IDEA Intézet

„Egy színpadra várjuk a demokratikus ellenzék pártjainak vezetőit, közös jelenlétet, világos mondatokat, egyértelmű, fenntartások nélküli elkötelezettséget akarunk látni” – írják a politikai osztály demokrata szeletének címzett levelükben véleményvezérek, értelmiségiek. Kétségkívül több mint szimbolikus lenne ez a gesztus, ugyanakkor kellő (ál)naivitás is kell e sorok leírásához. Holott a kezdeményezők politikai tudását ismerve ilyenről egyáltalán nem beszélhetünk. Így az alábbiakban nem is a szándékkal vitatkoznánk, hanem az időzítésével kapcsolatban vannak fenntartásaink.

Az alapvető kérdés: miért gondoljuk azt, hogy a politikai cselekvés e módja majd megindítja a (politikai) félelemben élők, a bizonytalanok, a kormányváltók táborát, hogy ki-ki pártot találjon, érezze a kultúra- és korszakváltást? Hogy ettől lesznek majd hitelesek a politikusok, alkalmasak a kormányzásra, és el is felejtik a választók, hogy egyébként még kisebb ügyek mentén sem képesek együttműködni? Úgy hogy jelét sem mutatták annak, hogy lehet közösen fellépni, azaz legalább szimbolikusan megzavarni a már csak „negyedik módosítás” néven elhíresült betetőzését a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) új jogrendjének? Hiszen volt, aki táblázott, volt, aki vaníliás karikát osztott, volt, aki úszni ment.

Ellenzéki előválasztás folyik, arról van szó, hogy ki az erősebb és ki az alkalmasabb – ez a két szempont egyébként elválik egymástól, hiszen az MSZP ma erősebb, de Bajnai és stábja minden bizonnyal alkalmasabb az általa is meghirdetett „jó kormányzásra”. Azt a naivitást azonban el kell oszlatnunk, hogy önmagában előbbre visz az, ha például az úgynevezett „korszakváltók” egy színpadra állnak a mindenáron győzni akarókkal, akik csak meglehetősen szórványosan mutatkoznak érdekeltnek az önkritikában és a korszakváltásban – úgy közpolitikai, mint politikafelfogásban. Az értelmiségi felszólítást – hogy a kiállás a választók szemében hiteles legyen – meg kell előznie egy, kettő vagy három felszólításnak arról, hogy „ellenzék, ne szállj be ígéretdeficitbe, ha azt mondod, nem szállsz be”; „hogy-hogy most akarsz ügynökaktát nyitni, amikor 23 éven át nem akartál”; „évértékelő beszédben ne csak magadról beszélj, hanem – ha tényleg komolyan gondolod – az összefogásról is”; „ne előválasztást folytassatok, hanem több nyílt színi vitát, több bizalmat egymás iránt, több együttműködést”.

Mivel ilyen iratok nem születnek, a felszólítások csak kellemetlen helyzetbe hozzák a politikusokat, és a civilektől a politikusokra kerül a tüntetés felelőssége. Holott a ki nem állás éppúgy érthető, mint az, hogy előválasztás folyik. Ilyen közös szimbolikus ölelést csak akkor lehet kérni, ha az aláírók zárójelezik a politika logikáját, vagy eleve úgy látják, hogy a jelenlegi ellenzéki szereplők külön-külön már megoldották hitelességi és szakértői deficitjüket, hogy képesek közpolitikailag nyitni egymás felé, megértik a NER építményével szembeni passzivitás okait, hogy miért nem jönnek százezrek a táborukba. Ennek ugyanis nem csak Orbán Viktor az oka. 

A tömegek bölcsessége lehet ma az, hogy nem találnak pártot, holott tudják, kell majd – már aki aktív kíván lenni azon a vasárnapon.

A közös „nagy” kiállás egy folyamat. Majd három év kellett a közös ünneplésnek is. A közös kiállástól sokan megnyugodhatnak, de a pártok attól még nem változnak meg. Márpedig annál többre van most szükség, mint hogy a kormányváltók kiállnak. Nem egymással kell legitimálnia magukat az egyes szereplőknek, hanem külön-külön. A kiállásnak akkor lesz értelme, ha már erről beszélhetünk, ebben az esetben a ma még nem ellenzéki vagy nem aktív választópolgárok sem kétkedéssel fogadják majd őket. A levélírók azonban az ellenzékkel szemben – amely alig képes közösen fellépni nemcsak „megaeseményeken”, hanem kisebb ügyekben sem – nem teheti ennyire magasra a lécet egy ilyen súlyos és szimbolikus ügyben. Először magukat a pártokat egyenként kell kérni, ha mindenáron levelet kell írni. Arra, amit eddig elmulasztottak. Kevesebb hatalomtechnikára és több együttműködésre a hétköznapokban. Mert az nem megy, hogy 365 napon át nem tudok közösen kiállni, de március 15-én és október 23-án igen.

A kooperáció kultúrájának megteremtését nem a végcél közelében kell elkezdeni.

Kezd a „kelleténél” is többe kerülni a rezsicsökkentés: nemcsak a szolgáltatók és a versenypiaci (céges) energiavásárlók fizetnek többet az áramért és a gázért, nemcsak a lakosság kapja drágábban a drágább energiával előállított termékeket és szolgáltatásokat, az eddig sok esetben „csak” nonszensznek tűnő folyamat most egy újabb szöget ver a befektetők körében eddig sem magasra értékelt magyarországi jogbiztonság koporsójába. 

A kormány ismét kivételes jogtechnikai fordulattal élt a hétvégén: a nemzeti fejlesztési miniszter benyújtotta ugyanis azt a módosító indítványt, amely megtiltaná, hogy ez energiacégek (bármilyen formában) a fogyasztókra „hárítsák” a január 1-jétől belépett vagy megnövelt terheket. A módosítót már kedden sürgősséggel tárgyalja a Parlament. A sietség érthető: senki sem számított arra, hogy a független bíróság az energiacégeknek ad igazat (legalábbis a Napi Gazdaság híre szerint a gázszolgáltatóknál ez már megtörtént) abban az eljárásban, ami a Magyar Energia Hivatal (MEH) eljárásának jogszerűségét vizsgálta. 

