IDEA Intézet

Antal Atttila írása

Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió a magyar Alaptörvényt és annak legújabb módosítása körüli mizériát se lenyelni, se kiköpni nem tudja. A Fidesz sértett félként folyamatosan a tények fontosságát hangsúlyozza. Ebben – valljuk be – talán igaza is lehet, hiszen az EU-nak pusztán azt kellene figyelembe vennie, hogy Magyarországon az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek nyilvánított tartalmak másznak be az Alaptörvény szövegébe, valamint, hogy egy tollvonással megsemmisítették majd negyedszázados gyakorlatát.

Bizonyára nem lehet véletlen, hogy éppen április 1-jént hirdették ki a Magyar Közlönyben az Alaptörvények a negyedik módosítás következtében jelentős ráncfelvarrásban részesített, egységes szerkezetű szövegét. A negyedik Alaptörvény-módosítás nyomán előállott szöveg kis túlzással egy új Alkotmányként is felfogható, hiszen az alkotmányozó tulajdonképpen összeforrasztotta az Alaptörvényt az AB által megsemmisített Átmeneti rendelkezésekkel. Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy az alkotmányozás mélyrétegeiből előtör az a „közjogi veszélyes hulladék”, amit a Fidesz-KDNP megpróbált gondosan eltemetni: az Átmeneti rendelkezések célja ugyanis az volt, hogy közjogi erőre emelje azokat az alkotmányosságukban kétes rendelkezéseket, amelyeket a kormányzóerők nem mertek bevállalni és kitenni az Alaptörvény ablakába. Az AB azonban keresztülhúzta ezt a porhintést és lerántotta a leplet az Átmeneti rendelkezésekről, s megsemmisítette azt.

Mondhatnánk azt, hogy ezzel nem jutottunk egyről a kettőre és ettől függetlenül az alkotmányozói elvtelenség vajmi kevéssé csökkent, de két előnye talán volt az AB döntésének. Egyrészt nyilván az, hogy az alkotmányellenes állapot – még ha rövid időre is, de – megszűnt. Másrészt, eddig a kutya sem figyelt az Alaptörvény árnyékában meghúzódó Átmeneti rendelkezésekre, ez a helyzet a negyedik módosítással megváltozott. A Fidesz-KDNP gátlástalansága nem csak a közvélemény ingerküszöbét ütötte át, hanem az Európai Bizottságét is. Az EB elnöke, José Manuel Barroso április 12-én levelet írt Orbán Viktornak, melyben arra figyelmeztette, hogy adott esetben ismét kötelezettségszegési eljárások indulhatnak Magyarország ellen. A vitatott ügyek a következők: a politikai reklámok közzétételének korlátozása, az Országos Bírói Hivatal elnökének ügyáthelyezési joga, valamint az a rendelkezés, amely biztosítja az adókivetés jogát a parlamentnek arra az esetre, hogy ha az AB vagy az Európai Bíróság döntése nyomán fizetési kötelezettsége származik az országnak. Ismét mondom, jó, hogy az AB közbelépett, hiszen az utóbbi két vitatott rendelkezés már 2012. január 1-je óta része volt a magyar jogrendszernek, mégsem övezte mélységes felháborodás. A negyedik módosítás kapcsán azonban nem ez a legnagyobb visszásság, hanem az, hogy ipari szinten műveli az alkotmányellenes rendelkezések Alaptörvénybe emelését: a röghöz kötéstől kiindulva, a hajléktalanok elleni fellépés közjogi alapjainak megteremtésén át az egyházak elismerésének szabályozásáig. Eközben az AB is megkapta a magáét, hiszen az Alaptörvényt és annak módosításait csak és kizárólag formai szempontból vizsgálhatja felül, korábbi határozati pedig hatályon kívül kerültek.

Eközben európai bírálatok ismételt felerősödésével párhuzamosan a kormány a rossz és jó zsaru szerepét játssza. Egyrészt mintha mi sem történt volna aprópénzre kezdte váltani az Alaptörvénnyel kapott lehetőséget a hajléktalanügy, az egyházak elismerése és a röghöz kötés területien – előterjesztve április 12-én a vonatkozó szabályokat. Másrészt pedig elkezdte enyhíteni a Barroso által emlegetett kifogások EU-ellenes élet: az április 15-én beterjesztett módosító javaslat szerint az EP-kampányra nem vonatkozna a kereskedelmi médiában való hirdetés moratóriuma, az ügyáthelyezésre nem kerülhetne sor európai vonatkozású ügyekben.

A helyzet teljesen világos: a kormányerők, s mindenek előtt maga Orbán Viktor egy nagy játszmát folytatnak az európai porondon, ahhoz hasonló porhintést, mint amit belpolitikai kontextusban az Átmeneti rendelkezésekkel műveltek. Orbán Viktor az Európai Néppárt frakcióülésén legutóbb például kijelentette, hogy ő és kormánya többször is fejet hajtott az Európai Bizottság véleménye előtt, s ezek miatt volt olyan sok jogszabály-módosítás Magyarországon. A „jó tanuló” pozíciójában tetszelgő miniszterelnök szerint tehát kormánya mindig kész az ész érveken alapuló tárgyalásra. Mindez felettébb furcsa, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az EU kész tények elé van állítva, a negyedik Alaptörvény-módosítást immáron elfogadta a parlament, s innentől kezdve már csak azon lehet vitatkozni, hogy a törvényi szinten milyen finomhangolások következzenek be, hiszen kevéssé valószínű, hogy a Fidesz belemenne óriási presztízsveszteséggel járó alkotmánymódosításba (éppen elégszer nyúltak így is a „gránit szilárd” Alaptörvényhez). De ettől még az alkotmányellenes tartalmak az Alaptörvény részei maradnak, az AB joggyakorlatát pedig nem fogjuk reaktiválni. Most már csak az a kérdés, hogy az Európai Unió szintjén ki buktatja meg ezt a porhintést – amint tette ezt idehaza az Alkotmánybíróság.

