IDEA Intézet

Radnóti András írása

Úgy tűnhet, hogy az EU–Ukrajna társulás múlt heti elmaradása tragédia az Unió globális jövője szempontjából. Az ukrajnai, illetve az EU-n belüli folyamatokat szemügyre véve azonban nem tűnik lezártnak az ügy. Az sem biztos, hogy így a rosszabb.

Közel egy éve lehetett tudni, hogy az Ukrajnával folytatott tárgyalásoknak a múlt heti vilniusi Keleti Partnerség-csúcson kell betetőznie, mégpedig egy szabadkereskedelmi és társulási megállapodás aláírásával. Lehetett tudni, hogy Oroszország geopolitikai érdekeit súlyosan sértené Ukrajna és az EU összefonódása, hogy inkább saját regionális integrációs projektjében, a Vámunióban szeretné látni a délnyugati szomszédot. Lehetett tudni, hogy Moszkva minden eszközt bevet majd a megállapodás ellehetetlenítésére – márpedig komoly zsarolási potenciállal bír. Lehetett tudni, hogy ezért Ukrajna dönti majd el az Oroszország által kiprovokált integrációs versenyt.

És azt is lehetett tudni, hogy Ukrajna bármilyen irányba mehet, mert – ahogy a Zerkolo Nyegyeli című ukrán lap szerkesztője fogalmazott az Economistnak még februárban – az ország „kedvenc sportja már régen mindent megígérni és semmit sem csinálni”. Lehetett tudni, hogy Janukovics nem rajong a demokratikus kontrollért, amivel az EU-társulás járna, de fontos neki a politikai-gazdasági függetlenség, amelyre az orosz égisz alatti Vámunió jelentene veszélyt. Lehetett sejteni, hogy ezért a status quo fenntartására, az el nem köteleződésre fog játszani, miközben igyekszik némi pénzt kicsikarni Moszkvától és Brüsszeltől egyaránt. A múlt heti csúcs előtt néhány nappal, amikor Brüsszelben már-már elhitték, hogy ennek vége és Ukrajna leteszi a voksát Európa mellett, Janukovics váratlanul – de persze nem meglepően – bejelentette az EU-val folytatott tárgyalások felfüggesztését és így a megállapodás határozatlan idejű elhalasztását.

Tény, hogy a kezdetben szkeptikus Oroszország a nyárra már valós veszélynek látta a megállapodás novemberi aláírását, és elkezdte húzni a kötelet. Egy sor nagy ukrán cég termékeit tiltotta ki a piacáról egészségügyi szabályozásokra hivatkozva és megerősítette a határvédelmet, lelassítva, olykor ellehetetlenítve a kereskedelmet. A Gazprom ismét világossá tette, hogy az előnytelen gázszerződést nem lehet újratárgyalni, és kifizetetlen számlákkal hozakodott elő, míg Putyin zárt ajtók mögött megbeszéléseket kezdett Janukoviccsal. Az EU pedig, látva a zsarolást, egyre engedékenyebbnek mutatkozott feltételeit, különösen a Štefan Füle bővítési biztos által unalomig szajkózott „szelektív igazságszolgáltatást”, tehát a bebörtönzött volt miniszterelnök Tyimosenkót és miniszterét, az időközben – egy, az EU-nak tett gesztusként – kegyelmet kapott Lucenkót tekintve. Annyira, hogy ha Janukovics is úgy akarja, az EU vezetői múlt héten minden további nélkül aláírták volna a szerződést, hiába ül Tyimosenko még mindig börtönben és várja a folyó gyilkossági ügy végén feltehetően rá váró életfogytiglant. Kár köntörfalazni: Oroszországhoz hasonlóan az EU-nak is elsősorban geopolitikai szempontból fontos a stabil, demokratikus, európai Ukrajna.

Eddig talán logikus az EU vereségeként elkönyvelni Janukovics kosarát. De világos: aligha lett volna stabil a megállapodás, ha az ukrán elnök azt – a meg nem állapodáshoz hasonlóan – napi politikai céljai, újraválasztása és gazdagodása céljából használja. Márpedig érdemes észben tartani, az EU mekkora presztízst kockáztat ezen az ügyön – talán jobb, ha Janukovics nem kártyázza el.

Jevromajdan

A tárgyalások felfüggesztésének hírére tízezres tömegek vonultak Kijev, Lviv, Ogyessza és egyéb városok utcáira, hogy a döntés ellen, az EU mellett tüntessenek. A jelentős részben középosztálybeli fiatalokat – akik a hamar Jevromajdannak (Eurótérnek) keresztelt tüntetéseket mozgatják – már nem történelmi sérelmek, az Oroszország befolyásától való ódzkodás mozgatja. Azért akarnak Európához tartozni, mert abban látják a biztosítékot a mindent átölelő korrupció lebontására, a demokrácia és a jogállam megerősítésére: ha úgy tetszik, a biztosítékot Janukovics ellen. A transzparenseken gyakran látható „Україна за ЄС”, „Ukrajnát az EU-ba” szöveg persze némiképp elrugaszkodott, az ukrán tagság elképzelhetetlen a belátható jövőben. Ettől eltekintve azonban a tüntetők jól számolnak. A megállapodás, ha aláírják, a jogállami-demokratikus normák EU-s felügyeletével, Oroszországgal szemben politikai védelemmel, valamint a közös piachoz való hozzáférés és az országba betóduló fejlesztési támogatások révén gazdasági fellendüléssel jár majd.

A Jevromajdan mind céljaiban, mind intenzitásában összemérhető a 2004-es narancsos forradalommal, amely a választásokat akkor elcsaló Janukovicsot elsöpörte – hogy aztán a forradalmi vezető, Julija Tyimosenko által támogatott elnök, Viktor Juscsenko árulása folytán előbb 2006-2007-ben miniszterelnökként, majd 2010-ben elnökként ismét hatalomra kerüljön. Reális veszély, hogy represszióhoz és választási csaláshoz fordul majd – péntek este már tömegverekedésbe fordult oszlatásról szóltak a kijevi híradások.  Ezek felett Putyin várhatóan szemet huny majd, az EU azonban nem hagyhatja magára ukrán pártolóit. 

Európai fellépés

A közös, európai vereség érzete a közös külpolitika megerősödéséhez vezethet. Az ukrán ügy fontosságát minden tagállam belátja; a pofon talán ráébreszti őket a határozott, közös fellépés szükségességére. Hogy ezt ki képviseli, részletkérdés: Vilniusban történetesen az „uniós külügyminiszter” Catherine Ashton harmatgyenge volt a „továbbra is nyitva álló ajtóról” és a „lehető leggyorsabb előrelépésről” szóló beszédével, míg az Európai Bizottság elnöke, Barroso keményen bírálta az oroszok nyomásgyakorlását.

A közös külpolitikának most az lenne a feladata, hogy éles hangon elítélje Putyin mellett Janukovics viselkedését is. Szolidaritást kell tanúsítania az ukrán tüntetőkkel és késlekedés nélkül szankcionálni az esetleges repressziót. Komoly károkat okozhatna egy, Janukovicsra és a „családra”, vagyis a rokonok és barátok őt körülvevő oligarchikus körére vonatkozó utazási tilalom és európai bankokban pihenő betéteik befagyasztása, de ennél erősebb szankciókra is van lehetőség.

Az Uniónak – Oroszországgal ellentétben – nem lehet egyetlen, mindent felülíró szempontja a geopolitikai érdek. Az EU befolyásának lényegét a globális színtéren – gazdasági ereje mellett – a világon mindenütt „európainak” nevezett értékek, a demokrácia, a jogállam, az emberi és kisebbségi jogok feltétlen tisztelete adja. Leghatásosabb külpolitikai eszközének pedig rendre az integráció bizonyul; láthattuk, a Jevromajdan tüntetői is ebben reménykednek. Azzal, hogy a társulás jogállami és demokratikus feltételeiből enged, az EU éppen fő vonzerejét relativizálja. Az esetlegesen újrainduló tárgyalásokban ezért az Unió nem tanúsíthat az eddigihez hasonló rugalmasságot a feltételeit illetően: ki kell erőszakolnia a jogbiztonságot, az elszámoltathatóságot, a szabad választásokat, és ki kell erőszakolnia Julija Tyimosenko perének újratárgyalását akkor is, ha ő maga kéri a börtönből kijuttatott üzenetében, hogy tekintsen el ettől.