A szolgáltatók (illetve elosztó cégeik) azért kívántak jogorvoslatot kérni, mert úgy érezték, a tavaly év végén kialakított hatósági árak nem vettek figyelembe minden – egyébként elismert költségnek számító – tételt. Január elsejétől számos olyan közteher élesedett, amely komoly, és a jelek szerint az árképletben el nem ismert költséget jelent (közműadó, Robin Hood-adó, tranzakciós illeték). A rezsicsökkentést középpontba helyező lázában élő kormányzat és a szakmai végrehajtóként ismert MEH egyszerűen nem számolt ezekkel a tételekkel, vagyis a központilag kalkulált hatósági árak ezeket a – keddig legalábbis – elismert költségnek számító tételeket negligálta.

Egy, a mostanihoz hasonló másodfokú – azaz már jogerős – bírósági ítélet semmissé tenné a rezsicsökkentést, a fogyasztói árakat jelentősen ugyanis jelentősen növelné e költségek utólagos beépítése.  Az persze várható volt, hogy a kormány nem hagyja szó nélkül a dolgot, arra azonban kevesen számítottak, hogy már az ítéletről szóló híradás másnapján megszületik a javaslat, amelynek elfogadásával alapesetben tárgytalanná válik az energiacégek jogorvoslata. Hiszen a fejlesztési miniszter úgy módosítaná a villamosenergia-törvényt, hogy a – bíróság szerint – jogellenes árhatározat törvénytelensége ellenére mindaddig hatályban marad, amíg egy másik meg nem születik. A másikat pedig már a szintén e javaslatban szereplő – „áthárítást” tiltó – szabályozás alapján alkotja meg a MEH. Nem a határozat törvényellenes, hanem a törvények voltak határozatellenesek – mondhatná a külső szemlélő. A kérdés persze felmerül, mennyiben tekinthető visszamenőleges hatályú jogalkotásnak az, ha egy számára kedvezőtlen ítéletet követően olyan jogszabályi környezetet teremt a kormány, amelyben már „elmegy” a törvénytelen intézkedés.

Arról talán kár is beszélni, hogy „áthárításra” nincs lehetőség, a lakossági energiaárakat ugyanis – egyelőre – az energiahivatal javaslata alapján a nemzeti fejlesztési miniszter határozza meg, a hatályos jogszabályok alapján. Egyetlen cég sem címkézheti át az áramot, megemelve az árat azokkal a költségekkel, amelyeket például az adószabályok változása hoz, erre csak a „kőbe vésett” szabályok alapján van (volt) lehetőség. Arról lehet vitatkozni, hogy a szabályozás mennyiben alkalmas az árak kordában tartására, az azonban biztos, hogy ha egy bejáratott rendszert kapkodva módosítanak a napi kellemetlenségek elkerülése érdekében, abból semmi jó nem származik. A befektető, aki eddig elkerülte Magyarországot, most már a térképéről is letörli, hiszen már abban sem bízhat, hogy legalább az alapokat számon kérheti, mondjuk a bíróságon.

Technikai változtatásnak tűnik az a szintén hétvégén beterjesztett javaslat, amely átalakítaná a MEH-et, „romjain” létrehozva a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatalt. Az energetikában eddig nem látott hatalomkoncentrációról van szó, a hét évre kinevezett elnökkel és alelnökökkel ugyanis ez az új intézmény mindentől és mindenkitől függetlenül határozza majd meg az összes energetikai (sőt, a hulladékgazdálkodás és a víziközmű-szektor beemelésével a teljes közszolgáltatási spektrum) viszonyait. Felügyelet nélkül, saját határozataiban az új szerv vezetője bármit megtehet, a sarkalatos törvényt pedig módosítani sem lesz egyszerű. Az eddigi előkészítő, ellenőrző vagy éppen végrehajtó szereppel szemben ezzel valódi csúcsszerv lesz a MEH (vagy „MEKH”), az átláthatóság és a valóban elvárt szakmaiság helyett azonban a változtatás semmi más célt nem szolgál, mint a jelenlegi kormánypárt bebetonozását, legalább 2020-ig a közszolgáltatások felügyeletében. Vajon ennyire fél a kormány, hogy egyszer számon kérik rajta, hogy miért és milyen értékelések alapján költött el forint százmilliárdokat az E.ON magyarországi gázüzletágára? Vélhetően az iratok nagy része így – legalábbis az évtized végéig – sokkal könnyebben elsüllyeszthető. 

Böcskei Balázs írása

Nagyjából ezzel a dinamikával írhatóak le az ellenzéki szereplők – Jobbik nem tárgya az alábbiaknak – egyeztetési és tárgyalási folyamatai. Mint az köztudott, az MSZP bizonyítva politikai éberségét és helyzetfelismerését, nem utolsó sorban látva Bajnai 2012. október 23-i fogadtatását, tavaly novemberben élére állt az összefogásnak. Több mint három hónap kellett, mire a többieknek leesett a tantusz, hogy megint rosszul mérték fel az MSZP erejét, és belássák: előválasztás folyik. Immáron a Párbeszéd Magyarországért (PM) politikusai is bátran nyilatkoznak arról, hogy „az MSZP-vel vagy más ellenzéki formációval milyen általános megállapodás lehet, csak ősszel fog kiderülni, addig előválasztási kampány zajlik.” Észrevették, belátták. Hogy aztán majd mégis összefogjanak az MSZP-vel? Vagy csak koordinált indulás legyen? Ezt ma még nem tudjuk, mindenesetre az MSZP-n és egyeztetésén kívüli szereplők szintén kampányba kezdtek, esetükben ez szintén tárgyalást jelent.

Az MSZP kezdeményezése a programok egyeztetését és összehangolását 2013. január 2.-április között kívánta lefolytatni, az Együtt 2014 és a PM egymással ezt rohamtempóban bonyolítja. Míg az Együtt 2014, ha nem is fél lábbal, de benne van az MSZP egyeztetés-sorozatában is, mégpedig az alkotmányosság, jogállam témakörét illetően, addig a szakpolitikai közös gondolkodástól elzárkózik, tekintve, hogy az már „koalíciós tárgyalásnak” minősül. A PM vonatkozásában viszont szakpolitikai kérdésekben is zajlik az egymásra hangolás: az kevesebb, mint „koalíciós tárgyalás”, de valószínűleg több mint „a korszakváltók” párbeszéde. Nem kétséges, mindez egy jövőbeni szorosabb együttműködést feltételez. Különösen úgy, hogy a gazdaságpolitikai sajtótájékoztatón el is hangzott, hogy sikerült olyan közös célokat találni, amelyekre később egy „közös program” építhető.

