(Tormay Cécile: A régi ház)
Tormay A régi ház című műve a Magyar írók című tematika és egyben az egész vállalkozás egyes számmal jelölt darabjaként kerül piaci, valamint közgyűjteményi forgalomba. A rovat könyvkiadványai beharangozó leírásuk szerint „egyszerre szórakoztatóak és értéket hordozók”. Az egész sorozattal pedig a kezdeményezők „szellemi innovációt szeretnének megvalósítani”. Tormay preferált 1914-es műve kapcsán – irodalmi értéke jelzéséül – történik utalás arra is, hogy az az író utolsó életéveiben megjárta a Nobel-díj Bizottságot is; amely egyébként egyik alkalommal sem támogatta jelölését, ahogy azótatudható.
A kontextuális népszerűsítés sajtótájékoztatója közli azt is, hogy „az írónő politikai szempontból vitatott [sic!] műve, a Bujdosó könyv nem lesz a sorozat része”. Az azonban aligha tagadható, hogy amikor egy szerzőt utókora ilyen gálánsan emel bizonyos szimbolikus elsőségbe, akkor az érdeklődő olvasó előbb-utóbb kiköthet más műveinél is. Méghozzá mihez nyúljon legelőbb, ha nem a – diplomatikus szókötéses „éppcsak-elhatárolódással” – szintén szóba hozott Bujdosó könyvhöz? Amely művével az 1919 végén kezdődő politikai visszarendeződés talaján bebiztosítja helyét a felkarolt kurzusírók táborában, és amely maradandó hozzájárulás lesz a politizáló nemzedékek történelmi emlékezetéhez 1918 és 1919 megítélésében. Ugyanitt olvasható, hogy „Tormay Cécile ma nemcsak a bal-, hanem a politikai jobboldalon sem kívánatos”. Nos, úgy tűnik, időközben változott a világ, és Tormay recepcióra érdemes íróvá avanzsált a hivatalban lévő politikai oldal számára. Műfaji kereteinknél maradva ezúttal nem kapcsolódnánk be a tágabb kortárs identitás- és történelempolitikai összefüggések felrajzolásába, erre később, megfelelőbb formában kerítünk majd sort.
Ellenben a megjelenése óta több hullámban és változó befogadói nyilvánosság számára fetisizált „irodalmi naplónak álcázott politikai pamfletjét” sajátos relevanciája miatt a következőkben dióhéjban felidézzük. Az ízig-vérig kiáltványirodalmi alapmű ugyanis kiemelkedően sikeresnek bizonyult a Trianon-problematikával kapcsolatos történelemolvasatokba, hiedelem-mintákba, helyzetelemző reakciómódokba, közbeszédbeli valóságészlelő metaforákba, politikai emlékezet-folklórba való felszívódás terén. Funkcionalitásukat mindmáig megtartó toposzok tucatját mutatta fel. A politikai verbalitásban és ideológiákban azóta is gyakorta alkalmazott gondolatsémáknál és nyelvi technikáknál nem kutatjuk, vajon Tormay alkotta-e őket vagy csak felhasználta a meglevőt – pusztán csokorba szedve számba vesszük őket. Ehhez elég a Bujdosó könyvbeli sűrű szövedéküket célzott mozdulatokkal szétszálaznunk.
Az ellenség fantomizálása
Körvonalak elmosása, konkretizálás kikerülése vagy elhalasztása: „láthatatlan szájak”, „sötétben dolgozó elemek”, „homályból jövő sugallatok”.
A megrontástoposz
Méghozzá takarásból: „Csendes, alattomos aknamunka”, „ólálkodó kémkedés”, „repülő piszokkal és [...] beteg zsivajjal volt tele a levegő”.
Dolchstoss-legenda
A „felforgatók és méregkeverők” a terjesztett „hazugságok narkózisával járványt oltottak belénk”. „Sötét idegen kezek turkáltak a végzetünkben!” Mindezt ráadásul a világon egyedülálló mértékben művelte velünk „orgyilkosok keze” egy belső, „vértelen háborúban”.
Értetlen-csodálkozó rádöbbenés-toposz – Kígyót melengettünk a keblünkön
„Mi békésen éltünk együtt. És a nemzetiségek most egyszerre mégis vad gyűlölettel ordítják, hogy agyon kell ütni mindenkit, aki magyar.”
Megszemélyesített megrontó ellenség
„A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar.” A felelős a „lélekgyilkos, háborúvesztő, nemzetirtó idegen sajtó”.
Ellenségkódolás
„Palesztinában, kétezer év előtt rajzolt arcok” beszélgetése „gettó nyelven”; a beszélő „orra kifröccsen az arca közepéből”. Az ország élére „galíciai Nérók” kerülnek.
Nyílt ellenség-megnevezés
„Felszínre kavarodtak a szabadkőművesek, a feministák, a szerkesztőségek, a galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje és a dob utcai gettó”. Az „újfajta országfoglalás” „jellegzetes sémi arcokkal”. „Ahasverus”, „a zsidóság”, „a zsidók” minden mennyiségben.