A vilniusi fiaskó végleg bebizonyította, hogy az EU-nak nem Janukovicsot kell meggyőznie a feltételekben tett engedményekkel vagy támogatási licittel. Az Uniónak az ukránokat kell meggyőznie. Elsősorban azzal, hogy megfelel annak a képnek, amit azok róla alkottak: tartja magát az értékeihez és nem enged a feltételeiből. Másodsorban pedig azzal, hogy erősíti ezt a képet: közelebb hozza magához Ukrajna polgárait. Ezt vízumliberalizációval (de legalábbis -enyhítéssel), felsőoktatási csereprogramokkal, időszakos munkavállalói engedélyekkel lehetne elérni.

Ez lehetne tehát a közeljövő programja – mármint Brüsszelben. A megállapodás egyelőre pihen, most Ukrajnán a sor. Hogy Putyin mit ígért Janukovicsnak döntéséért cserébe, nem tudhatjuk; egyelőre úgy tűnik, az elnök eláshatja 2015-ös újraválasztási reményeit. Egy másik elnök pedig talán elhozza majd az elszántságot, ami ahhoz kell, hogy Ukrajna végleg európai útra álljon. A Jevromajdant és az ukrán népet az EU-nak addig is határozott, közös fellépéssel, kemény szavakkal és – ha szükség van rá – tettekkel kell támogatnia. 

Antal Attila írása

Kezdünk lassan „hozzászokni” ahhoz, hogy a kormányzat rendre beleavatkozik más hatalmi ágak működésébe, súlyosan veszélyeztetve ezzel az igazságszolgáltatás és az alkotmánybíráskodás függetlensége mellett azok működését. Vajon ahhoz is hozzászokunk majd, hogy egy-egy (alkotmány)bírósági eljárás „pörölyként” funkcionál Orbán Viktor kezében? Sőt, az is előfordulhat, hogy előbb-utóbb úgy és akkor lesz valami alkotmányellenes, ahogy és amikor a miniszterelnök gondolja. Vajon az alkotmányellenesség pusztán politikai ütemezés kérdése?

A kormányzat az Alaptörvény értelmezését kérte az Alkotmánybíróságtól a devizahitelekkel kapcsolatban. A híradások szerint a kormányzat arra keresi a választ, hogy a devizahiteles szerződések felvethetik-e az alkotmányellenesség kérdését, továbbá, hogy a kialakult helyzetet lehet-e utólagos, jogalkotási eszközökkel rendezni. A kormány lépése közjogi szempontból teljesen legitim, hiszen az új AB-törvény – ugyan korábbi szabályozáshoz képest korlátozottabb módon, de – lehetőséget biztosít erre: „38. § (1) Az Országgyűlés vagy annak állandó bizottsága, a köztársasági elnök, illetve a Kormány indítványára az Alkotmánybíróság az Alaptörvény rendelkezését konkrét alkotmányjogi problémával összefüggésben értelmezi, ha az értelmezés közvetlenül levezethető az Alaptörvényből.” A kormány beadványából teljesen világos a testület közjogi-politikai álláspontja: a) a devizahiteles szerződések és az azokat megerősítő bírósági döntések alkotmányellenesek (mert a szerződések tömegesen alkalmazott, a fogyasztók számára egyoldalúan és jelentős hátrányt okozó módon meghatározott szerződési feltételeket tartalmaznak és a hitelezők visszaéltek erőfölényükkel, a megsértették a fogyasztók jogait); b) a kormányzat – ha az AB zöld utat ad – akkor jogalkotási úton kíván utólag rendet tenni ebben a zűrzavaros helyzetben.

Ezúttal nem a kormányzat közjogi álláspontját vitatnánk, hanem felhívnánk arra a figyelmet, hogy Orbán Viktor kormánya ismét csak közjogi marionett figuraként tekint egy (elvileg) független intézményre és az AB-t egyfajta végső eszközként (atombombaként) kívánja bevonni a bankokkal vívott csatározásába. A helyzet igen hasonló a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) által a bankokra rótt, 9,5 milliárd forintos bírsághoz: a Rogán Antal által még 2011 szeptemberében kezdeményezett GVH eljárás „véletlenül” éppen akkor hozott eredményt, amikor a kormány által a bankoknak, a devizahitel-probléma megoldására adott ultimátuma eredménytelenül telt le. A mostani Alaptörvény-értelmezés közvetlen kiváltója a Kúrán folyó jogegységi eljárás, amelyet – szintén nyomás alá helyezve a legfelsőbb bírói fórumot – maga a miniszterelnök is erősen szorgalmazott. Az eljárás egyik legnagyobb kérdése az, hogy a „deviza alapú kölcsön konstrukciója alapján megkötött szerződések érvényes vagy érvénytelen szerződések-e?” A kormány azonban meg sem várta a Kúria Polgári Kollégiumának december 16-ára kitűzött jogegységi ülését, hanem rögtön az AB-hoz fordult: ez azt jelzi, hogy Orbán Viktor és csapata nem bízik abban, hogy a kormányzat szájíze szerint (értsd: a bankok „ellen”) dönt majd a bíróság.

Fontosnak tartjuk, hogy a devizahiteles szerződések ügye mind társadalmilag, mind jogállamilag nyugvópontra jusson, ezért valóban kardinális kérdés e szerződések polgári jogi érvényessége és persze alkotmányossága is, azonban azt is érdemes látni, hogy a kormányzat úgy játszik a jogállam húrjain, ahogy éppen neki tetszik és politikai szempontjai szerint igyekszik felfűteni az egyes közjogi intézmények működését, sőt ezzel tulajdonképpen ki is játssza azokat egymás ellen. Úgy véljük, hogy ez legalább olyan társadalmi, politikai és persze jogállami károkat okozhat, mint az alapprobléma.

Mindezek kapcsán a következő kérdések (és persze a bennük foglalt dilemmák) vethetők fel:

- Ha kormányzat – amint láttuk ez egyenesen levezethető az AB-beadványból – Alaptörvény-ellenesnek tartja a devizahiteles szerződéseket, akkor miért csak most kérte ki az AB véleményét és miért nem eleve ennél az Achilleszi pontnál ragadta meg a devizahitelesek megmentésének problematikáját?

- Miért kellett a végtörlesztéssel a bankoknak több mint 260 milliárdos veszteséget okozni, ha a kormányzat szerint eleve alkotmányellenesek a devizahiteles szerződések?

- Miért tekintette a kormány eddig alkotmányosnak a devizahiteles szerződéseket (hiszen abból, hogy különféle eszközökkel megkísérelte „megmenteni” a devizaadósokat, ez következik)?

- Mikor jött rá a kormányzat arra, hogy a devizás hitelszerződések alkotmányellenesek?

- Mit csinál a kormányzat abban az esetben, ha Kúria jogegységi eljárása polgári jogi szempontból érvényesnek mondja ki a devizahiteles szerződéseket, az AB pedig deklarálja azok alkotmányellenességét?

- Politikai szempontból megéri-e több (közjogi) vasat tartani a tűzben és be nem várni az AB véleményének kikérésével a jogegységi eljárás végét?

- Miért gondolja azt a kormányzat, hogy az AB-t célszerű olyan helyzetbe hozni, hogy egy jogegységi eljárás „árnyékában” hozza meg döntését? Miért gondolja továbbá azt, hogy a Kúria szakmai döntésének jót tesz az, hogy az eljáró bírák pontosan tudják: bárhogy döntenek, az AB biztosan véleményt fog mondani a kérdésben és az mindenkit (így a Kúriát is) kötni fog?

- Röviden: miért célszerű egymás ellen kijátszani közjogi intézményeket?

- Pusztán csak formai szurkálódás: miért hivatkozik az a kormányzat az AB-beadványában a testület 1991-es határozatára, ha az AB korábbi gyakorlatát éppen az Alaptörvény negyedik módosításával helyzete hatályon kívül?

Sok tehát a kérdés! Hangsúlyozzuk: a devizahiteles szerződések mindettől függetlenül lehetnek akár érvénytelenek, sőt alkotmányellenesek is. A lényeg viszont az, hogy a második Orbán-kormány eddigi devizahiteles lépései csak a probléma továbbgörgetését szolgálták. A kormányzat csak a ciklus végére – amikorra már az AB személyi összetételét gyökeresen átalakította és a kormánypárti frakciók által megválasztott bírákat 70. életévük után is pozícióban készül tartani – jutott el oda, hogy feltegye az alapvető kérdéseket (érvényesség, alkotmányosság) a devizahiteles szerződésekkel kapcsolatban. Mindebből sajnos az következik, hogy a kormányzat számára nem a jogszerűség és az alkotmányosság az elsődleges, hanem azok politikai taktikai fegyverként való felhasználása, s ebben a helyzetben a GVH, a Kúra és persze az AB nem lehetnek többek, mint holmi figurák a kormányzat kezében a bankok ellen vívott sakkjátszmában.