Holott eredendően az Együtt 2014 és a PM közpolitikai felfogása távol áll egymástól. Míg a PM képviselői anyapártjukban meglehetősen kritikusan fogalmaztak a Gyurcsány- és Bajnai-kormány tevékenységéről – holott két kormány, két kormányzat- és gazdaságpolitikai felfogás –, addig az LMP nyilvános közösségi hálójában nem ritka „felcsútizásnak” és társainak a PM megszólalásaiban nyoma sincsen. Sőt, a villám gazdaságpolitikai egyeztetés végeredménye meglehetősen baloldalira sikeredett - talán még az LMP is egyetértene vele, hiszen számos elem ismerős lehet a párt alternatív költségvetési irataiból. „Konszenzus volt a többkulcsos személyi jövedelemadó szükségességéről is, noha Oszkó Péter hangsúlyozta: a költségvetés 2014-es helyzetének ismerete nélkül korai propagandaízű adókulcsokat nevesíteni.” – ez annyit jelent, hogy az LMP legutóbbi alternatív költségvetési dokumentumában olvasható legfelső kulcs 45 százalékon történő meghatározásának javaslatát a PM lehet, hogy az anyapártban hagyja. Oszkó Péter szerint ugyanis „nincs értelme 30 százalék feletti második adókulcsot bevezetni.” Megegyezés született viszont a spekulációs adóról, továbbá hogy a „környezetet szennyező vállalatok megfizessék az általuk okozott károkat.” Nem alakult ki konszenzus abban, hogy mikorra érdemes teljesíteni az euróövezeti csatlakozás feltételeit, viszont egyetértettek a felek, hogy szükséges a bérköltségek csökkentése a hátrányos helyzetű térségekben és az alacsonyan iskolázottaknál, és a szövetkezetekben végzett közmunka ötlete is meghallgatásra került.

Mondhatnánk, ez gyorsan ment, a PM és az Együtt 2014 megegyezett olyan elvekben és előirányzásokban, amely az MSZP összefogás-projektjében ülőknek több héten át ment/megy csak. Kétségkívül felpörgött az előválasztási kampány, kell az eredmény az Együtt 2014-nek is, és ez leginkább abban mutatkozik meg – lásd MSZP –, ha újabb és újabb szövetségeseket tud felmutatni maga mellett. Ennek beugrója pedig a programegyeztetés.

Bár gazdaságpolitikai kérdésekben élesebb konfliktusokra számíthatott a közvélemény, ezeknek a vitáknak egyelőre nyoma sincs. A „húsz év” gazdaságpolitikai értékelése a sajtóközleményből láthatóan kimaradt. Holott annak megítélése nyilvánvalóan tartogat véleménykülönbségeket.

Csak halkan tesszük hozzá: ezeket a gazdaságpolitikai javaslatokat akár az MSZP is mondhatta volna. Az alábbiakban az egyszerűsítés kedvéért MSZP-egyeztetés gazdaságpolitikai állásfoglalásaiból válogatunk: „egykulcsos adórendszer megváltoztatása”,  „innovatív, gazdaságélénkítő, munkahelyteremtő eszköznek tekintjük a zöld gazdaságot”, „értékteremtő közfoglalkoztatás”, a „banki hitelezés fellendítése”. Ezek leginkább az MSZP és a DK álláspontjai lehetnek, hiszen az MSZDP, a Szövetségben, Együtt Magyarországért Párt vagy például HÍD a Demokráciáért Egyesületnek, nem beszélve a megfigyelő státuszban lévőkről, szakpolitikai kompetenciájuk és képviseletük elenyésző – még akkor is, ha tudnak kit delegálni az ülésekre. Örülnek, hogy ott vannak, ha 2014-ben egy főt bejutó listás helyre delegálnak.

Nyilvánvaló, hogy az Együtt 2014-nek és a PM-nek az alkotmányozás esetében még könnyebb lesz dűlőre jutni, akárcsak a határon túli kérdésben, ütközések viszont energetika és agrárkérdések mentén lehetnek. Egyúttal célszerű is lenne, hogy az Együtt 2014 és a PM bizonyítsa, hogy bár mindketten a korszakváltók táborában vannak, de attól még két párt. Egyrészt a PM mint új szereplő talán nem akarhatja, hogy Schiffer Andráséknak legyen igaza, azaz úgy látszódjon, mintha a PM-projekt csak egy politikai túlélés lenne Bajnai oldalán. Másrészt a PM még azt sem nagyon mondta el, hogy „ő” tulajdonképpen kicsoda és micsoda, továbbá mit képvisel, és már is feladja magát. Aligha hihető az ilyen mértékű egymásra hangoltság, annak ellenére is, hogy sok a közös vonás. Mindkettő szereplő 2010 utáni „játékos”, korszak- és „húsz év” váltó, és ahogyan a gazdaságpolitikai egyeztetés mutatja engedményadó, kompromisszumkereső.

Azt azonban lehet nehezen fogadja el a közvélemény, hogy a két „világ” között ilyen gyorsan kerülnek szakpolitikai egyetértések kidolgozásra. Aligha képzelhetjük, hogy a PM és az Együtt 2014 között semmilyen kontúr nem akaródzik felszínre jönni. Együttműködéshez programkorrekció persze mindkét fél részéről szükséges, de hogy ki és melyik pontját zárójelezi sajátjának, az még kérdéses. Mindenesetre az egyeztetések nagyjából olyan gördülékenyen folynak, mint az MSZP-s összeülések. Csak ennek talán az értelme több.

A PM társelnöke úgy látja, hogy valószínűleg nem az idén nevezik meg a miniszterelnöküket. Az MSZP a parlamenti választásokon induló jelöltek megnevezése és listaállítását 2013. december-2014 január között látja indokoltnak. Kérdés ki diktál majd kinek, ki fogja megmondani a másiknak, hogy „ki is a te miniszterelnök-jelölted”. Már ha közös történetről beszélünk.

Bár kétségtelen, hogy az MSZP elementáris erővel pendíti meg a szociális válság és kérdés húrjait, de szavazatszerző képessége nem egészen megnyugtató a megarendezvényre készülő pártnak. Ne legyen kétséges azonban, hogy a szombati Mesterházy-évértékelő az előválasztási kampány egy újabb állomása. Sokat fogunk majd hallani az összefogásról, az együttműködésről, az MSZP megújulásáról és nyitottságáról, a felelősségről, de a lényeg nem a beszéd részleteiben rejlik, hanem az MSZP szándékaiban, azaz az előválasztást minden áron megnyerni. Amelyen csak az Együtt 2014 és PM erősödése állíthat. Ha ez elmarad, úgy hamarosan a felek készülhetnek az MSZP-s egyeztetésekre.