A jelek szerint amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan veszítheti el lendületét a rezsicsökkentésnek álcázott, idejekorán elindított demagógiakampány. Miután mind több irányból hallani, hogy igazán csak az állam keres a lakossági energiafogyasztáson, talán az energiaszektorról eddig folyó, kizárólag kormánypropaganda-jellegű gondolkodást felválthatja valami más. Hamarosan nyilvánosságra kell kerülnie annak, amit eddig csak pletykaszinten hallani minden felől, hogy az állami MVM Zrt. tavaly mintegy 90 milliárd forintot keresett az energián. Nincs ezzel semmi baj, egy cég dolga, hogy nyereséget termeljen tulajdonosának, valószínűleg a kormány sem lát kivetnivalót abban, hogy a lakossági fogyasztókból az MVM-en keresztül, illetve adóként százmilliárdok folynak be a költségvetésbe, miközben a pénzt „kitalicskázó multiknak” ennek töredékével kell beérniük.

Lázár János, Miniszterelnökséget vezető államtitkár sem beszélt mellé, amikor Hódmezővásárhelyen azt mondta, további rezsicsökkentésre lenne szükség. Szerinte a 30 százalékos csökkentés jelentősen javítaná a magyar emberek életviszonyait. Hogy mi javítaná még jobban a magyar emberek életviszonyait? Például egy 50 vagy 100 százalékos csökkentés. De az talán még inkább, ha a kormány felelős módon nyúlna egy olyan érzékeny és stratégiai ágazathoz, mint az energetika. Mindenesetre érdekes „fordulat”, hogy Lázár már csak feltételes módban sürgeti a további csökkentést.

Ha Lázár szavait a gáz- és áramszolgáltatásra is értelmezzük, az további mintegy 130 milliárd forint transzfert jelenthet a lakosságnak. (A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont elemzése szerint az első körös rezsivágás a 2011-es nettó lakossági gáz- és villanyszámla alapján mintegy 70 milliárd forintba került, további 20 százalékos központi árcsökkentés hatása pedig ennek közel kétszerese lenne.) Ugyanezekkel számolva az áfatartalom mintegy 200 milliárd forint puffert ad, néhány tízmilliárdot pedig az MVM profitéhségén is lehetne fogni. A számla végösszege azonban bármilyen felállásban is nézzük, túlzottan nagy lenne (elvben olcsóbb gázt is „szerezhetne” az állam, a frissen bevásárolt E.ON-gázüzletág azonban erre rövid távon biztosan nem ad ilyen mértékben lehetőséget - ráadásul az átadás-átvétel is eltart még egy darabig.). 

Mindenesetre úgy látszik, valaki már a sajtón és az elemzőkön kívül is jelezte magas politikai szinteken, hogy Németh Szilárd csepeli polgármester, rezsicsökkentési guru többet árt, mint használ: konyhanyelven sem muszáj bármiféle gazdasági megalapozottság nélkül, össze-vissza beszélni. Nem is vele indul ma már az Echo TV vagy a közszolgálati csatorna minden reggel, országos médiumban már mínuszos hírt sem ér, hogy például Kiskunfélegyházán miről beszélt. És már a pártgépezet is egyre nehézkesebben sulykolja a félinformációt, hogy a multik a privatizáció óta ezermilliárd forintot vittek ki az országból. Az ELMŰ-ÉMÁSZ korábban meglepő nyíltsággal osztotta meg számait, valószínűleg hasonló arányokat találnánk más cégeknél is: a 17 év alatt „kivitt” 200 milliárd forint osztalékból ott mintegy 16 milliárd forint az államé lett (az MVM is részvényes a cégben), a közben végrehajtott beruházások pedig az osztalék több mint kétszeresét tették ki, összességében a befektetett pénz átlagos megtérülése 3,1 százalék volt. Az ilyen számításokról persze valószínűleg a Némethez hasonló rezsitanszékvezető politikusok nem tudnak, sokan közülük talán nem is értenék, hogy miért teszi a pénzét például az ELMŰ-ÉMÁSZ-ban tulajdonos német RWE olyan eszközbe, ami az egyszerű banki kamatokkal lehet csak versenyképes. Ahogy mondani szokták, ez egy hosszú távú üzlet, akkor is, ha jelenleg éppen ennek ellenkezőjéről győzködi híveit a kormány.

Valószínűleg a legkevésbé sem hiányzik senkinek, hogy éppen a választási kampány időszakában szakadjon az állam nyakába néhány olyan probléma, amelyet az újabb körös rezsicsökkentések csak szolgáltatókra hárítása okozna. Hamarosan tehát új szövegkönyvet kell írni a rezsibizottságok vezetőinek, talán bízhatunk abban, hogy azt már nemcsak a pr-szakemberek láttamozzák élesedés előtt.

Mindezzel párhuzamosan érdekes fejlemény, hogy az elmúlt időszakban mind látványosabban dörgölőzik a kormány a német cégekhez. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter nemrégiben a Bosch itteni beruházása alapkőletételén méltatta a német cégeket, amelyek munkahelyeket, pénzt, ezáltal növekedést hoznak nekünk, magyaroknak. A sort aztán Szijjártó Péter és maga Orbán Viktor folytatta, néhány találomra előbányászott, de hatásos számmal magasztalva a német tőke „nemzetépítő” erényeit. A külső szemlélő ilyenkor akaratlanul is arra gondol, milyen helyes vita alakulhatott volna ki Varga és az RWE között, esetleg az E.ON és Szijjártó részvételével, Németh vagy Lázár moderációja mellett.

