A rezsicsökkentés jelenlegi formájában nem az az elsődleges kérdés, hogy miként lehetne igazságosabbá tenni az elindított folyamatokat - aki ezen töri a fejét, nem tesz mást, mint beszáll a populizmus versenyébe. A kulcskérdés a fenntarthatóság, és ebből a szempontból tévúton jár, aki csak az elosztott állami transzferek célzottjait vizsgálja, függetlenül attól, hogy valóban igazságtalan a tehetősebbek fajlagosan sokkal jelentősebb támogatása. A problémát az jelenti, hogy alapvetően a „rosszabbik végén” kezdi a probléma feltárását az, aki bármilyen módon a mesterségesen leszorított árakban látja a rezsikérdés megoldásának kulcsát.
Az energiaárak mögött – valahol a távolban – ugyanis a piac áll, amely nem ismeri sem a választási kampány, sem a populista gazdaságpolitika jelenségét. Arról lehet – és kell – vitatkozni, hogy a magyarországi energiaárak miért számítanak vásárlóerő-paritáson és csakis úgy európai listavezetőnek. Arról is lehet és kell vitatkozni, hogy miként lesz a fillérekért kitermelt orosz gázból egy viszonylag drága termék mire az ukrán határon belép Magyarországra, mint ahogyan arról is, hogy még ez az ár is a duplájára emelkedik, mire egy lakossági fogyasztó begyújtja a kazánját.
A magyar kormány láthatóan a legkevésbé sem kíván belegondolni abba, hogy a kampányeszközön kívül mást is lásson az energetikában. Arról sem vesz tudomást, hogy egy minden ízében labilis rendszer bármikor ráomolhat alkotójára is, és a történet szempontjából már mindegy, hogy a „pénzt talicskázó” multiról vagy egy állami cégről van szó. A csöveket cserélni kell, a gázt keringetni, az áramot szállítani – ezt pedig soha, senki nem tudja majd ingyen megcsinálni. Főleg akkor nem, ha a következő években a pótlólagos beruházások elmaradása miatt elkezd romlani a rendszer állapota. Ahhoz pedig még megyékre kiterjedő áramszünetekkel sem kell a fogyasztókat ijesztgetni, hogy lássuk: az érzékeny és éppen csak európai szint közelébe kerülő magyar infrastruktúra könnyebben válhat „vagy működik vagy nem” alapú hálózattá, mint egy, a mostaninál megbízhatóbb és a jövő kihívásainak megfelelő okos rendszerré.
A helyzet lényegét tévesen és felelőtlen módon látó hozzáállásra vall az MSZP részéről is, amikor a párt frakcióvezető-helyettese azt mondja, „Németh Szilárd hanyagsága miatt" június helyett csak július 1-jével csökkenhet tíz százalékkal a pb-gáz ára. Emellett az sem egy fenntartható rendszer irányába mutat, amikor az MVM Zrt. – egyébként reális – szerepvállalási lehetőségeit kívánja az ellenzéki párt. Az MVM nyeresége – ami adózás után inkább „csak” 70 milliárd forint körül alakul – ugyan módot adna további csökkentésre, mégis sokkal hasznosabb társadalmi cél, ha az állam nem erőszakkal, egy egész szektort a választási demagógia oltárán feláldozva nyomja le az árakat. Megfelelő szakértelemmel és piacismerettel a rendszer egészét kell átszabni – aki nem ezekről beszél, az semmi mást nem tesz, mint olajat önt az így is magas lángon élő rezsiforradalom tüzére. Nem beszélve annak taglalásáról, hogy a háttérben milyen terveket szövöget a kormány az orosz partnerekkel közös paksi bővítésről és a magyar energetika jövedelmezőbb részeinek – legalább – orosz résztulajdonba adásáról. Aki itt arról beszél, hogy egy hónapot csúszik a pb-gáz néhány ezer embernek néhány ezer forint könnyítést jelentő árcsökkentése, félő, hogy nem látja a fától a magyar energetika diplomáciai és kampányeszközzé degradálását.
A vélt és valós leépítésekről szóló hírek, a beruházások rohamos csökkenése és az energiacégek tavalyi – rezsicsökkentés előtti – mérlegében is megjelenő negatív trendek már most szinte kézzelfoghatóvá teszik, hogy az alapvető ellátást adó szektor nem évtizedek, hanem évek alatt omlik össze, ha a mostani elvek alapján kezelik. És valóban, ha majd nem visz ki 3-5 százalékos megtérülést a multi, viszont az államnak kell százmilliárdokból lyukakat foltozhatnia, akkor már nem az lesz a kérdés, hogy ki fizet többet, mert mindenki pénztárcáját terheli majd a 2014-es kampány egyik legdrágább eszköze.