Ha csak el nem marad az a Nagy Összefogás. De a koordinált indulásról majd máskor.

Félelmetes gyorsasággal árad szét a kormányzati demagógia az energetikai kérdésekben. A rezsiszámlákat fizetni alig tudó százezrek teljes joggal érzik úgy, hogy valami nincs rendben, és mindig könnyebb azt a sárga csekket okolni, illetve annak hinni, aki levág belőle egy darabot, mint a dolgok mögé nézni.

A rezsicsökkentési börleszkben a szereplők jelzik mindennél világosabban, hogy egy alapvetően reáltudományos kérdésben a szándék sincs meg arra, hogy legalább szakmainak tűnő válaszokat adjon a kormány. Az energetikáért – elvileg – felelős államtitkárság még csak úgy sem tesz, mintha köze lenne a témához. Nem tudhatjuk, hogy ez a döntés tudatos volt részéről vagy csak „így alakult”, de azon nem csodálkozhatunk, hogy a jó szakember hírében álló Kovács Pál államtitkár ehhez már nem adja a nevét. Helyette a mindennapi játszmákban megkoptatott, vagy éppen újként előhúzott polgármesterek terjesztik az „igét” – hiszen itt már érvekről nincs szó, a tényekkel szemben csak a hit áll, teológiává lett az energiagazdaság.

A helyzet odáig fajult, hogy a legújabb energetikai módosítót már maga Németh Szilárd, csepeli polgármester, országgyűlési képviselő, a rezsitudományok legfrissebben kinevezett doktora jegyzi. Az a Németh, aki januárban a Hír TV-ben már odáig ment, hogy ha nem a decemberi összeg 90 százaléka lesz a januári energiaszámlán mert a Magyar Energia Hivatal nem megfelelően számolt (!), akkor jelzi a miniszterelnöknek (!), hogy módosítsák a rendeleteket. Ugyanebben a beszélgetésben még Varró Lászlónak (egykori Molos szakember, jelenleg a Nemzetközi Energiaügynökség, az IEA egyik igazgatója) is nekiment a képviselő úr, ami persze nem tilos, de legalábbis nem ilyen érvekkel szokás (Németh szerint a „nemzetközi” ügynökség színeiben Varró a magyar közműszektort privatizáló nemzetközi erőket képviseli, miközben ő maga a fogyasztókat). Ha nem bírják a szolgáltatást, akkor fel kell állni az asztaltól – tromfolt Csepel első embere. A helyzet legalábbis komikus. Főleg annak tükrében, hogy a hírek szerint nem is olyan egyszerű felállni az egyetemes szolgáltatás asztalától, a hatályos szabályozás legalábbis nem egyértelmű. A polgármester ráadásul a köztelevízióban január 20-án az alapdíj intézményét is kétségesnek nevezte, szerinte ugyanis az ebből fedezett adminisztratív és egyéb kiadások a cégek „magánügyei”, ezért azt sem érti a politikus, hogy azt miért a fogyasztókra terheli a szolgáltató. Hiszen a boltban sem kell alapdíjat fizetni a termékekért – kontrázott Németh. Az ismerethiány azonban hiába ad kellemes magabiztosságot ehhez a nagyszabású kampányakcióhoz, hiszen azt mindenféle politikai színezettől függetlenül látni kell: az alapdíjat – az árhoz hasonlóan – az állam határozza meg, kidolgozott képletek alapján. Kényelmes, de teljesen téves mindezt összevetni „egy kiló krumplival”: a szolgáltatónak ugyanis mindig rendelkezésre kell állnia, nem mondhatja, hogy „ma nincs gáz” – a krumpliárus már csak ezért sem kérhet alapdíjat. A csövek és vezetékek a fűtési idényen kívül is (rendelkezésre) állnak, a gáz és az áram minden körülmények között „jön belőlük”, többek közt ezt szolgálja az alapdíj. Németh ráadásul azzal sem értett egyet a minap, hogy a Főtáv Zrt. levélben hívta fel fogyasztói figyelmét arra,  a januári hideg miatt lehet, hogy mégsem 10 százalékkal lesz alacsonyabb a számla. Azt is mondhatnánk, hogy a politikus nem ért egyet a fizikával: ha hidegebb van, akkor több hő fogy, így hiába olcsóbb egy egység, a fogyasztó többet használ belőle. A gond csak annyi, hogy a valódi szakértőket már a gondolat is frusztrálja, hogy az ilyen politikusi „tévedéseket” korrigálják.

Számos fórumon olvasható, hogy a „szakmai” és „civil” vélemények a versenyt, illetve annak hiányát látják az energiaellátás és a közszolgáltatások legnagyobb problémájának. Néhány ön- vagy pártjelölt megmondóember a legkisebb kétely nélkül teszi közhírré, hogy „ezek a tolvaj nemzetközi cégek” csak talicskázzák kifelé a pénzt. Ráadásul a „verseny” még csak „olcsóbbá sem tette” (vagyis a cégek nem tették) a különböző termékeket, szolgáltatásokat. Ilyenkor a „szakértők” hajlamosak eltekintetni például attól a körülménytől, hogy a többségében önkormányzati tulajdonú vízművekből és/vagy szemétszállítókból – ha maradunk az előbbi logikánál – nemcsak a külföldi tőke vitte ki a pénzt, hanem az önkormányzatok, azaz maga az állam. Arra sem vesztegetnek szót, hogy a központi ármeghatározás mellett egy-egy szolgáltató hogyan is tehetné olcsóbbá az általa eladott terméket? Mint ahogy innen nézve mellékkörülménynek tűnik a tény, hogy az áram árának kétharmada az államé, a szállító és a kereskedő – legalábbis a lakossági szegmensben – csak az e feletti részen osztozik, ami jellemzően veszteséges gazdálkodásban ölt testet. Arról ne is beszéljünk, hogy a gáz ukrán–magyar határon kifizetett ára hogyan duplázódik meg, mire a fogyasztóhoz ér – itt sem az egyetemes szolgáltató nyeresége lesz a legnagyobb.

Az összegek csak röpködnek, Rogán Antal Fidesz-frakcióvezető szerint például „óriási pénzeket kaszáltak” az energiacégek. Igen, ők azok, amelyek hatósági áron adják-veszik az energiát. Közben a családok már azt sem tudják, hova tegyék azt az évi 40, sőt, a legújabb nyilatkozatok szerint már 80-90 ezer forintot, amit a kormány a zsebükben hagy.