Hétfő délután a Magyar Nemzet így tálalta a Medián legújabb kutatását: „Orbán mindenkit verne, Bajnai és Mesterházy nem bír egymással.” A mondat első fele minden vitán felül áll, a második tagmondat adatokért kiált. Ezek alapján pedig a miniszterelnöki alkalmasságot illetően a Jobbikon kívüli ellenzéki pártok szavazói esetében Bajnai Gordon (41 százalék) jelentős mértékben megelőzi Mesterházy Attilát (28 százalék). A szavazókorú népesség tekintetében Orbán nyerne (29%) Bajnai (16%) és az MSZP elnöke (9%) előtt, továbbá egy az egyben is „megverné” mindegyiket. Fölénye Mesterházyval szemben nagyobb.

A Medián kutatása megállapítja azt is, hogy „a különbség még szembetűnőbb, ha az elemzés a választások kimenetele szempontjából erősen felértékelődő aktív elkötelezettek preferenciáira irányul, tehát azokéra, akik állításuk szerint valószínűleg vagy biztosan elmennek szavazni, de egyelőre nem tudnak, vagy nem akarnak megnevezni kedvenc pártot. Ebben a körben a kettős párharc egyértelmű nyertese Bajnai Gordon, aki 26:19 arányban Orbánt is felülmúlja, ezzel szemben, ha Mesterházy volna a jelölt, őt 15 százalék, míg a jelenlegi miniszterelnököt 21 százalék támogatná.” A felmérés arra a következtetésre jut, hogy bár az Együtt 2014 támogatottsága elmarad a szocialista pártétól, Bajnai szavazatszerző képessége meghaladja Mesterházyét. „A baloldali ellenzék szavazói és az aktív elkötelezetlenek egyértelműen Bajnait preferálják Mesterházyval szemben.” – állapítja meg a kutatás.

Tulajdonképpen az adatok alátámasztják azt a hipotézist, amelyből Bajnai kampánya is táplálkozik. A „válságkezelő miniszterelnök” imázsára a baloldali szavazók körében volt fogadókészség és van tartalék. A 2009-2010 közötti kormányzati tevékenység és a 2009 előtti kormánymegítélés eltérően esnek latba Bajnai, illetve az MSZP esetében. Bajnai ebből a pozícióból indította a „jó kormányzás” üzenetét, és a Medián adatai mentén haladva a kompetens, az alkalmas jelöltet a baloldalon benne látják.

Következhet-e ebből idővel támogatottság növekedés? Mint az már megállapításra került, a politikai centrum üzenetei kétségkívül szükséges, de nem elégséges feltételi a további kampány folytatásához. Egy kampány mindennemű „populizmustalanításának” kevésbé van szívóereje – s nem csak a rezsicsökkentés Nagy Kampányának árnyékában. Ugyanakkor a szociális demagógia részben (ha teljesen nem is) elkerülhető. Legalábbis Bajnai esetében „muszáj”, hogy ne az legyen a fő csapásirány, hiszen a centrumból nem vezet út hitelességveszteség nélkül a szociális demagógiába.

Ahogyan egyelőre az MSZP-nek sem vezet út a kompetens kormányzás képének felépítése felé. A párt túl van a programtervezésen, de egy politikus – és ebben az esetben nem a Fidesz 2010-es programnélkülisége az indok – a televízió stúdióban bemutatott programoktól sem nyeri el a választói bizalmát azt illetően, hogy képes kormányozni. Ezt ma már jól látjuk. Az MSZP 2010 után egy vert helyzetből tápászkodik és állapota jobb annál, mint arra többen számítottak. Jobb, de nem jó.

Előválasztás ide vagy oda, az ellenzékre nézve nem éppen kedvező ez az elhúzódó miniszterelnök-jelölt keresés. Normális esetben kétségkívül akár nem is lenne itt még az ideje a jelölésnek, de a jelen politikai helyzet és környezet távolról sem tekinthető „normálisnak”. Amíg nincs jelölt, addig verseny van, amely az ellenzék között további feszültséget (és egymás közvetett amortizációját), a választókban pedig bizonytalanságot eredményezhet.

Akik eközben minden bizonnyal megint mindent akarnak: jó kormányzást, biztonságot, realizálható ígéreteket, „reményt”, az Éhségmenet által „képviselt” problémahalmazra válaszokat, jogbiztonságot. És persze egy mindezekre megoldást hozó jelöltet, akire úgy tudnak tekinteni: „meg tud védeni”.

A Medián kutatása egy választ erre ad, ahogyan ad egy másikat is: Orbán Viktor ma az erő. Az erővel szemben pedig két félkész ellenzéki szervezet áll: egy építkező Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért (PM), amely akkora nem lesz, hogy önmagában legyen „az” erő, míg mellette (és vele szemben) egy megtorpant, vezetőjét tekintve párton belül erős, ”kint” Bajnaival szemben viszont kevésbé kompetensnek tartott jelölt.

Az ellenzéki miniszterelnök-jelölt keresés lassan gumicsonttá is válik, a média számára is – sajnos – gyakran csak ennyi a fontos, ennyi a kérdés. Holott – mint a fentiekből is látszik – az előválasztás dolga nem ilyen egyszerű, bár a helyzet nyilván megoldást kíván. De illúzió lenne azt gondolni, hogy már holnap meglesz a jelölt. Ennek az ellenzéki mérkőzésnek még nincs vége, de annyi talán minden kétkedőnek megnyugtató lehet, hogy úgy az MSZP-nek, mind az Együtt 2014-PM-nek ugyanaz a célja.

A felelősség is közös: a miniszterelnök-jelölt személyénél tényleg kevés fontosabb dolog van. S hogy ki a jelölt, azt könnyen lehet, hogy nem az fogja eldönteni, hogy ki szerepel eredményesebben egy időközi választáson, és kinek van székháza itt vagy ott.

Hanem az, amit az ellenzéki oldal szereplői is megfogalmaznak: akinek a legnagyobb esélye van arra, hogy legyőzze Orbánt.