Egyelőre halványodni látszik az egyesek által, de mindenkinek, közösnek szerkesztett lista(diskurzus), de ahogyan tapasztalhattuk a 2010 utáni ellenzékiség rúgóit, hamarosan újra elindul a feszítés, a politikai tehetetlenség ismét kinyitja azt, amit a bizonytalanok biztosan oly annyira szeretnek: a közös lista kérdését. A napokban a választásokon még a megmérettetésig sem eljutó piacipárti klub és baráti társaság, a Bokros Lajos és a 2009-ben még a szociális kártya népszavazásra kapacitáló Pusztai Erzsébet által vezetett proto-MDF 2009-2010 és/vagy MOMA nyújtotta be a tárgyban megfogalmazott politikai elemzését. Nyilván sokaknak tetszett, sok-sok lájk, nagy az öröm.

Komolyra fordítva, nyilván egy fontos kérdésről beszélünk, és éppen ezért a november 17-én megjelent ajánlatunkban kísérletet tettünk a közvélemény-kutatások akkori állásából következő helyes olvasatra. „Akárhogy is forgatjuk, az adatokat, a kormányváltó szavazók kétharmada nem szeretne más politikusokat egy közös lista elején, mint Bajnai Gordont és Mesterházy Attilát, de egyharmaduk még őket sem.” – írtuk akkor, részletes érvelés olvasható. Nem részletezzük, akiket akkor sem tudtuk meggyőzni – nem is célunk – ma sem tudjuk, részünkről nem a bölcsek kövét hordozzuk, hanem a számokból indulunk ki. Mutathatnak azok mást is, de ma ezt mutatják. Ma.

Vagy még inkább ezt mutatják. Pontosabban a kép összetettebb, mint az a Facebookról látszik. Török Gábor havi összesítéséből és annak megfelelően (lásd torokgaborelemez.blog.hu Facebook november 22-i poszt) kiindulva – és hozzátéve a Tárki adatait – mit is látunk az adatok összesítésével az átlagolás után a teljes népességre vetítve: a Fidesz megtorpant 30,6% (-0,4%); az MSZP átlaga változatlan (13,6%); az Együtt 2014-PM átlaga tulajdonképpen nem változott 2013 októberhez képest (4,4 %), a DK átlaga 2,8%. A Jobbik a szeptemberi 8,4%-re mászott vissza, az LMP stagnál (2,4%).

A nyilvánosságban két (vélt) tendencia – ha folyamatában és visszatekintve nézünk a számok mögé – körvonalazódik: az egyik, amelyet Magyar Kornélia október 23-a tükrében „egy előre be nem jelentett öngyilkosság” folyamataként írt le, azaz az október 23-i ellenzéki tüntetésen történtek súlyos következményét a teljes ellenzéki spektrumra nézve. Ez ma még nem cáfolható, szerintünk az ellenzék csak jobb helyzetben lehetne akkor, ha nem lett volna roncsderbi a tüntetésből (nem beszélve arról, ami után jött). Nem lehet elvitatni ennek hatását, még akkor sem, ha ma még nem látszik annyira – hogy mennyire is látszik, ennek véleményezését rábízzuk a diskurzuskutatókra (is).

A másik (vélt) tendencia a DK növekedése. A Medián legutóbbi kutatásában a biztos szavazók körében valóban beérte a Bajnai vezette pártszövetséget, de a fenti átlagolás mentén még nem egészen lohol annyira az Együtt 2014-PM nyakán, mint amennyire azt a közvélemény írja és gondolja. Tény viszont az, hogy ha ismét hónapokon átívelően vizsgálunk, akkor a DK növekedése elvitathatatlan.

Tehát: az ellenzék decemberre nem különösebben gyengült, és nem is nőtt. Áll. Egyhelyben.  Viszont továbbra sem igazolódnak azok a politikusi és értelmiségi megszólalások, amelyek közös lista, közös miniszterelnök kampányt, a teljes összefogást vizionálják, illetve azt hogy ennek elmaradásától a szavazók büntető magatartását anticipálták (ezen vélemény kritikájáról a Medián-Facebook november 9-i poszt).

A teljes választói népességet tekintve az Együtt 2014-PM egyelőre másfélszer több szavazót tudhat maga mögött, mint a magához képest emelkedő DK. Itt kell hozzá tenni, hogy a biztos szavazók körében a helyzet valamivel eltér, de az tudott tény, hogy a DK szavazók aktivitása meglehetősen magas, Bajnai pedig maga is fizeti a mások által neki is kiszámlázott október 23-i költségeket. Tény, hogy erre számítani is lehetett (Bajnainak is), bár a most bizonytalanabb szavazóit, a kevésbé aktívakat ez a politikai bölcsesség nem nagyon érdekelheti.

Ez volt tehát november, „ez is elmúlt” – ennyi a maximum, amit ma az ellenzék erről a hónapjáról elmondhat. Túl van rajta. És ennyi.

(E sorok írásával egy időben  olvashatjuk: „A Demokratikus Koalíció felkéri az MSZP és az Együtt-PM vezetését, hogy erre hivatott testületeiktől december 10-ig kérjenek felhatalmazást arra, hogy megkezdődhessenek a tárgyalások a három párt között. Az egyeztetésre hívják meg az október 23-ai színpadon felszólaló pártok, szervezetek képviselőit. Állítsunk fel árnyékkormányt, keressük meg a közös miniszterelnök-jelöltet, a közös egyéni jelölteket és állítsunk közös listát - jelentette be Gyurcsány Ferenc az ATV-ben. Részletek és videó hamarosan."

Hogyan is kezdtük a bejegyzést? Így: „Egyelőre halványodni látszik az egyesek által, de mindenkinek, közösnek szerkesztett listadiskurzus, de ahogyan tapasztalhattuk a 2010 utáni ellenzékiség rúgóit, hamarosan újra elindul a feszítés, a politikai tehetetlenség ismét kinyitja azt, amit a bizonytalanok biztosan oly annyira szeretnek: a közös lista kérdését.” Kellemes napot mindenkinek!)

Politikai pánikkeltés, hozzá nem értés, a tények „félreértelmezése” – ezek húzódnak az ellenzéki sajtóban és pártok közleményeiben nemrégiben megjelent, a Magyarországon betárolt gázmennyiséggel kapcsolatos kommunikáció hátterében. Az orosz-ukrán gázkereskelemi viszonyok ismeretében a fokozott óvatosság természetesen elvárható, a részinformációk kampányszövegekké emelése azonban csak a rezsiharc féligazságaihoz és hazugságaihoz hasonlóan értelmezhető – nem egy felelős ellenzék megnyilvánulásaként.

A témát Holoda Attila, az Orbán-kormány rövid ideig hivatalban lévő energetikai helyettes államtitkára dobta be legutóbb a köztudatba, amikor a Népszavának így fogalmazott: „az E.ON-tól átvett négy kereskedelmi gáztároló csupán mintegy 1,7 milliárd köbméter gázzal van feltöltve, miközben az összes kapacitásuk eléri a 4,3 milliárd köbmétert”, ami „egy átlagos télre sem elegendő”. Ez valóban így is van. Az interjú kivonatának átvételében azonban már megjelent egy másik motívum, amely szerint „a korábbi három hétre elegendő helyett ma már csak néhány napig kitartó gázkészlettel rendelkezik az ország”. S akkor szól az ellenzék egyik pártja: „alig pár napra elegendő gáz van a tározókban, emellett az állam elkezdte eladni a rendszerben lévő úgynevezett párnagázt, így a jelenlegi kevés gáz kinyerése is gondot okoz majd”.

Már az MTI-interpretáció olyan, mintha direkt félreértette volna Holoda szavait, legalábbis az interjú interneten elérhető változatában korántsem szerepelnek olyan éles megállapítások, mint a sokak által átvett szemlében. Az az egy biztos, hogy a legnagyobb hidegekben mért napi 70 millió köbméter körüli itthoni gázfogyasztással számolva 20-25 napra elegendő az említett 1,7 milliárdos (egyébként a hírek szerint szeptemberből származó) mennyiség is. Az egykori E.ON Földgáz Trade-tárolók kapacitása nagyjából 4,3 milliárd köbméter, a négy – zsanai, pusztaedericsi, hajdúszoboszlói és a kardoskúti – tárolóból pedig napi 55 millió köbméter tárolható ki szükség esetén – az 1,7 milliárd köbméter így több mint harminc napig pumpálható (ha azt feltételezzük, hogy az enyhébb október-novemberben már nem tároltak be az energiacégek ezekbe az egységekbe). Ezekbe a tárolókba ugyanis az energiacégek helyezik el a különböző stratégiai okokból tartaléknak szánt mennyiségeket, az újdonsült tulajdonos államnak itt annyi szerepe lehet, hogy milyen feltételeket szab meg, illetve önmagában az E.ON–MVM-átvétel bizonytalanságai (vagy a nemzetközi árfolyamok alakulása) miatt elképzelhető, hogy a cégek csak a szükséges minimum betárolására törekedtek, amire egyébként törvény is kötelezi őket (az igények 60 százaléka erejéig).