A képlet azonban nem ilyen egyszerű, a lakossági rezsicsökkentést ugyanis elég nagy részben a céges fogyasztók fizetik meg. Jön ugyanis a kis- és közepes vállalat, majd bejelentkezik a nagy, és azt mondja, mutat ő is egy kalkulációt: szorozzuk be a tej, a kenyér és úgy egyébként minden más árát is egy egynél nagyobb számmal. A matematika pedig nem kegyelmez, a rendszer egyensúlyra törekszik: ha javasolhatnánk valamit a közüzemi számla új, tisztán kormánypropaganda céljából készült mintájának analógiájára: a hipermarketben és a kisvállalkozónál kapott blokkokon is tüntessük fel narancssárga alapon, hogy a rezsicsökkentés mennyivel növelte meg az adott számla végösszegét. Mert így lenne fair a játék.

Az állam mindent megtehet, legalábbis sokáig így tűnt. Az energiacégek úgy ültek – sokan még most is – a kormány által rájuk osztott „rossz fiú szerepben”, mintha nem is lenne más választásuk. Pedig elhihetjük, hogy az Eni, az E.On, az RWE, az EdF vagy éppen a GDF világtérképén méretében és jelentőségében is a legapróbb pontok között szerepel a magyar piac. Természetesen az itt beruházott százmilliárdokat senki sem hagyná szívesen veszni, illetve lehet várni a „jobb időkre” is, a végtelenségig azonban nem halogatható a lépés. Mind többen beszélnek kivonulásról, ki komolyabban, ki csak fenyegetésként – egyelőre. Eddig csak az Elmű–ÉMÁSZ (vagyis a német RWE) hallatta hangját nyilvánosan, a többiek vagy félnek  vagy kivárnak (a gázüzletágát jó áron az államnak adó E.ON, vagy a legtöbb „vassal” rendelkező Tigáz, az olasz Eni leánya). Biztosak lehetünk benne, hogy ha eljön a pillanat, különösebb szívfájdalom nélkül állnak majd fel ezek az óriások és rázzák le magukról a Magyarországnak nevezett bolhát. A kormánynak ez nem is lenne ellenére – legalábbis van olyan, aki hivatalosan is nyilatkozott már így. Miért is lenne, hiszen egy évek óta csak a legalapvetőbb karbantartásokkal szinten tartott, masszívan veszteséges romhalmazhoz juthat az állam – szinte ingyen. Hogy aztán elkezdje belepumpálni azokat a forint százmilliárdokat, amit korábban éppen ő vett ki a rendszerből, ehhez pedig – vagy közvetlen áremeléssel vagy közvetetten – a fogyasztókhoz kell majd fordulnia. Probléma lehet azonban, hogy addigra már ez a hatalmas befektetés is csak arra lesz elegendő, hogy ne csak délután hatig, hanem, mondjuk, nyolcig legyen áram. Hasonló rendszer most is működik, például Egyiptomban.

Böcskei Balázs írása

Számos kritika ellenére a Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni ellenállásban a Milla a civil mozgalom jobbik arca volt. Korábban már értekeztünk arról, mekkora értéke is van, hogy kultúrájában, tematikájában és akár hibáiban is, de egészen újat hozott a politikai mindennapokba. Feléjük irányuló kritikák egy jelentős része idézhetetlen és vállalhatatlan.

Tetszett vagy nem a professzionális politikusoknak, de a (csendben hallgató) választópolgárok mellett a Milla lett az, „aki” a hitelesség lapjait osztotta, tüntetéseivel „elmesélte”, hogy lehetséges olyan, hogy civil társadalom. Akit a Milla színpadjára felenged, az onnantól elnyeri jutalmát, hiszen a 2010 utáni világ új szereplői legitimálják, s bár elvárásai vannak vele szemben, őt látják megoldásnak, hozzá intézik elvárásaikat. Míg a baloldalon és a különböző egyszemélyes pártok esetében hihetetlen igyekezet volt, hogy felkapaszkodjanak a Milla ünnepi színpadjaira – annak ellenére, hogy jelentős részük annak sem világát, sem kultúráját nem ismeri, sőt háttérországuk még el is utasítja (osszon meg az olvasó egy MSZP-s Facebook felületen egy Millával kapcsolatos hírt, megtapasztalja, mire gondolok), addig Bajnai Gordonnak ez sikerült, ott tért vissza. A Milla megérezte saját erejét, és hogy mekkora is volt neki, azt talán Bajnai tudja a legjobban. Nem véletlen, hogy nem egy sajtótájékoztató keretében jelezte ő is, hogy „jövök”, hanem éppen ott és úgy.

Szóval felengedték, és 2012. október 23-i beszédével, a korszakváltás felvázolásával a Milla értékbázisán maradt, mondhatni egy Milla-kompatibilis beszédet tartott. Ahogyan tette ezt legutóbbi évértékelőjében is. Míg Juhász Péter beszéde tartalmilag nem hozott újat a korábbi millás megnyilvánulásokhoz képest, addig Bajnai felöltöztette számokkal, tényekkel, javaslatokkal. Így volt ez rendjén, ez a munkamegosztás, civil és politikus egy új korszakért.  

S akkor jön a hír, hogy a Milla mint szervezet nem lesz alapítója az Együtt 2014-nek. Jogilag nem is lehetne, de talán épp annyira fontosak a további érvek, amelyek már ismertek lehetnek: civilség, civilek és politika viszonya. Az érvelés világos és, nem is lehet mást kívánni, minthogy maradjon meg a Milla, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni ellenállás civil hangja. Az, hogy ebből a döntésből egyáltalán lett valamiféle történet, még ha rövid életű is, az is csak a Milla kissé túlmagyarázott közleményének köszönhető.

Nem véletlen, hogy a Haza és Haladásnak közleményében erre úgy kellett reagálnia, mintha ez eddig is a terv része lett volna, de ez azért ebben a formában nehezen hihető. Valószínűleg hónapokon át, útközben alakult ez így, lehet, sőt biztos, hogy fel voltak készülve egy ilyen eshetőségre. Az eleve nem zártságáról ismert millás közeg hetek óta ontja az infót a belső tusákról, és hogy Bajnaiék nem kívánták ezt a helyzetet, az is tuti. Mert jól nem jön nekik. Bár nem is visz. Bajnai belépéséhez még kellett egy Milla, erősödésének azonban jóval Millán túli feltételei vannak.