Miért vár el a kormány „nonprofit” vagy veszteséges működést a piacon működő energiacégektől, ha „saját” hasonló profilú vállalkozása azokhoz hasonló vagy annál nagyobb profitot hoz a költségvetésbe? Az MVM Zrt. minden eddigit felülmúló eredménye is arra mutat rá, hogy – a kormány számára feltehetőleg kínos módon – meglehetősen nagy tartalékok vannak még a rezsicsökkentésre, csak éppen nem a működőképesség határára „üldözött” piaci szereplők, hanem az állam oldalán. 

A Népszabadság írása szerint a 90 milliárd forintot is elérheti a tavalyi év nyeresége az MVM-nél, amely az elmúlt években legalábbis tízmilliárdos osztalékokkal örvendeztette meg fő tulajdonosát, az államot. Ezzel nem is lenne probléma, sőt, örülnünk kéne, hogy bár állami cég, de a piacon működik, csakhogy ez nem így van. A 2012-es adatok a rezsicsökkentést még nyilvánvalóan nem tartalmazzák, arra azonban kiválóan rámutatnak, hogy a válságadóval, Robin Hood-adóval és a mesterségesen (akkor még csak befagyasztva) mélyen tartott árak mellett is hihetetlen tartalék van az állam oldalán (az első körös 10 százalékos vágás az áram- és gázszolgáltatásban összesen mintegy 7-10 milliárd forinttal kevesebbe került, mint az MVM most feltételezett nyeresége). Több szakértő is úgy nyilatkozott korábban, hogy nem az a lényeges, milyen tulajdoni viszonyok alakulnak ki például az energetikában (állami vagy magán), a fő kérdés, hogy az állami tulajdon piaci körülmények között működik vagy az alól kivonva, egyfajta természetes monopóliumként fölözi le – versenyellenesen – a más cégekre hárított sok tízmilliárd forintos állami adók jótékony hatását. Itt nyilvánvalóan az utóbbi esetről van szó.

Az állami energetikai csoport a konszolidált adatok szerint 2010 és 2011 között 90 milliárd forinttal növelte nettó árbevételét, adózott eredménye pedig tavalyelőtt a 2010-es több mint kétszerese, 45,9 milliárd forint volt, amelyből valamivel több mint 10 milliárd forintot fizetett ki osztalékként – főként – állami tulajdonosának. A megelőző évben ennél is nagyobb összeggel, 12,5 milliárd forinttal gazdagodott az állam az MVM-csoport eredményéből. A pénzre persze szükség lesz az E.ON-vásárláshoz, valahonnan elő kell teremteni egy önrészt, bár arra lenne egy komoly fogadásunk, hogy az állam e 85-90 milliárd forint jó részét elvonja majd, később azonban elképzelhetetlen, hogy tőkeemelés – vagyis állami, adófizetői pénzek – nélkül „vészelje át” a 260 milliárdos tranzakciót az MVM. 

Alapjaiban kell megváltoztatni az energiahordozók lakossági árazását ahhoz, hogy egy fenntartható rendszer jöhessen létre Magyarországon. Kizárólag a szolgáltatók  veszteséges működésre kényszerítése vagy csak a gázt és az áramot terhelő áfa csökkentése ugyanis átmeneti és már rövid távon is fenntarthatatlan szépségtapasznak számít, amivel tapodtat sem halad a rendszer a normális működés felé. Az „egyszerű” áfacsökkentés a jelentős költségvetési hatása mellett önmagában a mostanihoz hasonló, az igazán rászorulóknak minimális támogatást hozó intézkedés lenne. Az IDEA legújabb elemzése arra a következtetésre jut, hogy hosszú távon bármilyen egyéb kezdeményezés – így egy felújítási program is – csak abban az esetben érheti el a célját, ha egy teljesen új rendszer áll a mostani, sokszorosan terhelt szisztéma helyére. Az E.ON gázüzletágáért kifizetett mintegy 260 milliárd forintból a legszerényebb számítások szerint is több százezer lakás felújításának támogatása lenne megoldható, ami önmagában jelentősebb és fenntarthatóbb lakossági költségcsökkentést alapozna meg.

Valószínűleg nem szakmai, hanem a kommunikációs egyeztetéseken felmerült érvek alapján vetette el a kormány azt a korábbi javaslatot, amely egy sávos rendszerben kezelte volna az energiaárakat. Az eddig már több energiapolitikusba „kerülő” ötletek, illetve ezek bármilyen kombinációja egy jóval nehezebben kommunikálható „siker” lett volna, mint a felső-középosztályt is – sok esetben igazságtalanul – támogató általános díjcsökkentés. A magyarországi lakossági energiaárak sok szempontból magukon viselik az elmúlt két évtized „próbálkozásainak” jeleit, a szociális szempontot sohasem sikerült kivonni az ármeghatározásból.

A nemzeti kormányok alap esetben az energiaár 70 százalékára lehetnek hatással, az itthoni lakossági árakban a legnagyobb tételt az állami bevételekben testet öltő nagykereskedői és termelői árak, az áfa, az egyéb támogatási pénzeszközök (például a szénfillér és a kapcsolt fillér) jelentik. Az Eurostat adatai szerint 2009 és 2012 között 9,5 százalékkal emelkedett (nettó áron, euróban számolva) a gáz Magyarországon – ugyanezen idő alatt az EU 27 tagországában 7,2, az eurózónában pedig 2,4 százalékkal lett drágább a gáz. Az adatok meglehetősen tág határok között mozognak, közel 20 százalékos árcsökkenés (Románia) mellett harmadával emelkedő árszint is megfigyelhető (Csehország). Az áram átlagosan 7,3 százalékkal drágult a 27 EU-tagállamban, az eurózónában pedig 4 százalékkal ugyanezen idő alatt, ezzel szemben itthon 2 százalék feletti mértékben csökkent az ár (euróalapon). Az euróban mért kilowattóránkénti átlagár 2012-ben Magyarországon több mint 3 százalékkal alacsonyabb, mint Csehországban, közel 10 százalékkal, mint átlagosan a 27 tagállamban, több mint 8 százalékkal, mint az eurózónában. Az itthoni árak egyáltalán nem szakadtak el a „valóságtól”, sőt, még régiós szinten sem számítanak kiemelkedőnek, a vásárlóerő, a fizetések, a forint árfolyama és az európai szinten kiemelkedő magyarországi áfaterhelés azonban jelentősen módosítja a képet.