„Egy átlagos télre” soha nem lesz elegendő gáztartalék Magyarországon, hiszen ekkora mennyiség talonban tartása meglehetősen költséges és nem mellesleg kapacitásigényes lépés lenne. Itthon gyakorlatilag annyi tartalékra van szükség, amivel három nappal túl lehet élni Ukrajnát – az innen érkező orosz import esetleges elzárására ugyanis az ukrán készletek kimerüléséig lehet számítani.  És bár a tárolók kitárolási adatai feltöltött állapotban igazak (kisebb töltöttségnél kisebb mennyiség adható ki naponta), a 3-3,5 milliárd köbméteres lakossági fogyasztás kielégítésének veszélybe kerüléséhez extrém helyzetre lenne szükség, amire a gazdaságossági szempontok figyelembe vételével nem lehet felkészülni. A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal legutóbb azt közölte, az itthoni tárolókban összesen 2,8 milliárd köbméter gáz található, ami a 600 millió köbméteres stratégiai készlet levonásával 2,2 milliárdos kereskedelmi készletet feltételez összességében. 

Az Ukrajna felől érkező, nagyjából napi 16-18 millió köbméter gáz esetleges kiesésekor így elegendőnek látszik a tartalék (az FGSZ egy korábbi, hideg napra vonatkozó statisztikája szerint a felhasznált 75 millió köbméterből 37 a kereskedelmi tárolókból, 16 Ukrajna, 14 Ausztria felől érkezett, a magyarországi kitermelés pedig 8 millió köbmétert tett ki). Az itthoni fogyasztás ráadásul jelentősen csökkent az elmúlt években, a nemzetközi árviszonyok miatt leálló gázos erőművek például komoly mennyiséget használtak fel korábban.

Pusztán politikai érdekekből tehát nem érdemes pánikot kelteni, hiszen a számok alapján egy viszonylag hosszú gázkrízis is „túlélhető”, ráadásul a lakossági fogyasztók extrém helyzetben is csak a végső esetben készülhetnek korlátozásra. Az nem kérdés, hogy a 280 milliárd forintos E.ON-ügylet számos kérdést felvet, a hisztériakeltés azonban többet árt, mint használ a reménybeli tisztánlátás szempontjából.

Rácz Gábor írása

A magyar közszférában tevékenykedő 28 ágazati szakszervezet sztrájkbizottságot alapított, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítse a kormányt a dolgozók béreinek emelése érdekében. A több konföderáción és közigazgatási ágon átívelő összefogás nem mindennapi, és a feladatuk sem könnyű.

Nem szokatlan a világban, hogy a munkavállalókat képviselő szervezetek a választások közeledtével aktivizálódnak és erőteljesebben igyekeznek nyomást gyakorolni a kormányzatra a képviselt dolgozók érdekeinek védelme érdekében – tüntetések vagy sztrájkok megszervezésével vagy legalábbis azok kilátásba helyezésével. A választások közelsége miatt a kormányok nyilván érzékenyebben reagálnak az akciókra és jobban hajlanak a kompromisszumok megkötésére, mint a választási ciklusok elején vagy közepén. Napjainkra a közszférában ráadásul megerősödött az elégedetlenség, miután a dolgozók jelentős része 2010 óta nem kapott (érdemi) fizetésemelést. A különböző ágazatok (rendvédelmiek, pedagógusok, hivatalnokok) eddig jellemzően elkülönülten vívták harcaikat, ez azonban nem vezetett eredményre. Nyilván ezek az okok vezettek oda, hogy egy eddig nem látott méretű összefogás jött létre a szektor szakszervezetei között a közös fellépés érdekében.

A feladat ugyanakkor nem könnyű. A magyar társadalom általában nem szolidáris sem a sztrájkolókkal, sem a közszférában dolgozókkal. A szektort vasmarokkal irányító Fidesz-KDNP-kormány „nyomás” alatt tartja az ott dolgozókat. A szakszervezetek saját belső személyi és hatalmi konfliktusaival foglalkozó és pillanatnyilag nem is túlzottan népszerű baloldali-balközép ellenzék részéről sem számíthatnak tömeges támogatásra. Ráadásul a közvélemény hajlamos a szakszervezetek akcióit a párpolitikai törésvonalak mentén értelmezni, ami nem könnyíti meg az érdekvédők dolgát.

A mostani összefogásnak két gyenge pontja is van. Az egyik, hogy a résztvevő szervezetek nagy része a rendvédelem területén tevékenykedik, ahol a sztrájk nem lehetséges, így ők nem jelentenek valós sztrájkfenyegetést. Ha a sztrájk mellett döntenének a szakszervezetek leginkább a pedagógusokra támaszkodhatnának a résztvevők közül, bár az ő helyzetüket a kormány már elkezdte javítani. A másik gyenge pont, hogy a szociális szféra (bölcsődei dolgozók, idősellátásban dolgozók, szociális munkások) szakszervezetei kimaradtak az összefogásból. Ők külön sztrájkbizottságot hoztak létre, mivel így látják jobban érvényesíthetőnek érdekeiket. Kétségtelen, hogy az ő helyzetük a legnehezebb a közszférán belül, ezért talán ők a legelszántabbak is, ráadásul ők számíthatnak leginkább a társadalom szimpátiájára.

Az elmúlt évek bizonyították, hogy a jelenlegi kormány csak az erőből ért, abból viszont igen. Ha a kabinet azt érzékelte, hogy egy kérdésben a társadalom jelentős része szemben áll vele, akkor általában eddig is engedett. A választások közeledtével pedig nem érdeke jelentős új konfliktust felvállalni és új frontokat nyitni. A kormánypárt egyelőre jelentősen vezet a közvélemény-kutatásokban az ellenzék előtt, sok százezer szavazó ugyanakkor még nem döntötte el (vagy titkolja), hogy kire adja voksát a jövő évi választásokon. Ebben a helyzetben a sok százezres létszámú és jelentős társadalmi befolyással rendelkező közalkalmazottak politikai preferenciái felértékelődnek, politikai mozgásaik jelentősen befolyásolhatják a választások kimenetelét. A kormány számára párbeszéd és egy ésszerű kompromisszum, valamint a sok százezer közszférabeli dolgozó bérének akárcsak kisebb mértékű emelése több politikai hasznot hozhat a mostani helyzetben, mint a konfrontáció felvállalása. Ez persze jelentős részben azon múlik, hogy a szakszervezeteknek mennyire sikerül mozgósítaniuk tagságukat és maguk mellé állítani a szélesebb közvéleményt.

Jelenleg kevés az esélye annak, hogy végül sztrájkkal végződjön a most megindult folyamat, ez sem a kormánynak sem az érdekvédőknek nem lenne igazán előnyös. A valószínűbb forgatókönyv, hogy a kormány kisebb engedményekkel megpróbálja megosztani a szektor szakszervezeteinek egységét, és ezzel valamilyen kompromisszumra kényszeríteni őket.

A közszférabeli szakszervezetek pozíciói jelentősen romlottak a második Orbán-kormány időszakában. A mostani küzdelem számukra sok szempontból élet és halál kérdése,  ha most sem sikerül eredményt elérniük, akkor alapvető létjogosultságuk is megkérdőjeleződhet, ez pedig az egész magyar szakszervezeti mozgalom számára végzetes lehet.

Jakab Attila vendégbejegyzése

Ifj. Hegedűs Lóránt, a budapesti Szabadság téri református gyülekezet (Hazatérés Temploma) lelkésze nem kimagasló szellemi teljesítményével, akár csodálatra is igényt tartó szociális-karitatív tevékenységével, hanem rendszeres egyház-politikai botrányaival (például Holokauszt-tagadó könyvbemutató megrendezésével vagy Izrael-ellenességével) híresült el; mondhatni vált hírhedtté. Legújabban Horthy Miklós mellszobrának az (újra)avatásával (vagy áthelyezésével) hívta fel magára a figyelmet. Református egyháza azonban szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni vele – és valójában nem is nagyon akar. Hiszen a lelkész nem akárki. Ő a nemrég elhunyt egyetemalapító (KGRE) református püspök, id. Hegedűs Lóránt fia. A református egyházban sokan sokat köszönhetnek neki. Arról nem is beszélve, hogy a politikával kokettálás és összefonódás gyakorlatilag családi hagyomány és örökség (MIÉP-es kapcsolatok). Ez azért jelent gondot, mert ifj. Hegedűs esetében most a Jobbikról van szó (felesége jobbikos parlamenti képviselő; ő maga 1998 és 2002 között MIÉP-es volt), miközben a hivatalos irányvonal (egyházvezetés) Orbán-hívő és Bölcskei Gusztáv helyére hamarosan zsinati lelkészi elnököt kell választani. Vajon ki lesz Balog Zoltán gyakorló református lelkipásztor-csúcsminiszter, az Orbán-rezsim egyik erős embere támogatottja? Érzékeljük a helyzet abszurditását? Egy püspök-elnökkreáló lelkipásztor-politikus!

