Mikecz Dániel írása
Én is szeretnék kimenni a Szigetre, de nem fogok. Sajnos, nem tudok kifizetni 14 000 forintot egy napijegyért, amelyhez ha még hozzászámoljuk a szigeti szórakozás költségeit, könnyen túlléphetjük a 20 000 forintot.
Középiskolásként, fiatal egyetemistaként nem gondoltam, hogy amikor harmincon túl leszek, felső-középosztálybeli mulatság lesz kimenni Szigetre. Nem gondoltam, hogy olcsóbb lesz elmenni a Magyar Nagydíjra – már ha érdekelne a Forma-1. Persze, akkor mi, óbudai gyerekek jól tudtuk, hol lehet könnyedén belógni a fesztiválra, majd a Pesti Est szigetes kiadásának színben passzoló oldalából rögtönöztünk magunknak napijegyet. Nem mintha nem tudtuk volna kifizetni 2000-ben a 2000 Ft-os, vagy tíz évvel ezelőtt a mostani ár negyedébe kerülő napijegyet, hanem mert kaszásdűlői paneltacskókként azt gondoltuk, hogy merészségünk és a hazai pálya jogán megérdemelten szórakozunk a Szigeten.
A ‘95-ös Eurowoodstock óta a Sziget egy hazai, autentikus, menő dolog volt, ami rengeteg laza külföldi fiatalt vonzott ide, akik csupán a Balaton vagy éppen a Forma-1 miatt nem jöttek volna Magyarországra. Joggal lehettünk büszkék a Szigetre a nyugatiak előtt is, akik közben felfedezték Budapestet is. Ne felejtsük, hogy mindez még a fapados légitársaságok megjelenése, a romkocsmák és a Kazinczy utcai nemzetközi szórakozónegyed kiépülése előtti időszakban történt. Remek mulatság volt a külföldi szigetelőkkel az utolsó napon a Dalmát Pincénél beszélgetni. Időközben azonban lekerültek a magyar előadók a nagyszínpadról, és egyre kisebb lett a hazai látogatók aránya, nyilvánvalóan nem függetlenül a jegyárak alakulásától, ami – valljuk be – éppen a fizetőképes külföldi fesztiválozók miatt szöktek az egekbe.
Félreértés ne essék, tisztában vagyok azzal, hogy a Sziget egy üzleti vállalkozás, a szervezés költségei a nemzetközi trendek szerint alakulnak, és persze egyre több a hazai könnyűzenei fesztivál, amelyek olcsóbbak is – bár sokunknak azért mégiscsak a Sziget az etalon, amit nem igazán tud pótolni a magyaroknak felkínált felvizezett -1. és 0. napok. A Sziget-fesztivál azonban roppant érzékletesen szemlélteti az európai különbségeket.
A magyar húszasok-harmincasok egyre nagyobb hányada dolgozik multiknál vagy az úgynevezett üzleti szolgáltató központoknál, napi kapcsolatban állnak külföldi munkatársakkal, partnerekkel, ügyfelekkel. Jellemzően diplomások, akár több idegen nyelvet beszélnek, kvalitásaikban és végzettségüket tekintve nem maradnak el nyugati kollégáiktól, velük ellentétben sokuk mégsem engedheti meg magának, hogy ellátogassanak a közvetlen közelükben lévő, minden ízében európai fesztiválra. Nyilvánvaló, hogy még a globalizált gócoknak tekinthető multik esetében sem történt meg az elvárható jövedelemkiegyenlítődés, ráadásul az üzleti szolgáltatókhoz a legtöbb esetben éppen az alacsony hozzáadott értékkel bíró tevékenységeket szervezik ki. Ezek a különbségek a külföldön dolgozók esetében még nyilvánvalóbbak, de ott is érzékelhetőek, ahol erősek és állandósultak a határokon átívelő személyes kapcsolatok, mint a kulturális, tudományos és részben a non-profit szféra esetében. Az azonban legalább ilyen szomorú, hogy erről az európai Nyugat-Kelet szereposztásról és a hozzá kapcsolódó egyenlőtlenségről egy szava sincs a hazai baloldali erőknek, „a” progressziónak („Egyenlő bért a nyugaton dolgozó magyaroknak!”). Érdemes lenne megfontolni a téma beemelését, hiszen 2014-ben egyszerre lesz az európai parlamenti és az országgyűlési választás.
Tisztában vagyok vele, hogy mindig lesznek jövedelmi, vagyoni különbségek Nyugat- és Kelet-Európa között, és hogy Magyarország versenyképességének egyik kulcsa éppen a jól képzett, olcsó munkaerő. Nem irigylem a bajoroktól a családonkénti két BMW-t, vagy a brit és a Ruhr-vidéki nyugdíjasoktól a spanyolországi nyaralót.
Én csak szeretnék kimenni a Szigetre.