Az elmúlt időszakban számos vélemény elhangzott arról, hogy miként lehetne a szakmailag kevéssé megalapozott, fűnyíróelvszerű, általános rezsicsökkentés helyett fenntartható módon csökkenteni a magyar háztartások – vásárlóerő-paritáson mérve – európai összehasonlításban magasnak számító rezsiköltségeit. Abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy az általános 10 (vagy 20 vagy 30) százalékos vágás legalább annyira igazságtalan, mint az, hogy az átlagfizetésből élők bevételeinek magas százalékát emészti fel a gáz- és villanyszámla kifizetése.

Az európai szinten is magas áfaterhelés komoly teret ad a csökkentésnek, sőt lényegében csak itt lehet mozgástér az újabb árcsökkentésre, az MVM Zrt. több tízmilliárd forint nyereségére ugyanis vélhetően továbbra is állami osztalékként lesz szükség a napokban aláírt E.ON-szerződés miatt. A drasztikus áfavágást követelők (például az MSZP) pedig azt nem veszik figyelembe, hogy a 22 százalékpontos csökkentés 50–70 milliárd forintos hatása fajlagosan egy-két nagyságrenddel nagyobb támogatást adna minden, többet fogyasztó, jobb módú háztartásnak.

Energetikai felújításokkal ezzel szemben legalább 30 százalékkal csökkenhet a fűtési költség egy átlagos lakásban, az pedig, hogy a néha-néha, viszonylag kis keretösszeggel megjelenő pályázatok gyorsan kimerülnek, jelzi, a magyar fogyasztók jó része felismerte, nem vagy nemcsak a fenntarthatatlan rendszerben központilag olcsóbbá tett energia lehet a megoldás. Korábban a jelenlegi kormány is prioritásként kezelte a kérdést, a Bencsik János nevével fémjelzett energetikai korszakban komolyabb programkezdemények is kibontakozni látszottak, mára azonban – a megújuló energiával együtt – gyakorlatilag teljesen lekerült a napirendről a kérdés.

A minap aláírt E.ON-szerződés szerint a korábban sugalltnál többe, mintegy 260 milliárd forintba kerülő gázüzletág és az egyéb tervezett, konkrét összegszerűségében egyelőre nem ismert államosítási lépésekkel összefüggő sok száz milliárd forint 200-300 ezer ingatlan azonnali, vissza nem térítendő felújítási támogatására lenne elegendő. Ésszerű támogatási intenzitással számolva e szám a többszörösére emelkedik, ami már a 3 millió körüli teljes lakásállományhoz viszonyítva is jelentékeny volument ad. Az energetikai beruházások jelentős része három-hét év alatt kitermeli az árát a megtakarításokból, a generált legális építőipari forgalom pedig jelentős állami bevételeket generálhat, ráadásul a rezsicsökkentés is magasabb szinten és fenntartható módon valósulna meg. A felújítások legnagyobb gátja ma az önrész, vagyis a megtakarítások hiánya, ezen pedig a mostani rezsicsökkentés után a leginkább rászorulók zsebeiben maradó néhány ezer, esetleg tízezer forint sem segít majd érdemben, egy állami program nélkül láthatóan kétszáz év alatt sem dolgozza le hátrányát a magyarországi épületállomány (erre reflektál az Energiaklub több korábbi tanulmánya is, amelyeket az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért pártszövetség emelt legújabban politikai programmá).

A rezsi- vagy adócsökkentés éppen a leginkább rászoruló csoportoknak nem okoz érezhető enyhülést az energiaköltségekben, miközben összességében több tízmilliárd forint transzfert biztosít a jómódúbb fogyasztóknak. Európai összehasonlításban a magyarországi energiaárak egyáltalán nem „ruhaszkodtak el a valóságtól”, a jövedelmi viszonyok és a pazarló energia-felhasználás okozta problémákra azonban a fűnyíróelv nem nyújt feloldást. A szolgáltatók működésének ellehetetlenítésével hosszú távon a fogyasztók és az állam is csak veszít, az olcsóbb energia illúziója pedig megrendítheti a lakások energetikai felújításának ingatag alapjait.

Böcskei Balázs írása

Sokáig az volt a fő téma a baloldalon, hogy az értékeit tekintve évtizedeken át heterogén MSZP – elég, ha csak a platformok és így nézetek eklektikájára gondolunk – mellett megfér-e egy további baloldali formáció. 2013-ra aztán rögtön három baloldali párt lett: egy populista baloldali (MSZP), egy modernizátor baloldali (DK) és egy, az előzőekhez képest eltérő paradigmákban és közgazdasági iskolákban utazó zöld-baloldali (Együtt 2014-PM). Ha szorosan vesszük az egyes pártdokumentumok olvasását, úgy a három baloldal közpolitikai csomagja erősen eltér egymástól – függetlenül attól, hogy az MSZP-s ellenzéki kerekasztalon milyen állásfoglalások születnek. Utóbbiak ugyanis inkább irányelvek és referenciapontok, „valaminek”, mintsem egy kormányprogramnak az alapjai. Egy dologban azonban konszenzus van: egykulcsos adó, na, az, amelyből köszönjük, ennyi elég volt.