Ennek fényében óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a Hegedűs-ügy része (lehet) a református egyházon belüli (jobbikos–fideszes) kíméletlen hatalmi harcnak. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy ki kezeli, osztja majd az állami támogatásként számolatlanul érkező közpénzeket, amelyekről 2014 januárjától már elszámolni sem kell. Mert hidegen mérlegelve: miért problémásabb egy református lelkész ellentmondásos szoboravatása, mint a „nemzeti-keresztény” rezsim közjogi méltóságainak (például Áder János államelnök) hasonló tevékenysége? Arról nem is beszélve, hogy lassan bevett gyakorlattá válik politikusok templomi politikai igehirdetése, amit a helyi egyházvezetők áhítattal hallgatnak! És ezen a média, illetve a közvélemény már meg sem ütközik. Mindenki ott hirdeti az igét, ahová politikailag tartozik. Orbán Viktor a debreceni református nagytemplomban, Hoffmann Rózsa a váci katolikus székesegyházban, Gyöngyösi Márton a Szabadság téri templomban (neki még nem dukál püspöki hallgatóság).

Teológiai szinkretizmus, zavaros kereszténység

Egy véletlenszerű alkalommal volt szerencsém hosszabb részletet meghallgatni ifj. Hegedűs egy nyilvános beszédéből. Sok minden keveredett benne, de vezérfonala a bibliamagyarázat és a magyar történelem ötvözése volt. Teljesen világos volt, hogy egy olyan típusú szinkretizmussal kell számolnunk, amely egyrészt magának a lelkésznek az ismerethiányos felkészültségéből, a birtokolt ismeretek önkényes használatából/hasznosításából származik; másrészt teljes mértékben kielégíti, elkábítja az ugyancsak komoly teológiai és történeti ismerethiányosságban szenvedő hallgatóságát. A probléma orvoslását tehát a gyökereknél kellene kezdeni. Lényegében ifj. Hegedűs teológiai nézeteit kellene alapos vizsgálat tárgyává tenni és megnézni, hogy az általa hirdetett kereszténységnek mi is a tulajdonképpeni tartalma. Erre mindezideig senki nem vállalkozott, talán azért sem, mert a felekezeti és akadémiai körök együttes összefogása (amelyről Bazsa György, egykori MAB-elnök, sokat tudna mesélni) sikeresen akadályozta meg egy olyan felekezetsemleges kutatási és oktatási szellemi műhely létrejöttét, ahol ilyen típusú vizsgálat elvégezhető. Felekezeti környezetben ez azért nem várható, mert az értelemszerűen a magyar református lelkészek képzésének a vizsgálatát is jelentené egyben.

Ennél továbbmenve azt is mondanám, hogy ifj. Hegedűs Lóránt személyes példája – illetve az azt kezelni képtelen (valójában nem is akaró) egyházi hatóság magatartása – nem csupán rámutat a magyarországi (összfelekezeti) teológiai oktatás (pap-, lelkész- és hittanárképzés) tartalmi és színvonalbeli problémáira, hanem valamilyen szinten túl is mutat azon. Azt a senki által sem megvizsgálni, sem pedig megválaszolni nem kívánt kérdést veti fel, hogy Magyarországon miért nincs értéke a tudásnak és a teljesítmények? Miért erősek annyira a kontraszelekciós mechanizmusok, hogy többnyire alkalmazkodó és meghunyászkodó, de valójában az agresszívan intrikus középszerűség számára terem babér? Mindezt tetézi, mintegy megkoronázza, az akadémiai körökben vallási és teológiai kérdésekben érvényesülő/érvényesített egyházi befolyás, olyan klerikális gondolkodású laikusokon keresztül, akik számára a vallásosság mércéje az ájtatosság, az alázat, az egyházi tekintély feltétlen tisztelete. Az ismeret számukra is csak zavaró tényező, amely esetleg kikezdi az egyébként nem túlságosan mély hitet. Az emberek egy része ugyanis nem annyira ismeretekre vagy tudásra, hanem bizonyosságra, szellemi és érzelmi biztonságra vágyik. Ifj. Hegedűs ezt kínálja: mitizált múltat, ragyogó jövőt és közben a mindenkori kudarcokért felelős bűnbakok megnevezését, ami mindig és mindenben felmenti a múlt, a jelen és az eljövendő magyarjait.

Egyházak és újságírás

Ha Magyarországon lenne oknyomozó újságírás, valamint megfelelő szerkesztői bátorság, akkor az egyházi ügyek – mert lényegében ezek képezik a „nemzeti-keresztény” rezsim legérzékenyebb és legsérülékenyebb pontját –, többek között a Károli Gáspár Református Egyetem mindennemű erkölcsi értékrend teljes hiányáról valló esetei (például a „városi legendák” szintjén közismert kirúgások, doktori iskola botrányok, viszony a Jobbikkal), már régen alapos és elmélyült feltárásra kerültek volna. Mert még akkor is, ha Magyarországon a politika határozza meg és kreálja az „ügyeket”; még akkor is, ha a feltárt „ügyeknek” semmiféle következményük nincs, a közvéleménynek akkor is jogában áll tudni ezekről. Az oknyomozó újságíráshoz azonban kicsikét több kell, mint a magyarul helyesen írni tudás. Kellenek például ismeretek, elemzői készség, intuíció, az összefüggések felismerésének, illetve a megválaszolandó kérdések megfogalmazásának képessége. Magyarországon nem csupán azért nincsenek „egyházi ügyek”, mert azokat egyik politikai oldal sem akarja; azért sem, mert az újságírói szakmában hiányoznak az elmélyült és megalapozott vallási ismeretek. Erre már nem mentség az államszocializmus. Az okot máshol kell keresni. A magyar szellemi, politikai és egyházi elit együttesen nem akarta – és ma sem akarja –, hogy felekezeti ellenőrzésen, befolyáson kívül állók ilyen ismeretekkel rendelkezzenek; hogy legyen intézményes hely, ahol ezeket az ismereteket, összhangban a nemzetközi kutatási eredményekkel, meg lehessen szerezni.

Olajozottan működő rendszer

Ifj. Hegedűs esete valójában azt teszi teljesen nyilvánvalóvá, hogy Magyarországon rendkívül erősek az összefonódások; minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg. Az úgynevezett elitbe többnyire születéssel, házassággal, kooptációval lehet bekerülni. Ez egy többé-kevésbé zárt rendszer, amelynek része a média; következésképpen az újságírók is (kinek nem inge, ne vegye magára!). A hatalmi harcok, személyes- és érdekellentétek tehát rendszeren belül zajlanak. Magát a rendszert azonban senki nem kérdőjelezi meg. Valójában ezért sincsenek „ügyek”; hiszen a nyilvánosságra kerülésnek nincsenek tényleges következményei. Azok az „ügyek” pedig, amelyek bírósági szakaszig jutnak, többnyire olyan egyéneket érintenek, akik bekerültek ugyan a rendszerbe, de szemmel láthatólag nem váltak annak részévé. Ebben a rendszerben az egyháziak sajátságos immunitással rendelkeznek. Ifj. Hegedűs tehát nyugodtan alhat, és továbbra is folytathatja botránykeltő egyház-politikai tevékenységét. Ő annak a rendszernek a része, amelyben vallás és politika szervesen összefonódik, az adok – kapok érdekek és kölcsönös szolgálatok mentén. Ifj. Hegedűs tudja, hogy nem adják ki; nem adhatják ki a rendszer veszélyeztetése nélkül. Természetesen határozottan felháborodnak, elhatárolódnak, vizsgálatot kezdeményeznek (például az a Bölcskei püspök, aki Debrecenben asszisztált a Horthy-emléktábla avatáshoz) – és várják, hogy teljen az idő, felejtődjön az ügy (Kubatov Gábor például a mai napig várja a Csatáry-molinóban „érintettek” önkéntes jelentkezését), amelyet előbb-utóbb úgyis eltakar egy újabb „ügy”. A rómaiak óta tudja a hatalom, hogy cirkusz kell a közönségnek.

