Mikecz Dániel írása
Van egy sajátos dramaturgiája a népszerű jobboldali miliőből érkező, később a szélesebb nyilvánosságban nagy felháborodást keltő megnyilatkozásoknak. Az ilyen szövegek – legyen az újságcikk, nyilvános beszélgetés – közönsége ugyan a szűk értelemben vett saját tábor, címzettjük valójában a baloldali, liberális oldal, nem titkolt céljuk pedig a politikai közbeszéd szalonképessége határainak feszegetése, más szavakkal: a sokat átkozott politikai korrektség újabb kárhoztatása.
Megszokott, hogy a radikális jobboldali pártok Magyarországon és Európában is az uralkodó politikai diskurzus megkérdőjelezésével, megsértésével kívánnak hitelességre szert tenni. A 2010-es választási kampányban a Jobbik által bevezetett „cigánybűnözés” kifejezés sem csupán azért lehetett sikeres politikai hívószó, mert meg nem oldott társadalmi konfliktusokra reflektált egyes vidékeken, hanem azért is, mert azt az érzést keltette, hogy végre valakiknek volt merszük kimondani az igazságot. A választási kampány tulajdonképpen hitelességi verseny is, a tabutörés pedig a hitelesség bizonyításán túl a politikai establishment kritikájára is alkalmas. További előnye az ilyen alkalmazásoknak, hogy a szalonképesség határainak eltolásával egy kulturális ellenhegemónia építhető fel, ezzel erősítve a saját kulturális reprezentáció erejét, ami másfelől csökkenti mások ilyen irányú befolyását.
A hatásmechanizmus hasonló abban az esetben is, ha nem egy párt választási kampányban megtervezett kommunikációs stratégiájáról van szó, hanem egy magányos megszólalóról. Önmagában a tabudöntés, a határfeszegetés igazolja a beszélő mondandóját. Fontos maga a közeg is, hiszen a határsértő önigazolás csak a kifejezetten baráti, bensőséges közönség előtt működhet, ez azonban nem zárja ki, hogy a beszédre egy országos terjesztésű napilap hasábjain kerüljön sor. A tabudöntő ugyan a baráti közönség előtt beszél, a címzettek azonban a politikai közbeszédről született konszenzus fenntartói és őrzői, amire a beszélő utalást is tesz – ahogy Kerényi Imre is tette ezt a Belvárosi Polgári Szalonban. A baráti közönség számára a beszélő, a határsértő, tabudöntő egy különös szerepben tűnik fel: ő a trickster. Az irodalomtudományban és a kulturális antropológiában a trickster a mondák vagy mesék többnyire jószándékú, de az uralkodó normákat áthágó, játékos, csínytevő karaktere, mint Loki a skandináv mitológiában, a német kultúrkörben Till Eulenspiegel vagy éppen nálunk Ludas Matyi. A trickster habitusának, stílusának nonkonformizmusa saját szerepéből adódik, a magyar politikai aktoroknál maradva elég itt Kerényi Imre mellett Bayer Zsoltra gondolnunk. Mivel a trickster cselekedeteinek kimenetele végeredményben pozitív, a közönség-közösség elnéző vele szemben, ahogy végül mindig megbocsátanak a kéretlen „tréfákért”, a jogvédők „cukkolásáért” Kerényi Imrének és Bayer Zsoltnak is.
Szem előtt tartva a tényt, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon a politikai cselekvés alapja sok esetben a sértődöttség és a másokkal szembeni személyes ellenszenv, megkockáztatható a gondolat, hogy a trickster számára fontosabb a címzettek cukkolása, hogy ezt mivel éri el csak másodlagos. Ennek szemléltetésére álljon itt egy oldal egy harmadik jobboldali trickster, a Magyar Demokratában még 2009-ben megjelent cikkében az általa liberálisnak vélt szerzők könyveinek megsemmisítésére felhívó Pozsonyi Ádám által egykor jegyzett Genyó Szívó Disztroly című fanzin utolsó számából.
Kép forrása: OSZK Elektronikus Periodika Archívuma