Az egykulcsos adó mérlegét számos módon vonhatjuk meg. Nézhetjük költségvetési oldalról, versenyképesség-növelés felöl, lecsorgás-elmélet mentén haladva, magyar középosztály-megerősítését szem előtt tartva, esetleg a társadalmi integráció hosszú távú eszközeként is, de egy biztos: egykulcsos adó „alkalmazás” Magyarországon, a magyar válság-, az európai válság válságának közepette doktrinerség, gazdaságpolitikai ismerethiány, legrosszabb esetben szociális érzéketlenség. Ismerve a magyar politikai provincializmust ez utóbbi három persze összefügg, részben lefedik egymást.

Most viszont ez lenne az új magyar liberalizmus egyik ajánlata. Fodor Gábor vezette alapítvány pártprogramba tervezett pontjai között ugyanis ez szerepel: „valódi egykulcsos adót: szektorsemlegesen, valamennyi jövedelemre.” Nyilván nem egy szemantikai vita kérdése, hogy milyen is az a „valódi” egykulcsos adó, az már azonban egészen sajátos, hogy a társadalmi dezintegráció Magyarországán ez lenne az alternatívája az új liberálisoknak. Kétségkívül egyedül állnak majd Fodorék e téren, hiszen még „egy” Bokros Lajos – hogy aztán egy liberálisnak kedves közgazdászt, EP-politikust, pártalapítót, véleményvezért, így mindet együtt említsük – is progresszív adórendszerben gondolkodik. Nyilván nem azért, mert annyira közel áll eddigi munkásságához, hanem mert Magyarország újratöltéséhez, továbbá ahhoz hogy a „szociális” kifejezésnek tényleg tartalma, ne pedig a „munkás” előtagja legyen, ahhoz most progresszív adórendszerre van szükség. És éppen azért mondja ezt az ember, mert liberális.

Teszik ezt azok is ma, akik kétségkívül nem az MSZP Baloldali Tömörülése, hanem a bankrendszerből érkeztek a politika világába. A kulcsok számában még van vita, de abban azért ma minden felelős egyet ért, hogy a közteherviselés a jelenkor Magyarországán mit nem jelent. Pont azt nem, amit Fodor-féle Magyar Liberális Párt, helyesebben Magyar Neoliberális Párt ajánl. S ebben az ajánlatban nem az az „avítt”, hogy egykulcsos adónak nem csak gyakorlati működésével lehet hosszasan vitatkozni, hanem hogy „világnézetével” is – mely ellen még Fodor korábban meglehetősen kritikusan lépett fel, de most feleslegesen ne emlékeztessük az olvasót a Kóka-Fodor elnökválasztási komédiákra.

Ez lenne tehát az új magyar liberalizmus programjának alapja? Kétségkívül markáns alap, ez Németországban a szabad demokratáknak (FDP) éppen 3-4 százalékra elég most. Mert utóbbiak csak egyet nem akartak belátni egy kondícióját tekintve jobb állapotban lévő Németországban: a liberális alternatíva ma nem neoliberális alternatíva. Nem csak azért, mert nincs rá választói kereslet, hanem mert nem lehet kiút a válság válságából.

Nyilván meg is nyugodhatnánk most, hiszen erre a gondolatra ma Magyarországon alig van kereslet, és nem azért, mert még mindig Kádár János szelleme járja át a közmunka-programon havat lapátolók fejét. De Fodor nyilván nem egy neoliberális klubnak szánja pártját, hanem ahogyan a Népszabadság írja, „hídszerepre” pályázik. Ezt akár úgyis értelmezhetjük: ha kell, beszállnak egy listára, legalábbis a jelentkezési lap részéről leadva.

Kérdés, ki vesz be programjába, pardon összefogásába Matolcsy nélküli matolcsyzmust.

Továbbra sem tudjuk, hogy mikor és mennyiért lesz az államé az E.ON magyarországi gázüzletága, a legutóbbi hírek szerint azonban napokon belül pont kerülhet az ügyletre. „Ideje” is lenne, hiszen az eredeti – meglehetősen határozott – közlések január végéig lezáruló egyeztetésekről szóltak, és bár a háttérmegbeszélésekről szinte semmi sem szivárgott ki korábban, az nyilvánvaló volt, hogy a megadott határidő szűkös lesz. A vételár valahol 180 és 245 milliárd forint lehet, a kormányzati kezességvállalás gyors csökkentése –  a büdzsé kétszeri módosítása után – arra utalt, hogy az előzőleg megszellőztetettnél alacsonyabb lehet a vételár. Korábban több olyan vélemény is felmerült, hogy meglehetősen túlárazott lehet az E.ON-pakett, az évről évre hatalmas veszteséget realizáló nagykereskedő cég eredményeit csak részben ellensúlyozza a földgáztároló nyeresége.

 Az MVM Zrt. sem sietett, hogy helyre tegye a találgatásokat, így mind többekben alakulhat ki az a kép, hogy – így vagy úgy – a közpénzek meglehetősen kevéssé transzparens elköltése mögött valami többnek kell lennie. Attól ugyanis nem kellett tartania a kormánynak, hogy az elvárható nyílt kommunikáció mást hozna helyzetbe, hiszen a jelenlegi körülmények között nehezen feltételezhető, hogy bármely versenypiaci szereplő Magyarországon szeretne egy nagyrészt veszteséges üzletágat vásárolni.

 A képlet egészen egyszerű: a veszteségeket még egy darabig egészen biztosan az E.ON viseli majd, hiszen egy ilyen értékű államosítás brüsszeli vizsgálata nem két napos folyamat lesz, a rezsicsökkentésből nem engedő, sőt, azt a végletekig fokozó kormány számára ezért a választásokig egészen biztosan nem kell azzal törődnie, hogy hova és milyen formában építse be ezt a 200 milliárd forint értékű tételt. Ez a következő kormány gondja lesz, függetlenül attól, hogy a Fidesz vagy valamely más erő vezeti majd azt, elég lesz majd akkor elgondolkodni azon, hogy miből fedezzék az ezzel járó hitel- vagy kötvényfizetési kötelezettségeket. És ki tudja, addigra talán a politikai demagógia helyét némi szakmaiság veszi át az energiapolitikában. Egy azonban biztos, minden fillért mi fogyasztók fizetünk majd meg.