A Milla civilként még mindig erős maradhat, és közvetve érvényesítheti szempontjait – különösen azáltal, hogy esetében létezik a „kettős tagság”, azaz tagjai az Együtt 2014-et is erősíthetik. Az MSZP-t és a „húsz év szereplőit” még mindig figyelmeztetheti: figyellek benneteket. Más kérdés, hogy egy várható bomlás mennyit tart meg a komolyan vehetőségből és a mozgalmat övező figyelemből.

Két Milla lesz, ez legyen tény. Viszont nem ebben van a hírérték, hanem abban, hogy miért is történt mindez. A Millát mint civil szervezetet ugyanis ugyanaz viszi szét, mint ami az LMP-t is szétvitte. Meddig menjenek el egy együttműködés keretében? Bajnaival vagy Bajnaival és Mesterházyval is összefogjanak? Hol vannak az együttműködés határai? Mi van, ha nem lehet elkerülni az MSZP-vel történő összefogást? Korábban többször megjelent, hogy a Milla egyes tagjainak „gondjuk van” Bajnaival, de az október 23-i belépéssel ez részben okafogyott vált. Azóta már nem igazán Bajnai a törésvonal, hanem az MSZP.

A Milla lépése leginkább abból a félelemből táplálkozhat, hogy mi van akkor, ha az Együtt 2014 és az MSZP szorosan összefog. Kár lenne ugyanis azzal a naivitással élni, hogy a Milla közgyűlésének döntése mögött – a civilség védelme mellett – ne az állna, hogy a sokak számára eleve problémás Bajnai mellé nem hajlandók lenyelni még az MSZP nevű békát is.

Mely párt nem adja magát könnyen: bár jól láthatóan képtelennek bizonyul arra, hogy jelentősen növelje támogatottságát, és már biztosra vehető, hogy vannak olyan társadalmi csoportok, amelyeket ha 2018-ig szólongatna, akkor se rezonálnának rá. A párt mégsem enged. Gőzerővel halad előre ellenzéki egyeztetése, melybe minden arra járó szereplőt mint valami Nagy Integrátor „lám, megváltoztam, nem diktálok, fogjunk össze” alapon hívogat. Legutóbb a Párbeszéd Magyarországért kapta meg „behívóját”, de a „korszakváltás” igényére hivatkozva Jávorék köszönettel nemet mondtak a meghívásra. Azaz az LMP és az Együtt 2014 után egyelőre a PM is elutasította a szocialistákkal történő együttműködési nagykoalíciót. Lehet, hogy erre még idővel sor kerülhet, de ma láthatóan egy új, hitelességre és korszakváltásra építő szereplőnek csak árt az MSZP-vel történő szorosabb együttműködés. Visz és nem hoz. Az MSZP-nek pedig hosszú távon az vihet, ha az új szereplők nőnek, éppen ezért ellenzéki kerekasztala sem szolgál más célt, mint amazok blokkolását.

Az MSZP kétségkívül dominálni akar annak árán is, hogy akár a második szervezet megy rá erre, esik szét, osztódik több irányba. Amivel az összefogás megszervezésének története kap újabb nem kívánt, bonyolódó fejezeteket. Az MSZP kétségkívül fontos szereplő az ellenzéki oldalon, de fontosságtudata könnyen és komoly következményekkel járó módon el is hatalmasodhat felette. Holott a párt hosszú távon csak nyerhet azzal, ha nem régi reflexei vezérlik. Bár ma veszíthet – esetében ez azt jelenti, hogy enged –, néhány százalékot vagy jelöltet, de később egy általa most még nem kívánt korszak- és kultúraváltáson átesve abból profitálva juthat még előnyösebb pozícióba. Vagy marad a mostani úton: lenyomni mindenkit, akit csak lehet, mellyel az MSZP, mint centrifugális erőteret teremti meg. Ennek kockázata pedig csak egy: a kormányváltás elmaradása.

Jakab Attila vendégbejegyzése

XVI. Benedek pápa lemondása óta – ami a pápaság modernkori történetében egy példátlan helyzetet teremtett –, Erdő Péter esztergom-budapesti bíboros-érsek neve időközönként esélyes pápajelöltként merül fel – mindenekelőtt az olasz sajtóban. A gondolatot a magyar média mintegy gondolkodás nélkül átveszi, mert az simogatja a nemzeti büszkeséget. A demokratikus világ peremére kerülés, valamint a folyamatosan elszenvedett politikai kudarcok és frusztrációk közepette erre mondhatni nagy szükség (és igény) is van. Pedig Erdő Péter nem Karol Wojtyla (II. János Pál pápa); és ő nem annyira magyar pápa (egy lépést nem tett pl. a moldvai csángómagyarok magyar nyelvű misekérelmének ügyében), hanem mindenekelőtt a Római Katolikus Egyház feje – lenne! De van-e rá tényleg esélye? Elvileg természetesen igen. A valóságban azonban alig-alig. Nevének felmerülését ezért sokkal inkább egy figyelemelterelő stratégia részének, mint a valós esély latolgatásának kell tekinteni.

Próbáljuk meg mégis behatóbban megvizsgálni a kérdést. Miért lehetne pápa Erdő Péter esztergom-budapesti bíboros-érsek?

Elsősorban azért, mert bírja XVI. Benedek pápa és a(z új)konzervatív körök bizalmát, hiszen teljes mértékben ezen irányvonal eszmeiségét osztja és képviseli. Egyházfői működésében nem kap hangsúlyos szerepet a társadalmi elemzés, a társadalmi kérdésekre (igazságtalanság, szolidaritás hiánya, szegények kriminalizálása stb.) való reflektálás, nehezen viseli a kritikát és a gondolatszabadságot, a feudális típusú és tekintélyelvű struktúrák fenntartásának híve, mondhatni semmit nem tett a magyar teológia időszerűvé tétele érdekében, ellenben rendkívül fontosnak tartja a politikai szférával való szoros együttműködést a társadalom befolyásolása és hatékonyabb ellenőrzése céljából. Minden bizonnyal nem a véletlen műve, hogy székesfehérvári segédpüspökként és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektoraként ő elnökölt 2002. május 11-én az Opus Dei alapítója, Josemaría Escrivá de Balaguer, születésének centenáriuma alkalmából rendezett ünnepségeken; majd 2002. december 7-én ő lett az esztergom-budapesti érsek.

Ez az ideológiai hűség és megfelelés azonban természetesen kevés ahhoz, hogy hatékonyan ellensúlyozza mindazokat a hátrányokat, amelyek Erdő Péter esélyeit a pápaságra jelentős mértékben rontják.