Egyszerűsítés-összemosás
A két forradalmi kísérlet vezérkarát ugyanúgy „csordulásig” „zsidónak” láttatja, „akik a hatalomért Magyarország vesztére szövetkeztek”.
Bűnös város-toposz
„Sötét mesék lopakodnak a pesti házak alatt.” „Vádolom és megtagadom [...] az áruló fővárost”.
Megbabonázottság/megvezetettség-toposz
„A sajtó, mintha megrendelésre dolgozott volna, a tüdőpestis megnövelt kísértetével hipnotizálta a közvéleményt”. „Vak birkanyájak és megvakított ökörcsordák”, „megbabonázott alvajárók” lettek a magyarok.
Az elnyomottság toposza önmegjelöléssel
Mindenki üldözött, „aki magyar”. Menekülőben és életveszélyben „a becsületesek”, illetve „a mi világosságunk”.
A heteronómia toposza
Nem lehetünk a magunk urai, mert először „ördöngős zsinegrángatók” áldozatai vagyunk. Később az „antant rabjai” leszünk. Egyben nem keletkezhet felelősségünk sem a történtek után.
Spekulatív ellenséglélektan
A zűrzavarban az ország élére került személyek „vagy hülyék vagy gonosztevők”. „Mintha tervszerű démoni számítás lenne mindebben.”
Bibliai párhuzamok
Elnemzetiesítő profanizálás: országlása alatt Károlyi Mihály „a világtörténelemnek legnagyobb árulója. Itt járt Iskariot.” 1919. március 21-e az „iszonyú magyar Nagypéntek”, az országot pedig keresztre feszítik.
„A logikátlan Múltnak a hatalma” (Babits M.) – legitimációs toposz
Tradicionális uralom, szokásjogi elfogadottság, „ősi jogaink”, „történeti múlt” elsőbbsége. „A népek alkotmánya a földből nő, mint a búzavetés”; „Magyarország” Trianon előtti kárpát-medencei pozíciója a „természet eltörölhetetlen törvénye”.
A régi ház egyik szereplője még csak kivételként tűnődik így a tőzsdei sürgölődés láttán: „Arcok... idegenfajú arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak: ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a város, az ország.”. Bezzeg – mint tapasztalhattuk – az 1920-1921-es első kiadású Bujdosó könyvben igazi állatorvosi lovat volt módunk boncolni, a bőség zavarát csak leütési plafonunk szoríthatta kordába. A választott példák sűrítő technikáinak köszönhetően részben rögtönzött kategóriáink sokszor többszörösen is fedték egymást. Minden retorikai jellegük mellett is kötetlen felhasználású értelmezési sémákként máig köztünk élnek aktualizált módosulataikkal.
A szépprózáiban különben – tanulmányozóinak egyöntetűségével szólva – „mesteri atmoszférateremtő” Tormay közéletileg aktív életszakaszában a „keresztény magyar sajtó” erősítéséért küzdött. Ennek érdekében alapító-szerkesztőként vette ki a részét a Napkelet című folyóiratból, amely „a magyar közízlés feltámadt szelleme” kívánt lenni. Politikai kultúrmissziót vállalva a lap arratörekedett, hogy általa „az irodalom értse meg nemzetét”.
Volt, aki sem ebbéli igyekezetét, sem szépírói teljesítményét nem tudta értékelni. Így a kortárs Szabó Dezső sem, akinek irodalmi (politikai?) polgárjogáért mostanában ugyancsak többen emelik fel a szavukat „kultúrpolitikai” bólogatástól kísérve. Szabó életművéből a fentiekhez hasonló politikai eszköztárat lehetne levezetni. Ahogy közölt válogatásunk reprezentativitása messze nem Tormay kárára hibádzott (aki – Szabó kifejezésével élve – tudott sokkal inkább „fakadó epe-kanális” is lenni), Szabó pamfletregényéből sem idéznénk szívesen az írónő többszöri szadisztiko-ironikus élveboncolását. De ha már szóba hoztuk, zárjuk tőle is egy szemléltető szemelvénnyel: Szabó Dezső egy Tormaynak címzett nyílt levélben az alábbi módon igyekezett karaktergyilkosságot elkövetni:
„Önök kegyes szemforgatással és hazafias tremolóval túrják ki a legmagyarabb talentumokat, az örökre szóló magyar alkotásokat a publicitásból, a kenyérből, a nyomorult, mindenre rábeszélhető magyar középosztály szívéből. [...] Ó, Önök okos és boldog magyarok. Okos magyarok, mert a magyarságuk boldogság az Önök számára. Önök adnak a magyarságnak szellemi kamillateát, jól szervírozott, hatszor megrágott hazafias hasét, ártatlan regény-habcsókot, enyhe germán burzsoá-pszichét. És kapnak a magyarságtól állást, rangot, sajtóhimnuszt, dicsőséget, vagyont.” (1923)