A múlt héten, rendkívüli ülésnapon szavazta meg a Parlament azt a sarkalatos – azaz kétharmados – törvényt, amely teljes egészében átalakítja az energetikai szabályozást, és jó eséllyel 2020-ig bebetonozva a mostani kormány akaratát és képviselőjét. A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal a Magyar Energia Hivatal jogutódja lesz, a legnagyobb különbség, hogy az új intézmény (illetve annak elnöke) önálló rendeleteket alkothat, vagyis a mostani gyakorlattal ellentétben nem csupán egy döntés-előkészítő, kvázi szakmai szervezetként segítené az energetikáért és a közszolgáltatásokért felelős miniszter munkáját. Az új hivatal elnökének rendeleteit pedig bíróság előtt nem lehet majd megtámadni, az esetleges jogsértésekkel az Alkotmánybírósághoz fordulhatnak az érintettek.

Mindez már első olvasatban is azt jelenti, hogy – sok más területhez hasonlóan – a kormány a közszolgáltatásokban is hosszú távban gondolkodik, legalábbis abban az értelemben, hogy saját kiválasztottai nagy eséllyel az évtized végéig meghatározó pozícióban maradnak majd ezen a területen is. Mi más magyarázná, hogy az elvileg lehetséges legmagasabb szintről – a felelős minisztériumtól – egy alsóbb szervhez kerül a teljes ármeghatározás.

Azt nagy eséllyel senkinek sem kell megmagyarázni, hogy a rezsiköltség miért kiemelt politikai kérdés Magyarországon, és nemcsak a jelenlegi kabinet „szabadságharca” miatt, hanem korábban is az volt és várhatóan a jövőben még inkább azzá válik. Ebből a szempontból pedig beleillik a kormány túlélési stratégiájába, hogy ezen a kiemelt területen is – amennyire ez lehetséges – megkösse egy esetleges utód kezét. Sőt, a hétéves kinevezési időszak alapján még potenciálisan az azután következőét is.

A rezsicsökkentés trójai falova ezzel egy újabb területen nyitja meg a harcot. A lakosság „védelmének”, a „tolvaj energiacégek” elleni népfelkelésnek, a szociális biztonság kétes és hamis megteremtésének álarca mögött láthatóan semmi más nem állt és áll, mint egy jól felépített hatalommegőrzési (illetve a másik oldalon egy leendő kormány hatalmát gyengítő) stratégia. A Magyar Energia Hivatal a szakmai közvélekedés szerint többé-kevésbé jól végezte a dolgát: jogszabályokat hajtott végre. Számolt, elemzéseket készített, összesített és ajánlatot tett a szakminiszternek – például a fogyasztói árakra. Elvileg politikamentesen tette mindezt, bár a legutóbbi bírósági ítéletek alapján ott is mindinkább átvette a hatalmat a forradalmi hangulat (a „kifelejtett” elismert költségek miatt a megállapított árakat jogszerűtlennek mondta ki első fokon a törvényszék, ezt azonban a kormány azonnal „korrigálta”, törvényben tiltva meg az érintett költségtételek árba építését). Ha a cél az lett volna, hogy a kormány ezt a meglévő, bár kétségkívül mennyiségében és minőségében is egyre gyengébb szervet erősítse meg, tegye a „magyar emberekre törő multik” elleni harc letéteményesévé, egy egyszerű törvénymódosítással, néhány többletfunkcióval megtehette volna. Ha továbbra is szakmai kompetencia-központnak tartjuk a fejlesztési minisztériumot, akkor semmi sem indokolja, hogy a korábbi érvelés szerint az egységes és szakmai díjtételek kialakítása miatt miniszteri hatáskörbe helyezett ármegállapítási jogot most megvonják tőle.

A törvényjavaslat indoklása szerint a hivatal „létrehozásával megvalósul a rendezett, átlátható szervezeti és hatásköri keretekben működő, a közjót szolgáló, erős és egységes piacszabályozó állami szerepvállalás”. Kérdésként adódik, hogy amennyiben ez valóban csak most valósul meg, akkor eddig miről beszéltünk? Mit jelentett a távhőárak központosításakor a javaslatban szereplő kitétel, amely szerint az a lépés „biztosítja, hogy a távhőszolgáltatónak értékesített távhő ára, valamint a lakossági felhasználóknak és a külön kezelt intézményeknek nyújtott távhőszolgáltatás díjának megállapítása központilag szabályozott és ellenőrzött keretek között, országosan egységes elvek alapján történjen”. Vajon akkor mégsem az érettségivel rendelkező Németh Lászlóné vezette fejlesztési tárca a „csúcsa mindennek”?