Nagyon nagy valószínűséggel miért nem lesz pápa Erdő Péter esztergom-budapesti bíboros-érsek? Csupán néhány dolgot sorolnék fel tételesen:

• Hogyan irányítson egy mélységes krízisben levő, és botrányoktól (pedofilia, átláthatatlan pénzügyek, hatalmi harcok, stb.) szenvedő egyetemes Egyházat egy olyan egyházfő, aki a saját helyi egyházát sem képes hatékonyan irányítani? Gyakorlatilag végignézte miképpen jutottak el mind a pécsi, mind a győri egyházmegyék pénzügyi botrányai a bírósági fázisig. Az egészből pedig (legalábbis nyilvánosan) semmiféle következtetést nem vont le.

• Erdő Péter lényegében véve szótlanul nézi mind a semmiféle tényleges társadalmi támogatással nem rendelkező KDNP ámokfutását, mint pedig a szinkretista, pogány elemekkel telített, mélységesen antiszociális „nemzeti-keresztény” rezsim tombolását. Amennyiben nem érzékeli azt a rombolást és hitelvesztést, amit a kereszténység ennek folytán elszenved, akkor nagyon nagy a baj.

• Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a 2013 szeptemberétől bevezetésre kerülő kötelezően választható hittan, illetve erkölcstan iskolai oktatása problémák és konfliktusok sokaságát generálja majd, tovább erősítve a társadalmi feszültségeket. Ezzel maga Erdő Péter is tisztában van. A privilégiumok ára azonban egyértelműen az ő hallgatása. Milyen tekintélye lehetne egy olyan pápának, aki hazájában az önkényes és öntörvényű politikai hatalmasság engedelmes és engedékeny eszköze volt?

• Kizárt, hogy Erdő Péter megválasztását az Orbán-rezsim ne próbálná meg kihasználni, saját hatalmas politikai sikerének elkönyvelni, s azt így is kommunikálni. Ily módon a Vatikán a saját problémáihoz értelemszerűen hozzáadná a magyar problématömeget (határon innen és túl), és joggal számíthatna a diplomáciai kellemetlenségek egész sorozatára.

• És természetesen ott van az államszocialista múlt feltáratlan, tisztázatlan és lezáratlan (mert lezárhatatlan) öröksége. Az egészben talán ez az a hatalmas kolonc, amely Erdő Péter esztergom-budapesti bíboros-érseket eleve esélytelenné teszi a pápaságra. Semmiképpen nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Erdő Péter 1987 márciusa és szeptembere között a Pápai Magyar Intézet (Szabó Gyula plébános-egyháztörténész könyvének címe szerint a „magyar hírszerzés előretolt bástyája”; Püski, Budapest, 2011) megbízott rektora volt. Ez abból a szempontból problémás és nyugtalanító, hogy mind az elődje Dankó László (1979–1987; „Körmöczi” és „Bajai Péter”), későbbi kalocsai püspök, mind pedig az utódja, Keresztes Szilárd (1987–1988; „Nyiri” és „Keleti”), későbbi hajdúdorogi görög katolikus megyéspüspök, bizonyítottan dolgoztak a BM III/III-as (belső elhárítás) és a III/I-es (hírszerzés) Csoportfőnökségeknek. Erről a római intézeti vezetői megbízásról Erdő Péter nem beszél, mintha szeretné azt kitörölni az életéből és az emlékezetéből (lásd Hitem: kegyelem, Kairosz, Budapest, 2008, 44-46. old.).

A felsorolt nyomos érvek ellenére azért semmiképpen ne zárjuk ki teljesen azt a lehetőséget, hogy Erdő Péter esztergom-budapesti bíboros érsekből mégis pápa lehet. Az egyházi közvélekedés ugyanis azt tartja/vallja, hogy az Egyházban működik a Szentlélek. Ebben az esetben azonban (mivel a Lélek is hozott anyagból dolgozik) szinte biztosra vehetjük, hogy teljesen átláthatatlanná válik, hogy valójában ki, vagy pontosabban kik irányítják a Római Katolikus Egyházat. Annál is inkább, mivel tanulságosak és megfontolásra méltóak „Rákoshegyi”-Benyik Györgynek, szegedi hittudományi főiskolai tanárnak, az emberről, a diáktársról, mint megfigyelt célszemélyről, készített 1980-as jelentéseiben foglalt megjegyzései.  Eszerint Erdő Péter „értékes ember, de érzelmi labilitása zavaró, amolyan hangulatember, aki dolgokat képes többször a hangulatának megfelelően átértékelni” (lásd Majsai Tamás, „Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel”. Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban. II. rész, Beszélő 13. évf., 2008/január).

Mikecz Dániel vendégbejegyzése

Egy esély, hogy már semmi nem lesz ugyanaz. De kezdjük az elején. Az ELTE BTK épületének, jobban mondva bizonyos előadóinak elfoglalása kétélű fegyvernek bizonyult: egyrészt kétségkívül sikerült a hallgatóknak megszervezniük egy autonóm, hierarchiamentes teret, egy mozgalmi központot, ami kiindulópontja lehet további mozgósításoknak, helyet ad a stratégia, a követelések megvitatására, és „otthont” biztosít maguknak az aktivistáknak. Másrészt egy időben a politikai hivatalosság kizárásával magukat is „bezárták” a Múzeum körútra. Annak ellenére ugyanis, hogy Magyarországon nem volt még példa ilyen nagyszabású egyetemfoglalásra, a közvélemény számára úgy tűnhet, hogy egyre kevesebben vannak a tüntető hallgatók, és már csak radikális csoportjuk gondolja azt, hogy érdemes még tüntetni, továbbra is ragaszkodni az eredeti hat ponthoz, tudomásul sem véve azt, hogy milyen engedményeket tett a kormány.

Azon túl, hogy a kormányzati kommunikációval ellentétben korántsem teljesültek a hallgatói követelések, valóban van annak veszélye, ha elbarikádozzák magukat a tiltakozók. Az egyetemi előadók, mint a mozgalom „szabad terei” alkalmasak arra, hogy erősítsék az egyetemfoglalók csoportidentitását, elkötelezettségét, azonban minél erősebb a belső kohézió, annál nehézkesebbé válik külsősök csatlakozása, felléphet a szektásodás veszélye. A bázisdemokratikus döntéshozatal ráadásul kifelé azt sugallja, hogy a mozgalmárok maguk sem tudják, hogy mit akarnak, öncélú az egész tiltakozás.

