annak érdekében, hogy a fideszes „foglalkozás” ne érje el a célját.

Új elem talán csak annyi, hogy végül Bajnai forgatókönyve érvényesül, azaz június 16-án megkezdődnek az érdemi tárgyalások. Immáron mindenki elfogadhatónak találja az időpontot, akárcsak azt, hogy ez első körben csak az MSZP-t és Együtt 2014–PM-et, vagyis a szövetségi tömb vezetőit érintse. Holott az MSZP pártelnöke a múlt héten arra a kérdésre, hogy miért csak most, Bajnai kezdeményezése után érzi szükségét annak, hogy előre hozza a megállapodást – szemben az általa javasolt 2014 januárjával –, úgy érvelt, hogy az eredeti (2012 novemberi) MSZP-s kezdeményezést még a regisztrációs kampányhoz igazították. Mivel a regisztrációs kampányra akkor még szükség mutatkozott, így a folyamat értelemszerűen húzódott volna 2014 januárjára. Ebbe azonban némi kommunikációs hiba csúszott, Rogán Antal – az AB döntését követően – ugyanis 2013. január 4-én jelentette be, hogy nem lesz regisztráció. Mikor jelentette be Bajnai, hogy nem lehet várni 2014 januárjáig és ez év október 23-ig le kell zárni a megállapodási tárgyalásokat? Április 19-én. A több mint négy hónap alatt az MSZP egyszer sem jelezte, hogy mivel nincs regisztráció, előre kell hozni a megállapodást. A kommunikáció elszáll, az ellenzéki összefogás kényszere marad, így szombaton végre beállt egy kívánatos állapot.

Elemzők viszont olyan könnyedén képesek odadobni az olvasók monitorára, hogy „az ellenzék értékes hónapokat vesztett”, mintha nem is politikai eseményeket, jelenségeket és történéseket vizsgálnának. A kormányváltás felől nézve az ellenzéknek ma két vezető ereje és két szövetségi tömbje van. Eltérő múlt-, jelen- és jövőértelmezéssel, ennek megfelelő szakpolitikai különbségekkel, továbbá különböző szervezeti és politikai kultúrával bírnak. Egészen mást „várnak” a közpolitika-csinálástól, másképp állnak számos konkrét szakpolitikai és szimbolikus kérdéshez. Bár értik egymást és az összefogáskényszert, az elemzők egy részével szemben azonban azt sem felejtik el – mert nem is tudják –, hogy a politika természetéhez épp úgy hozzátartozik a versengés egymással, mint a konszenzus vagy a személyi ambíció. Arról nem is beszéltünk, hogy mindennek háttere a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amelynek falai között az eddigiektől eltérő módon lehet és kell politizálni. E felismerés nyilván minden politikusban megszületett, a válasz és stratégia keresése azonban komplexebb, mint azt a türelmetlenek vélik.

Többször észrevételeztük, hogy (végletesen) leegyszerűsíti, egyúttal depolitizálja az ellenzéki útkeresést az, aki „most és itt” akar megegyezést, a viták zárójelezését, közös színpadot és „társait” – mintha csak személyek és kommunikáció lenne a világon. Az előremutató és a politikafogyasztóknak is hasznos elemzéseknek ugyanis arról is szólniuk kellene, hogy miért csak most fordulnak élesbe a folyamatok, miért nem jöhettek korábban. Ez csak kisebb részben magyarázható a miniszterelnök-jelölti versennyel, vannak mélyebb okok is (lásd a két szövetségi tömb „tartalmi” különbözősége). Politológusként erről is érdemes lenne értekezni, az elemzői hangulatkeltés mellett.

A politika egyik legnehezebb kérdése az időzítés. Lehet, hogy későn jött ez a közös, szombati sajtótájékoztató – nyilván egy esetleges 2014-es vereségnek ez lesz egyik döntő elemzői magyarázata, nem pedig az, hogy miért jött későn. Aki azonban korábbra akarta, az nem érti meg, mi vezetett napjaink Magyarországához és nem is „akarja”, hogy a történelem ne ismételje önmagát. El kell, hogy keserítsük az olvasókat: fennáll a veszélye, hogy további értékes – ha nem is hónapok, de – napok vesznek majd el. Ha nem így lenne, akkor nem is a politikáról beszélnénk. Ha viszont a napok tényleg hónapokat jelentenek majd, úgy az már szintén nem politika, hanem annak paródiája lesz.

„Csapjunk bele a lecsóba!” – így zárta Mesterházy Attila, az MSZP elnöke Bajnai Gordon pénteken javasolt ellenzéki megállapodás-tervezetére adott reakcióját. Bajnai az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért (PM) választási szövetség vezetőjeként a múlt hét végén egy olyan forgatókönyvet tett az ellenzék asztalára, amelyben azt tanácsolja, ne várjanak az MSZP által múlt péntekig még helyénvalónak és követendőnek tartott megállapodási stratégiában foglalt időpontig, azaz egy jövő év elejére kitolt megegyezésig. Ehelyett az Együtt–PM és az MSZP már nyáron kezdjék meg a „jó együttműködés menetrendjére” vonatkozó tárgyalásokat, hogy azok már őszre a konkrétumokról szóljanak majd.