Radnóti András írása

Az Európai Bizottság javaslata az Európai Ügyészség felállítására Magyarországon kiverte a biztosítékot. A Fidesz, a Jobbik és az LMP alkalmi koalíciója eltökéltnek látszik a javaslat megbuktatására. Nincs is nehéz dolguk: más tagállamok is fanyalognak. De nemcsak a reakció, maga a javaslat is egy igazi problémáról, a vészesen csökkenő integrációs szándékról tanúskodik.

 A Bizottság azon igénye, hogy az EU-s pénzek fölötti – nemzetállamoktól független – EU-s kontroll büntetőjogi kapacitásban teljesedjen ki, „a bizalom jó, de a kontroll még jobb” közhelyén – vagyis, ne legyen kétség: a bizalom hiányán – nyugszik. Néhány héttel ezelőtti közleményükben évi félmilliárd euró eltűnéséről írnak, ezzel áll szemben a bírósági ítéletek megdöbbentően alacsony száma, különösen az új és „nettó haszonélvező” tagállamokban.

Az Európai Ügyészség – melyet a büntetőjogi együttműködési szervezetből, a Eurojustból hoznának létre a Lisszaboni Szerződés felhatalmazása alapján – feladata tehát az uniós forrásokkal elkövetett bűncselekmények felderítése lenne. A nyomozásokat – az új európai szerv felügyelete alatt – továbbra is a nemzeti rendőrségek folytatnák, az ítéleteket – a vád képviseletében az Európai Ügyészség delegált ügyészével – a nemzeti bíróságok hoznák. A Bizottság a határokon átnyúló bűncselekmények hatékonyabb kivizsgálásának lehetőségével indokolja az új intézmény létrehozását. Valójában azt reméli, így kevesebb visszaélés marad majd kivizsgálatlanul, illetve hosszú távon kevesebb is történik majd; egyrészt az ügyészség tevékenysége, másrészt elrettentő ereje által.

Az Országgyűlés egy Magyarországon újdonságnak számító eszközzel támadja a kezdeményezést. A három párt által alkotott szupertöbbség szubszidiaritási vizsgálatot indított azzal kapcsolatban: most más tagállamok parlamentjei is megvizsgálják majd, hogy indokolt-e az EU-s pénzekkel való visszaélések ügyében európai szintre delegálni a vádképviselet feladatát. Ha a tagállamok negyede, vagyis a magyar mellett még  hat parlament így látja, az Európai Ügyészségnek befellegzett.

Lehet, hogy máris befellegzett, így feleseleges az országgyűlési akció: az intézmény felállítása konszenzust igényel a tagállamok kormányai között, de Nagy-Britannia és Dánia már korábban jelezte, hogy egyelőre nem csatlakozik. A Szerződés ilyen esetben lehetőséget biztosít valamilyen „szorosabb együttműködésre” a tagállamok ügyészségei között, amelyet az erre vállalkozók jobb híján építhetnek ki – de a 2004 után csatlakozottak közül sem csak Magyarország fanyalog. Márpedig, ha sokan kimaradnak, értelmét veszti a projekt.

Az unió – mint azt sokszor mondják – nem állam ugyan, de több, mint nemzetközi szervezet. Ebből adódik az ellentmondás, hogy ha egyetlen állam, vagy annak polgárai EU-s törvényt szegnek, azt az unió egésze, és az összes tagállam egyenként is megsínyli, ugyanakkor az EU-nak nincsenek eszközei ezen törvények betartatására – hiszen nem állam. Az Európai Ügyészség ilyen eszköz volna, s mint ilyen, kétségkívül jókorát szorítana az unión.

Az ellenállás legfőbb oka nem is a szubszidiaritás, hanem éppen ez a másodlagos integrációs hatás lehet, amelyet Hörcsik Richárd, az európai ügyek parlamenti bizottságának elnöke – talán már csak megszokásból is – „a nemzeti szurverenitás aránytalan korlátozása” címszaván emleget. Ez a bizottsági javaslat azon kitételében is tettenérhető, amely szerint az egyes EU-s tagállamokban jogszerűen gyűjtött bizonyítékokat más tagállamok bíróságainak is el kell fogadniuk. Ez ugyanis – abszurditása miatt – áthidaló lépésnek tűnik; a büntetőjog teljes harmonizációját vetíti előre. Világos: a  közös ügyészség ideálisan csak közös jogrenddel működhet.

Valószínű, hogy a Bizottság ezt az aspektust is figyelembe vette a javaslat előterjesztésekor. Biztosnak tűnik viszont, hogy a tagországok egymásba, illetve a közösen működtetett szupranacionális intézmények a tagállamokba vetett bizalma megcsappant. Erre utal, hogy az Európai Ügyészség gondolata éppen most – pontosabban a Lisszaboni Szerződés 2009-es megfogalmazásakor – kerül terítékre, illetve, hogy a feltárt korrupciós ügyek különösen az új tagállamokban maradnak megoldatlanok. Barroso elnök és Reding igazságügyi biztos, illetve a javaslat első számú támogatói, a luxemburgi, a francia és a belga kormány elsősorban két dolgot sejthetnek az ítéletek elmaradása mögött: egyrészt a nemzeti kormányok érintettségét a visszaélésekben, illetve befolyásukat az igazságszolgáltatásra, másrészt a nemzeti bűnüldöző szervek hanyagságát. Nem az EU tagállamainak kollektív szándékáról van tehát szó, hogy a közös forrásokkal való visszaélések ügyében egy közös hatóság nyomozhasson. Hanem ennek szükségességéről.

A minta adott; az integráció motorjaként a szükség másutt is a szándék helyébe lépett. Az euró bedőlésének tragikus perspektívája minden érintett számára nyilvánvalóvá tette, hogy akarja, nem akarja, a közös pénzt meg kell menteni: Észak fizet, Dél megszorít. A válság feloldására, illetve újabb válságok elkerülésére már megtett és jövőbeli lépések – persze mindig a mélyebb integráció felé – a választók és képviselőik szándékától jórészt függetlenül, a krach elkerülésének elemi szüksége által vezéreltettek, vezéreltetnek. A bankunió valamilyen formában még Merkel (kezdeti) fenntartásai ellenére is meg fog valósulni.

Mindez nyilvánvalóan az uniós irányítás technokratikus jellegét erősíti: az euroszkeptikus pártok erősödése szerte a kontinensen – ahogy az Európai Ügyészség felállítása elleni tiltakozás is – mutatja, hogy a praktikusan szükséges lépések nem minden esetben bírnak meggyőző legitimációval.  A szükség prevalenciája a szükségből létrehozott intézmények, tágabb értelemben pedig az egész EU-s hatalmi berendezkedés legitimációs bázisát ássa alá.

Ettől még persze a szükség – szükség. De a legitimáció hiányát – talán máshol, másutt – valahogy ellensúlyozni kell. 

Rácz Gábor írása

A Fidesz-KDNP-kormánnyal jó kapcsolatokat ápoló LIGA Szakszervezetek és több munkaadói szervezet nemrégiben jelentős állami forrásokhoz jutott a TÁMOP-program keretében. A támogatás körül kialakult viták szemléletesen mutatják, milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak a magyarországi szakszervezetek a mindenkori kormányok irányába. A jelenség nem új keletű és nem is egyedi.

Egy szakszervezeti mozgalom hatékonyságának egyik fő ismérve, hogy a szervezet képes-e az általa képviselt munkavállalók érdekeiért – ha kell súlyos – konfliktusokat is vállalni, és akár hosszabb, elhúzódó harcot (sztrájkok tüntetések) is viselni a mindenkori kormánnyal vagy a munkaadókkal szemben. Ez csak akkor lehetséges, ha maga a mozgalom rendelkezik olyan anyagi erőforrásokkal, amelyekkel képes finanszírozni egy küzdelem egyébként is jelentős költségeit. Mindehhez olyan pénzügyi forrásokra van szükség, amelyek nem függenek a mindenkori kormányzat kegyeitől.

Magyarországon a szakszervezeti mozgalom fénykorában, a II. világháború előtt a szakszervezetek teljes egészében saját tagjaik befizetéseiből tartották el magukat, az akkori magyar államtól lényegében nem kaptak semmilyen anyagi támogatást. Ezekből a bevételekből finanszírozták nemcsak saját tevékenységüket, de még az akkor velük szorosan együttműködő MSZDP működésének számos költségét is. A helyzet napjainkra teljesen megváltozott. A rendszerváltás után jelentősen csökkent a szakszervezeti taglétszám Magyarországon, és ezzel együtt a szakszervezetek tagdíjbevétele is jelentősen csökkent.