Ráadásul éppen az energiahivatal az, amely – az év végi módosítások nyomán még inkább – meglehetősen széles körben tekinthet be az engedélyesek (vagyis leegyszerűsítve a közszolgáltató cégek) dokumentációba: a közhiedelemmel ellentétben például ahhoz is joga van, hogy a szinte élő ember által nem látott orosz-magyar hosszú távú szerződésbe betekintsen. És, mint energetikai csúcsszerv jelenleg is e hivatal hagyja jóvá (vagyis részletesen vizsgálja) az energetikai cégek tulajdonosváltásait, eközben vélhetően a legtitkosabb cégiratokat is átnézve. Játsszunk el a gondolattal: mit tenne a mostani kormány, ha egy másik politikai erő emberei ülnének egy olyan szerv élén, amely egyrészt teljhatalommal rendelkezik az energiaárak meghatározásában, amelyik betekinthet a gázszerződésbe, amely szinte mindent megtudhat az E.ON magyarországi gázüzletágának államosításáról, amely szakmai hátteret ad az átvételi árak, a megújulók támogatása kapcsán – az ötlet tehát jónak tűnik. Aztán képzeljük el, hogy egy több száz milliárd forint értékű ügyletet – például az E.ON-államosítást – valaki megvizsgálna, mert például úgy gondolja, hogy a kormány nem feltétlenül és nem mindenben a közpénzek felelős elköltésén munkálkodott, amikor jóval a piacon terjengő hírekből következő ár felett költött. Vajon egy bebetonozott energiahivatali vezetés mellett milyen esélyekkel indulna egy ilyen tényfeltáró törekvés?

A kedden Parlament elé kerül Németh Szilárd, csepeli polgármester és hivatásos rezsicsökkentő tollából ma egy újabb rezsitörvény, amely az esetleges újabb perek elkerülése érdekében a vízművek számára is megtiltaná bizonyos, eddig elismert költségek árba építését. Annak pedig szimbolikus jelentőséget is nehéz tulajdonítani, hogy sokadszor kerül a jogszabályba: januártól 10 százalékkal alacsonyabbak a gáz- és áramdíjak. A jogszabály a valódi verseny hiányával (is) indokolja saját létét, ami legalábbis cinikus (megengedőbben fogalmazva: félreértett) lépés. Németh energetikai kompetenciáiról hosszasan értekeztünk korábban, így nem is várta tőle talán senki, hogy ne a verseny hiányát fogalmazza meg a verseny szikráját is kioltó javaslata megírásakor.

Az Ipsos legfrissebb politikai véleménykutatási eredményeit sajnos csak az MTI hírekből ismerhetjük, az intézet honlapja az utóbbi időben nem frissül - ez a kutatás sem található meg rajta. Korábbi IDEA-kommentekben már igyekeztünk felhívni a figyelmet más intézetek kutatásaiban szereplő pontatlanságokra is, most éppen az Ipsos lát változást ott is, ahol - saját adataik alapján - nincs.

Az MTI-hír alapján („Ipsos: Aktivizálódtak a választók”) a kutatás legfontosabb eredménye, hogy 55 százalékról 11 százalékponttal, 44 százalékra csökkent a „pártoktól távolságot tartók” aránya. A Fidesz támogatottsága 18-ról 24 százalékra nőtt - más változás az Ipsos állításaival szemben sem állapítható meg.

Az Ipsos szerint 13-ról 16 százalékra bővül az MSZP tábora – már másodéves szociológus-hallgatók is tudják azonban, hogy egy 1500 fős mintában a 13 százalék és a 16 százalék statisztikai értelemben nem különbözik. Minden mintavétel bizonytalanságokkal jár: a 13 százalékról ilyen esetben azt tudjuk, hogy 95 százalékos biztonsággal akkor is  11,2 százalék és 14,7 százalék között lenne, ha nem 1500 embert kérdeztek volna meg, hanem mindenkit (a „teljes populációt”). A 16 százalékról pedig az tudható, hogy ugyanilyen biztonsággal 14,1 százalék és 17,9 százalék között mozog.

Látható, hogy a két sáv („konfidencia-intervallum”) összeér. Így a kettő nem különbözik. Nincs változás, nincs táborbővülés. Hétfőre ennyit.

Az lenne jó, ha sok magyar vállalkozás, "sok kis magyar Közgép” versengene, a közbeszerzések legalább kétharmadát magyar cégeknek kellene nyerniük, így piaci versenyben szorítanák ki a külföldi vállalatokat, ahogy az a bajoroknál vagy a franciáknál is történik – ezt mondta Rétvári Bence, a közigazgatási tárca parlamenti államtitkára a Napi Gazdaságnak adott, korrupcióval foglalkozó interjúban. Az írás egésze kimerül a csúszópénzek kommentálására jellemző mellébeszélésben, azt azonban mégis jól mutatja, hogy egyre inkább „semmi sem szent" ezen a téren.

Meglehetősen meredek cinizmusra vall Rétvári államtitkár - egyébként korántsem előzmény nélküli - megjegyzése, hiszen a politikus szerint a sajtónak nem a Közgépet kell „össztűz” alá vennie azért, mert sorra nyeri el a közpénzből (is) finanszírozott projekteket. Tehát a Közgép lenne a példa, a Nagy Testvér?

Az alaptörvény szerint is csak átlátható hátterű cégek juthatnak állami forrásokhoz, a Közgép cégadatait átnézve pedig sok minden eszünkbe juthat, csak az átláthatóság nem. A Népszabadság tavaly áprilisban szerzett meg egy - szintén közbeszerzéshez kapcsolódó - dokumentumot, amely szerint „a Közgép Építő- és Fémszerkezetgyártó Zrt. tényleges tulajdonosának minősülő természetes személy dr. Simicska Lajos”. Ennél többet azonban nem tudni arról, hogy ez az állami forint százmilliárdokat elnyerő mammut pontosan kinek is fizeti ki milliárdos osztalékait. Ez lenne a követendő példa? Hogy az offshore-homályba vesző tulajdonosi hátteret is csak sejteni lehet egy olyan cégnél, amely igen jelentős közpénzekhez jut? Rétvári szerint még több olyan cégre lenne szükség, amelyek teljesen ellenőrizhetetlen módon nyernek el állami és uniós milliárdokat, majd azokat - ki tudja hogyan, ki tudja kiknek - adják át? Miközben a közszolgáltatásoknál a nonprofit működés a cél, az uniós és állami pénzek elnyelésénél nincsenek ilyen szempontok, sőt, sok ilyen „kis fekete lyukra" lenne még szükség - legalábbis a kormány szerint.