Miért éppen e két szervezet? Az MSZP és az Együtt 2014–PM nemcsak a demokrata ellenzék két vezető pártja, hanem egy-egy olyan ellenzéki tömb is, amely körül már most szövetségi rendszerek jöttek létre.

Egyik oldalon a Szolidaritás, a Milla, a Haza és Haladás, illetve a PM, a másik oldalon pedig az MSZP által összehívott, a szakpolitikai álláspont-egyeztetés keretében működő kerekasztalok pártjai. A rendszer kétségkívül bonyolult és sokszereplős, az általános közös pontokon (például a jogállam visszaállításának kérdésén) túl azonban a két ellenzéki tömb szakpolitikai különbözősége, illetve nézeteik politikacsinálásra vonatkozó tartalmi eltérései világosan kirajzolódnak. A két tömb ugyan nem jelent „két világot”, azonban kétségkívül eltérő kontúrral értelmezik a közelmúlt válságtendenciát, akárcsak a szüntelenül válságot kezelő ország képével való szakítást. Bajnai például visszatérő jelleggel fogalmazza meg: Magyarországnak korszakváltásra van szüksége, nemcsak egy „egyszerű” kormányváltásra, régi receptek újraolvasására és alkalmazására, a szekértábor-logikára épülő politikai kultúra átmeneti pacifikálásra.

Az előbbi üzenetek kétségkívül nem kommunikálhatók egyszerűen, napjaink Magyarországa ugyanis nem éppen a balközép-centrista politikára nyitott, tény azonban, ha az ellenzék nem néz és lát túl a baloldali szavazókon, akkor nemhogy korszak-, de kormányváltásra sem lehet számítani. Az MSZP szavazatszerző képessége egyelőre „pihenő” üzemmódban van. A párt 1, 5 millió szavazatra van a győzelemtől, a Gyurcsány Ferenc lemondása előtt, illetve Bajnai kormányzása alatt elvesztett 400–500 ezer szavazót nem tudta visszanyerni, és egyelőre azon kreatív energiák sem látszanak, amelyek változhatnának e helyzeten. A felmérések szerint Bajnai szavazói most alapvetően a baloldalról, a Magyar Nemzet szóhasználatával élve a „ballib” világból érkeznek, a párt ennek ellenére néhány hónap alatt 600-700 ezer szavazót tudhat maga mögött.

A szervezet, illetve a korszakváltás tartalmának ismertsége ugyanakkor korlátozott, és egy tárgyalási sorozat esetleges holnapi kezdete az előbbiek kiterjesztése nélkül könnyen gátat vethet a párt és a teljes ellenzéki oldal növekedésének is. Az Együtt 2014–PM ugyanis nem spórolhatja meg azt a munkát, amit minden pártnak el kell végeznie: programja, politikusai, „világa” országos megismertetését. Ha a választási szövetség úgy egyeztetne, hogy politikájában és szervezetében is kiforratlan, azzal egyrészt saját szavazatmaximalizálását tenné zárójelbe – a kormányváltást pedig bizonytalanná –, másrészt megtakarítaná az MSZP-nek és választói szövetségének, hogy azok is magasabb fokozatra kapcsoljanak.

Az MSZP egy másik reagálásban „érthetetlennek” titulálta a Bajnai javasolta, június 16-ig tartó várakozást. A reakcióval csak annyi a „gond”, hogy miként lehet eleve érthetetlen és kései az MSZP-nek a júniusi indulás, majd az október 23-i megegyezés, ha a párt múlt péntekig eleve egy 2014 januárjáig húzódó egyeztetési folyamatban gondolkodott. Az sem teljesen érthető, hogy miért volt szükség a szocialisták által összehívott ellenzéki kerekasztalra, ha most önkényesen válogatnak annak szereplői közül, hogy csak a DK és az MSZP jöjjön onnan, ők üljenek le az Együtt 2014–PM szövetséggel. Mi értelme volt ebben az esetben hétről hétre leülni a többi párttal? A kérdésekre nincs válasz, hiszen az MSZP pénteki reagálása taktikai lépés volt, célja a jelenlegi ellenzéki erőpozíció konzerválása. 

Az összefogás tartalmi egyeztetését nagy eséllyel mindenképpen előrébb kell hozni, ugyanakkor annak is világosnak kell lennie, hogy a két ellenzéki tömb miben tér el egymástól, milyen alternatívákat képviselnek, milyen Magyarországot akarnak 2014 tavasza után. A kormányt váltani kívánók ugyanis valószínűleg az összefogást akarják, viszont ennek csak akkor van értelme, ha a kormányváltás és a kormányzóképesség, és nem a taktikázás felé mutat. Az sem mindegy, hogy a közös lista vagy a koordinált indulás lesz a célravezetőbb – egyelőre mindkettő mellett szólnak érvek, a válaszadás ezért korai lenne.

Az azonban biztos, hogy aki holnap tárgyalna, az a félkész ellenzéket ültetné egy asztalhoz – a politikában azonban két félkész nem ad ki egy egészet. Kevesebb taktikára, több előrelátásra és érdemi növekedésre van szükség, mert ugye – ahogyan azt sokszor halljuk ellenzéki oldalon – mégiscsak az ország az első. Hát akkor lássuk!