Az egykori SZOT-vagyont ráadásul úgy osztották fel, hogy jelentősen elaprózták a korábbi szakszervezeti értékeket. Mind a konföderációk, mind számos ágazati szakszervezet számára komoly problémát jelentett és jelent emiatt a szervezet rentábilis működésének és a korábbi vagyon megőrzése. Kivételt képez néhány sikerágazatban tevékenykedő szakszervezet, mint például az olajbányászok, az energiaipar, a vegyipar.

Jelenleg a legtöbb konföderáció és számos ágazati szakszervezet nem lenne képes tartósan fennmaradni állami támogatások nélkül, pedig a magyarországi szakszervezetek apparátusa és infrastruktúrája a fejlett államokhoz képest kifejezetten szerénynek tekinthető. A szakszervezeti konföderációkat már a kilencvenes évek vége óta lényegében pénzügyi lélegeztetőgépen tartja az állam, a támogatást az érdekegyeztetés szervezetein (az VKF-en, OKÉT) keresztül folyósítják nekik. A szervezetek ezen kívül más állami támogatásokban (például a TÁMOP keretén belül) is részesülnek. Hasonló komoly dotációt kapnak a vállalkozókat és munkaadókat képviselő szövetségek is (MKIK, VOSZ, MGYOSZ, stb), bár az utóbbi összegekkel jellemzően keveset foglalkozik a közvélemény és a sajtó.

Itt meg kell jegyezni, hogy e probléma nemcsak a szakszervezetek világában létezik, hanem lényegében a teljes magyar civil társadalom (civil szervezetek, a nagy történelmi egyházak) komoly finanszírozási problémákkal küzd, erősen függ a kormányzati-önkormányzati támogatásoktól, a mindenkori politikai osztály érdekeitől. Az okok részben ott is hasonlóak: az alacsony létszámú tagság és a magyar lakosság alacsony adakozási készsége, valamint a nonprofit menedzsment kultúrájának hiánya Magyarországon.

Ez függés azonban jelentősen csökkenti a szakszervezeti mozgalom mozgásterét a kormányzattal szemben egy különösen nehéz és kritikus történelmi időszakban. A kiszolgáltatottság még egy konszolidált demokráciában is problémás lenne, de egy olyan kormányzat idején, mint a jelenlegi, kifejezetten veszélyes és romboló. Jó példa lehet a LIGA részére a közelmúltban megítélt 550 millió forintos TÁMOP-támogatás, amely konfliktusokat indukált a szakszervezetek között. Az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke nemrégiben a 168 Órának nyilatkozva úgy fogalmazott, a LIGA-tagszervezeteket próbál átcsábítani a most formálódó új konföderáció soraiból. A kormány által odaítélt támogatások tehát a szakszervezeti mozgalom megosztását szolgálják leginkább – ez pedig tovább növeli az emberek bizalmatlanságát a szakszervezetekkel szemben. És itt zárul be az ördögi kör.

Ebből a helyzetből csak úgy lehetne kiutat találni, ha sikerülne növelni a szakszervezetek taglétszámát Magyarországon – és ezáltal növelni saját bevételeiket. Nyilvánvaló, hogy nem várható gyors előrelépés e területen, állami forrásokra még jó ideig szüksége lesz a magyar szervezeteknek, de saját érdekük, hogy lehetőleg minél inkább csökkentsék függésüket. A formálódó szakszervezeti konföderációs fúzió egyik fontos stratégiai kérdése lesz, hogy miként lesz képes megszervezni saját gazdálkodását úgy, hogy lehetőleg a legkevésbé legyen ráutalva a kormányzati források felhasználására. A feladat nem könnyű, de más út nincs.

Radnóti András írása

Martin Schulz jelölése az Európai Bizottság elnöki posztjára jó hír a demokratikusabb Európai Unió híveinek. A jelöltállítás komoly lépés lehet a brüsszeli legitimitás növelése felé, legalábbis ha sok pártcsalád vállalkozik rá, illetve európai szintű és témájú kampány támogatja meg. Egyelőre – úgy tűnik – sok érdek feszül a folyamat ellen, hosszú távon azonban talán magától is megtörténik. Előbb-utóbb a hazabeszélés járhat nagyobb áldozattal.

Nemzetállami modell

Három európai parlamenti (EP) pártcsalád, a Szocialisták és Demokraták, a liberálisok és a zöldek már vállalták, hogy az EP-választások előtt megnevezik jelöltjüket az Európai Bizottság elnöki posztjára – előbbiek Schulz személyében meg is tették már. Az ötlet nem újkeletű: José Manuel Barroso 2012-es, az EU helyzetét értékelő beszédében is felszólította erre a pártokat. Javaslata akkor komoly szerzői jogi vitákat gerjesztett, ugyanis Szergej Sztanyisev, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének vezetője publicisztikában panaszolta el, hogy a Bizottság elnöke ellopta ötletüket. Ez ellen a napokban elhunyt Wilfried Martens, a Barrosót 2004-ben és 2009-ben is jelölő Európai Néppárt elnöke persze vehemensen tiltakozott, váltig állítva, hogy mindig az európai jobboldal volt a kezdeményezés első számú pionírja.

Az igazság azonban az, hogy nem kell nagyon messzire menni a Lisszaboni Szerződés szövegétől ahhoz, hogy a csúcsjelölt-állítás ötletéhez jussunk. A szöveg úgy rendelkezik, hogy az (állam- és kormányfőkből álló) Európai Tanácsnak a választások eredményének figyelembevételével kell javaslatot tennie a (végrehajtó hatalmat a legtöbb esetben gyakorló) Bizottság elnökének személyére, akit a (polgárok által közvetlenül választott) Parlament aztán támogathat vagy nem. Az ehhez legközelebb álló nemzeti gyakorlat a brit: ott a hagyomány szerint az uralkodónak azt a személyt kell miniszterelnöknek jelölnie, aki a leginkább számíthat a parlamenti alsóházi többség támogatására. De az államfő jelöli és a parlament választja meg a kormányfőt a magyar és a német rendszerben is; bár ezen országok alkotmányai nem rendelkeznek a választási eredményeknek, illetve a parlamenti többség preferenciájának figyelembevételéről, ennek szükségessége magától értetődő. A szerződés tehát gyakorlatilag – a „tisztán parlamentáris” demokráciákban az államfőéhez hasonló – szimbolikus jelölő szerepbe szorítja vissza a kormányközi hatalmat megtestesítő Tanácsot, és az elnök személyéről való döntést a nemzetek feletti Parlament kezébe teszi, amelynek aztán illene azt továbbadnia a választópolgároknak.

A valódi európai politika felé

Az Európai Unió hatalma maga a valóság. Az elmúlt évek válsága ország-világ előtt szemléletesen bemutatta, hogy gazdasági értelemben nem létezik alternatíva. Közben demokratikus és jogállami ügyekben is látható a szándék egy uniós beavatkozási eszköztár kialakítására, és a külpolitikában is egyre egyértelműbb, hogy a tagállamok lehetőségei eltörpülnek az Unió potenciálja mellett. De már csak a gazdasági kényszer miatt is érdemes a rendszeren belül, a létező – és fejlődő – szupranacionális hatalom elfogadásával gondolkozni. Értelmes és termékeny vitára a „milyen Európa?” kérdéskörében lehet számítani, a „mennyi Európáéban” nem.

A milyenség legalapvetőbb sarokköve a demokrácia: ez minden európai politikának célja és nem csupán eszköze kell, hogy legyen. (Ez az EU-t a demokráciavédelem égisze alatt fumigáló euroszkeptikusok alól is kihúzhatja a talajt.) A túlzott brüsszeli technokrácia valóban aggodalomra ad okot. Ennek kiiktatása, illetve a demokratikus legitimáció növelése pedig Jürgen Habermas szerint a politika európaizálódásának megtörténtével (amit mi sem példáz jobban, mint a déli tagállamokban Angela Merkel vagy itthon Daniel Cohn-Bendit démonizálása), Európa politizálásával lenne elérhető. A csúcsjelölt-állítás ehhez a folyamathoz járulhat hozzá.

Nem elegendő pusztán megnevezni az elnöknek kívánt személyt – ahogy tette azt az Európai Néppárt Barrosóval a legutóbbi EP-választás előtt. Arra is szükség van, hogy a nemzeti pártok ezzel a jelölttel, illetve az általa (és így az adott nemzeti pártok által) képviselt európai politikával, vízióval, ígérettel kampányoljanak. Ezzel lehetne ugyanis elérni, hogy az EP-választás valóban európai ügyekről szóljon, és ne csupán a nemzeti politikai megmérettetések újabb fordulója legyen. Hogy a tematika és ne csak a tét legyen európai. Ez persze nem történhet hirtelen; de bizottsági elnök-jelöltek arcképét látni magyarországi óriásplakátokon jó kezdet lenne.