Ahogy arról már szó esett, a hat pontból nem csak a hallgatói szerződések rendszerének eltörlése nem teljesült, hanem úgy tűnik, hogy ez az a kérdés, amelyben részkompromisszumokra sem lesz hajlandó a kormány, és a hallgatók sem kívánják elfogadni a röghöz kötés elvét. Annak megértéséhez, hogy miért ilyen neuralgikus pont a röghöz kötés, elég felidézni annak igazolására felhozott kormányzati érveket: a hallgató tanulmányainak költségeit az állam fizeti, ezért köteles munkája révén visszaadni azt, amit a közösségtől kapott.

A röghöz kötés is abban az utilitarista diskurzuban jelenik meg, ami általában meghatározza a felsőoktatásról szóló vitákat: mennyiben tekinthet az állam vagy akár a politikai közösség úgy a köz- és felsőoktatásban tanulókra, mint emberi erőforrásokra, akiknek sorsát meghatározhatja az állam a költséghatékonyság elve alapján? Ez tulajdonképpen az állampolgárság instrumentalizálása, amelyhez morális érvet a közösség és egyén érdekeinek hamis szembeállítása szolgáltat.

Tegyük hozzá, nem a diákok, a hallgatók az egyetlenek, akik esetében csupán a gazdasági racionalitás – illetve az arra való hivatkozás – diktálja a szakpolitikai intézkedést: a gyermekvállalás, az egészségügy is a munkaerő-újratermelése, illetve megőrzése, valamint az állami kiadások csökkentése szempontjából lényeges kérdés. Többek között ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak a társadalmi mozgalmak Észak-Amerikában és Európában. Kevés olyan vita van a magyar közéletben, ami egy ilyen tág kontextusba helyezhető.

A röghöz kötés közvetlenül az egyéni életvezetési stratégiák beszűkülését eredményezi. A külföldi munkavállalás ugyanis nem az ország elhagyásának, hanem a magyar közállapotokból való kilépésnek az opciója, gazdasági érvényesülés, stabil egzisztenciaépítés a politikai elköteleződés kényszere nélkül. A kormány azonban rázárja az országot a fiatalokra, és azt üzeni: akik nem kívánnak lemondani a középosztályi lét alapját jelentő továbbtanulásról, azok legszebb éveikben minden esetben kénytelenek lesznek részt venni az elutasított politikai elit által irányított és szabályozott játszmában. Mivel az exit nem lehetséges, marad a voice. Viszont ha a politikai részvétel, valamint az intézményekbe vetett bizalom és elfogadottság alacsony szintjét nézzük, kijelenthető, hogy már sokkal korábban és többen hagyták el az országot. Csak ők még mindig itt laknak.

A permanens tiltakozás nehezen megvalósítható, hiszen az aktivisták kifáradnak, akadozik a mobilizáció. A hallgatói mozgalom sikere azonban nem csak a szakpolitikai eredményessége vagy a tüntetés fenntartása mentén mérhető. A társadalmi mozgalmak esetében a kollektív cselekvés révén folyamatosan formálódik egy csoport közös identitása, megszilárdulnak a személyek közötti hálózatok, ami egy későbbi mozgósítás során értékes erőforrásnak bizonyulhat.

Három hónap alatt többet tanult egy korosztály önszerveződésből, demokráciából, a politikai részvétel lényegéről, mint két középiskolai év – meg nem tartott – állampolgári ismeretek óráin. A felsőoktatás helyzete számukra nem csupán szakpolitikai kérdés, hanem egy olyan szimbólum, ami köré felfűzhető politikai tudatuk, énképük. Gyakran elhangzik a mostani hallgatókról, diákokról, hogy ők már a rendszerváltás után születtek. Ennél nagyobb jelentősége van annak, hogy többségük 2002-ben - amikor az egészen 2010-ig stabilnak látszó és sokak által jelenleg is visszakívánt politikai horizont megszilárdult-, még az általános iskola alsó osztályába járt. Biztosra vehető, hogy az ELTE bölcsészkarán kipattant listázási botrány hatására és a hallgatói tiltakozási kampány után nem lesz már többé olyan a hallgatói érdekképviseleti rendszer, ahogy eddig ismertük. A jövőre nézve óriási hatással járhat, ha a fontos politikai szocializációs közegként szolgáló egyetemi közélet keretei és mintái demokratizálódnak Magyarországon. 

Az Orbán-kormány „politikái” közül az energetika az egyik legcsapongóbb: a teljesen zöldtől néhány huszárvágással jutottak el a teljesen feketéig, a „megújuló-boomtól” a zöld célok teljes feláldozásáig a fosszilis, de még inkább az atomenergia oltárán. Csak sejthetjük, hogy a háttérben milyen (minőségű, nemzetiségű és erejű) lobbicsoportok kuszálják össze a szálakat és a forint-ezermilliárdokat.

Egy azonban biztos: az atomenergia megkerülhetetlen lesz Magyarországon a következő évtizedekben, és bár kizárólagossága természetesen nem fogadható el, a zöld utópia belátható időn belül nem lesz annyira meggyőző, hogy teljesen kiváltsa az atomot. Akkor sem, ha a részben orosz kézbe kerülő új paksi blokkok a mostani többszöröséért adják majd az áramot. Tény, hogy az energetikai felújítások a megújuló álmokkal együtt kerültek parkolópályára, és az ellenzéki vélemények demagógiába hajló leegyszerűsítése is érthető – látni kell azonban, hogy az energiaellátásban csak mixek jöhetnek szóba, ezekben pedig a gáz és az urán is előkelő helyen lesz a következő évtizedekben. Ezt egy felelős kormány sem tenné ki egy bizonytalan, fukusimai félinformációkkal teli népszavazásnak. Egyeztetni azonban "célszerű" lenne, az arrogancia pedig egyenesen megengedhetetlen a témában.

A paksi atomerőmű (és az anyacég MVM) vezetése manapság a nyilvános sajtótájékoztatókon is indulatosan, magából bohócot csinálva söpri le a kérdést azt asztalról, ami sok mindenre jó lehet, de az ügynek biztosan nem használ.

Főleg, ha egy, a rezsicsökkentéssel kivéreztetett energetikát átvenni készülő, évtizedes és több ezer milliárd forint értéká atomerőmű-bővítést előkészítő (mamutlétre vágyó) állami óriás kompetens vezetőiről és átlátható működéséről van (illetve inkább csak lenne) szó.