Mi történt az MSZP szombati választmányi ülésén? – teszik fel többen a kérdést. Egy rég várt konszolidált párbeszéd kezdete? Az ellenzéki együttműködés új nyitánya? Vagy csak politikai feszültségkezelés? Tulajdonképpen részben mindegyik. Mindenesetre a múlt heti ellenzéki levelező tagozat felfüggesztette működését, a felek megegyeztek olyan pontokban, amelyek bizonyos mértékig alapvetőek (voltak eddig is). Mit tudtunk meg? Többek között, hogy a legfontosabb politikai feladat az Orbán-kormány leváltása; lesz összefogás, ennek módja azonban még nem tisztázott (ez érthető és egyben „kívánatos” is) és egymás ellen nem indítanak jelöltet; a felek nem gyengítik egymást, külön utasságuk inkább egy jövőbeni összefogás irányába mutat majd, s ha egy kormánypárti „ék” felüti a fejét, úgy Bajnai és Mesterházy „forró dróton” értekeznek majd annak érdekében, hogy a fideszes „foglalkozás” ne érje el a célját.
Új elem talán csak annyi, hogy végül Bajnai forgatókönyve érvényesül, azaz június 16-án megkezdődnek az érdemi tárgyalások. Immáron mindenki elfogadhatónak találja az időpontot, akárcsak azt, hogy ez első körben csak az MSZP-t és Együtt 2014–PM-et, vagyis a szövetségi tömb vezetőit érintse. Holott az MSZP pártelnöke a múlt héten arra a kérdésre, hogy miért csak most, Bajnai kezdeményezése után érzi szükségét annak, hogy előre hozza a megállapodást – szemben az általa javasolt 2014 januárjával –, úgy érvelt, hogy az eredeti (2012 novemberi) MSZP-s kezdeményezést még a regisztrációs kampányhoz igazították. Mivel a regisztrációs kampányra akkor még szükség mutatkozott, így a folyamat értelemszerűen húzódott volna 2014 januárjára. Ebbe azonban némi kommunikációs hiba csúszott, Rogán Antal – az AB döntését követően – ugyanis 2013. január 4-én jelentette be, hogy nem lesz regisztráció. Mikor jelentette be Bajnai, hogy nem lehet várni 2014 januárjáig és ez év október 23-ig le kell zárni a megállapodási tárgyalásokat? Április 19-én. A több mint négy hónap alatt az MSZP egyszer sem jelezte, hogy mivel nincs regisztráció, előre kell hozni a megállapodást. A kommunikáció elszáll, az ellenzéki összefogás kényszere marad, így szombaton végre beállt egy kívánatos állapot.
Elemzők viszont olyan könnyedén képesek odadobni az olvasók monitorára, hogy „az ellenzék értékes hónapokat vesztett”, mintha nem is politikai eseményeket, jelenségeket és történéseket vizsgálnának. A kormányváltás felől nézve az ellenzéknek ma két vezető ereje és két szövetségi tömbje van. Eltérő múlt-, jelen- és jövőértelmezéssel, ennek megfelelő szakpolitikai különbségekkel, továbbá különböző szervezeti és politikai kultúrával bírnak. Egészen mást „várnak” a közpolitika-csinálástól, másképp állnak számos konkrét szakpolitikai és szimbolikus kérdéshez. Bár értik egymást és az összefogáskényszert, az elemzők egy részével szemben azonban azt sem felejtik el – mert nem is tudják –, hogy a politika természetéhez épp úgy hozzátartozik a versengés egymással, mint a konszenzus vagy a személyi ambíció. Arról nem is beszéltünk, hogy mindennek háttere a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amelynek falai között az eddigiektől eltérő módon lehet és kell politizálni. E felismerés nyilván minden politikusban megszületett, a válasz és stratégia keresése azonban komplexebb, mint azt a türelmetlenek vélik.
Többször észrevételeztük, hogy (végletesen) leegyszerűsíti, egyúttal depolitizálja az ellenzéki útkeresést az, aki „most és itt” akar megegyezést, a viták zárójelezését, közös színpadot és „társait” – mintha csak személyek és kommunikáció lenne a világon. Az előremutató és a politikafogyasztóknak is hasznos elemzéseknek ugyanis arról is szólniuk kellene, hogy miért csak most fordulnak élesbe a folyamatok, miért nem jöhettek korábban. Ez csak kisebb részben magyarázható a miniszterelnök-jelölti versennyel, vannak mélyebb okok is (lásd a két szövetségi tömb „tartalmi” különbözősége). Politológusként erről is érdemes lenne értekezni, az elemzői hangulatkeltés mellett.
A politika egyik legnehezebb kérdése az időzítés. Lehet, hogy későn jött ez a közös, szombati sajtótájékoztató – nyilván egy esetleges 2014-es vereségnek ez lesz egyik döntő elemzői magyarázata, nem pedig az, hogy miért jött későn. Aki azonban korábbra akarta, az nem érti meg, mi vezetett napjaink Magyarországához és nem is „akarja”, hogy a történelem ne ismételje önmagát. El kell, hogy keserítsük az olvasókat: fennáll a veszélye, hogy további értékes – ha nem is hónapok, de – napok vesznek majd el. Ha nem így lenne, akkor nem is a politikáról beszélnénk. Ha viszont a napok tényleg hónapokat jelentenek majd, úgy az már szintén nem politika, hanem annak paródiája lesz.