Hogy egy ilyen kampány termékeny talajra hulljon, azt az EU irányításának széleskörű megismertetésével és az európai ügyekről történő véleményformálás elősegítésével lehetne elérni. Ebből a szempontból azonban a Bizottság Kommunikációs Igazgatóságában kidolgozott pr-kampányok potenciálja véges. A politikailag aktív nép figyelmének Brüsszel felé orientálása ezért a jelenleg a középpontban álló nemzeti politikusok felelőssége.

A jobboldalnál a labda

Ehhez stratégiai gondolkodásra és sok esetben a napi politikai érdekek háttérbe szorítására lenne szükség. Amíg erre nincs hajlandóság, addig a nemzeti politika europaizálódásával egyidejűleg az európai politika is megőrzi „nemzetiességét”; a tagok rövidtávú hazai céljai továbbra is meghatározzák az európai pártok politikáját.

Nem véletlen, hogy a csúcsjelölt-állítás és az európai kampány ötlete mellett a két legelkötelezettebb integrációbarát párt, a liberálisok és a zöldek tették le a voksot először és legkönnyebben; utóbbiak egész Európára kiterjedő online előválasztásokat is tartanak majd. A Szocialisták és Demokraták is könnyen szánták el magukat a jelöltállításra; vagyis az minden tagpárt érdekével találkozott. Mivel pedig a brit toryk dominálta Konzervatívok és Reformerek csoportja feltehetőleg kimarad a jelöltállításból – éppen annak másodlagos hatásai miatt –, a nagyobbik jobboldali blokkon múlik majd, hogy a gyakorlat meghonosodik-e.

Ami az integrációs hajlandóságot illeti, az Európai Néppárt lényegesen heterogénebb, mint baloldali és liberális társai. Orbán Viktor a Telegraph-ban is hangsúlyozott meggyőződése, miszerint Brüsszel a nemzeti szuverenitás felemésztése felé mozog például kevéssé utal arra, hogy a magyar miniszterelnök – aki 2002 óta az Európai Néppárt alelnöke is – támogatna bármilyen olyan kezdeményezést, amely a kormányközi irányítás visszaszorítását és a szupranacionális irányítás előremozdítását szolgálja. Nem kis részben a képviselői helyekhez való görcsös ragaszkodás miatt Orbán és euroszkeptikusabb párttársai alighanem számíthatnak némi szolidaritásra. Az arcvesztést ugyanakkor, amit a Martens, Barroso vagy Reding megnyilatkozásaival való szembemenés jelentene, aligha vállalja majd a Néppárt. Így könnyen lehet, hogy az ellentétet valamilyen félmegoldással oldják majd fel. Ilyen lehetne például, ha a 2009-es gyakorlatot folytatnák, amelyben névleg volt ugyan bizottsági elnök-jelölt már a választások előtt, de a kampányt illetően minden maradt a régiben.

 A demokratikusabb Európa szempontjából fontos lenne, hogy az összes Európa-barát párt – amelyek még mindig a mainstreamet adják – csúcsjelöltet állítson és vele kampányoljon. De ha ezúttal nem így lesz, az sem végzetes. A Bizottság politizálódása és hagyományosan nemzeti hatáskörnek tekintett ügyekbe való növekvő beavatkozási potenciálja tény – másképp a Gesamtbild aligha szemlélhető. Az európaiak elvitathatatlan jogának, hogy e testület elnökéről, így sorsuk egy jelentős részének letéteményeséről döntsenek, előbb-utóbb valaki biztosan teret enged majd.

Folytatódik a demagógiaharc, láthatóan az ellenzék legnagyobb pártja nem tud mit kezdeni a példátlanul sikeres kommunikációs kampánynak gondolt rezsicsökkentéssel. Ahogyan azt már megírtuk, a kormányzat energiaárakat csökkentő intézkedéseivel nem az a baj, hogy az emberek kevesebbet fizetnek havi áram-, gáz- vagy éppen távhőszámláik után, ahogyan az is "csak" részletprobléma, hogy a szegények, az igazán rászorulók részesülnek a legkevésbé a könnyítésből, a háromszintes villa fűtése azonban tényleg százezrekkel lehet olcsóbb évente. A rezsicsökkentéssel az a probléma, hogy abban a formában, ahogy a mostani magyar kormány elképzeli, nem létezik. Nem rezsicsökkentés ugyanis az, hogy minden, az infrastruktúra fejlesztésére fordítható forrást kivonunk az ágazatból, mint ahogy az sem valódi rezsicsökkentés, hogy az önmagát interpelláló Németh Szilárd, fideszes rezsiügyi tótumfaktum egy módosító indítvánnyal az ipari fogyasztókra tesz át 10 vagy 15 milliárd forintot, a fejlesztési miniszter pedig szinte ugyanazon a napon nullára csökkenti az egyetemes szolgáltatásban a tőkemegtérülési arányszámot. Elcsépelt példa, de ha a pék arányosan részesül abból a többletteherből, amitől minket, lakossági fogyasztókat megszabadítottak, akkor valamivel drágábban adja majd a kenyeret - és így tovább.

Rossz irányba halad, aki a rezsicsökkentés jelenlegi formáján egyáltalán vitatkozni kíván. Nem azért, mert ne lenne igaza az igazságtalanságot illetően vagy abban, hogy csak az adóemelések miatt jó páran többet veszítenek a réven, mint amennyit nyernek a vámon. Ugyanakkor az sem rezsicsökkentés, amelyről a szocialisták elnöke beszél, „amelyből a jómódúak nem részesülnek, a szegények viszont több támogatást kapnak” – ezt ugyanis úgy hívják, szociális segélyezési rendszer, ami valóban feladata a államnak. Nagyon veszélyes azonban összekötni egy százmilliárdokat évtizedekre befektető iparág szabályozásával. Már-már szakértői közhely, hogy a szociális elemek hatósági árakba foglalása legalább akkora hiba, mint a mostani, minden szakmaiságot nélkülöző kampány, amit éppen rezsicsökkentésnek neveznek.

Nem beszélve arról, hogy az ehhez hasonló szavazatszerző akciók alkotmányba foglalása hihetetlen veszélyekkel jár. Egyelőre persze nem tudjuk, hogy a leendő kétharmados rezsicsökkentési törvény mit mond majd ki, az azonban biztosra vehető, hogy példátlan lenne egy, a piactól ennyire függő terület ilyen módon való gránitba foglalása. Aki hallott már piacról, az azt is sejtheti, hogy a keresletnek és a kínálatnak van valami köze a kialakuló árakhoz – nincs ez másként az energetikában sem. A mind drágább benzin arra ösztönzi az autósokat, hogy kevesebbet és takarékosabban közlekedjenek, a gyártók pedig mind hatékonyabb és nagyobb teljesítmény mellett kisebb fogyasztású autókat fejlesztenek. Innováció, előrelépés, takarékosság, tudatosság – csupán ezeket öli ki a mindennapi gondolkodásból az, ha azt hisszük, ingyen jön a falból az áram vagy éppen a gáz. Miért lenne jó annak a bizonyos „szegénynek”, akiről a pártelnök beszélt, ha a jelenlegi energetikai besorolásokkal le sem írható ingatlanában még olcsóbban fűthetne (nagyobb részben persze az utcát ebben az esetben)? Ahelyett, hogy például megfelelő állami és uniós támogatású programok segítségével önmagában 30-40 (igazán rossz állapotú épületnél ennél is magasabb) százalékot spórolna egy megfelelő, teherviselési képességéhez igazított felújítással.

Kár beszállni ebbe a kampányba, előbb-utóbb ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy az energetika nem játék, s hogy egy egészséges esetben legalább részben versenypiacon alapuló szektor erőszakos állami nonprofittá tétele senkinek sem áll érdekében. A most éppen alacsony tőzsdei áramárakat például egy hatósági áras, adott esetben alkotmányba foglalt rendszer nem lesz képes követni, átadni a fogyasztóknak. Az állam pedig súlyos pénzeket veszíthet, ha egy piaci katasztrófa nyomán például nem várt drágulás indul a piacokon – a lakosság pedig éppen annyira kiszolgáltatott marad rosszul szigetelt házaiban, rosszul záró ablakai mögött, mint eddig, „készen” arra, hogy bármikor újra egy populizmussal súlyosan roncsolt rezsicsökkentési vagy éppen „nem lesz gázáremelés” kampány bábjává tegye a politika.