IDEA Intézet

A Fidesz hosszú előkészítés után építette fel a rezsicsökkentésre 2014-es kampányának egy jelentős részét. A kiindulópont pofon egyszerű, hiszen rezsit mindenki fizet, fizetni senki sem szeret, a „külföldi gyarmatosítók” elleni harcnak pedig nagy hagyományai vannak a demagógialexikonokban is.

Szögezzük le, a rezsicsökkentés - mint bármilyen, a lakosság terheit csökkentő lépés - alapvetően támogatható is lehetne. A világpiaci árak csökkenését érdemes a lakosság számára is elérhetővé tenni, és azt is meg kell vizsgálni, hogy az ilyen alapvető szolgáltatásokból ki és milyen profitot termel. A hangsúly azonban éppen ezen, a vizsgálaton van, hiszen az energetika, mint bármely más gazdasági ágazat, meglehetősen összetett, ezerváltozós egyenletekkel leírható terület, ahol éppen az nem működik - hosszú távon legalábbis -, hogy az elvileg szakértői szervezetek felülről jövő diktátumokhoz igazítsák a szabályozást. Az energetikába pénzt kell fektetni, a pénz pedig megtérülést, hasznot keres - ezt az alapvető összefüggést csak időlegesen képes felülírni bármilyen álforradalmi retorika. Érvelni persze nehéz az ellen, hogy olcsóbb legyen egy-egy termék, ami gyakorlatilag mindenkit érint kisebb vagy nagyobb mértékben, ez az „olcsóság” azonban könnyen lehet, hogy csak délibáb.

A rezsicsökkentés kampánya az alapjaitól hamisságra épül. Az „Európa - első vagy második - legdrágább energiaára” nyelvileg is helytelen retorikája mögött az adatok nem ismerete, esetleg tudatos semmibe vétele áll. Nem feladata senkinek, hogy a vásárlóerő-paritás fogalmát ismerje, az azonban bizonyos, hogy a magyar átlagbérek többszöröséért dolgozó német, angol vagy francia fogyasztó számára „olcsóbb” az energia, akkor is, ha drágább - sokan, sokféleképpen leírták már, hogy miként mosta össze a demagógiakampány e különböző kategóriákat. Hiába áll rendelkezésre többféle adatsor, hiába mutatja mindegyik, hogy a kilowattóránként fizetendő összeg szempontjából nem állt az élen Magyarország.

A legnagyobb félreértés az intézkedések szakmai megalapozottságával, kivitelezésével és a lakossági megtakarításokkal kapcsolatos. A felülről vezérelt eljárásban az – elvileg – szakmai intézmény, az energiahivatal igazodott az elrendelt csökkenéshez. Hatástanulmány, elemzés, szakmai anyagok – a nyilvánosság ilyen „műfajú” dokumentumokból nem ismerhetett meg, csak Németh Szilárd vezetésével a „kitalicskázott összegekről”, a nemzeti fejlesztési miniszter által „olvasgatott” céges beszámolókról volt szó. Ráadásul tavaly megtakarított néhány tízezer forint bár biztosan jól jött az átlagfogyasztónak, igazán viszont csak az érezhette e forradalom jótékony hatásait, aki nem szorult rá: a havi százezrekért fűtő és világító ingatlantulajdonosok minden bizonnyal tudják, hova kell szavazni, ha jövőre is a gáz- és villanyszámla-megtakarításból terveznék a nyaralást.

A rezsicsökkentés azért is becsapás, mert gyakorlatilag minden, gazdaságilag nehezen alátámasztható ügyletre magyarázatot ad. A négymillió magyarországi foglalkoztatott például 70 ezer forintot költött az E.ON itthoni gázüzletágára fejenként, 10 ezret arra, hogy az MVM Zrt. kisebbségi tulajdonos legyen a Főgáz Zrt.-ben, de 60 ezer forintjukba lehet fejenként az ELMŰ-ÉMÁSZ államosítása, egymilliójukba a paksi bővítés. Csak ez a néhány kiragadott tétel három évtizednyi átlagos áram- és gázmegtakarítást vitt, illetve visz majd el az átlagos fogyasztó fizetéséből. Ugyanez a fogyasztó a látszólagos „állami védelem” miatt egyre kevésbé gondolkodik azon, hogy valóban csökkentse rezsijét, azaz felújítsa házát vagy lakását, és ezzel takarítsa meg nemcsak virtuálisan, hanem valóságosan is az energiára fizetett összeg harmadát. Önereje eddig sem volt, a „jóságos állam” pedig annyira kitolja a megtérülést, hogy motiváció sincs már. Persze elkölthetünk 500 milliárd uniós forintot a panelprogramra a következő évtizedben, Paksra alapesetben is ennek tízszeresét kell visszafizetni csak azért, hogy a jelenlegi ismeretek szerint „valamivel” a piaci ár felett termeljen áramot. 

Azért sem mond igazat az, aki a rezsicsökkentés jelenlegi formája mellett érvel, mert a veszteségeket előbb vagy utóbb finanszírozni kell, a fejlesztéseket előbb vagy utóbb végre kell hajtani. A különbség csak annyi lesz, hogy az állami kézbe kerülő szolgáltatóknál ezeket a tíz- és százmilliárdokat már nem az utált, az elmúlt években akár 3-5 százalékos tőkearányos megtérülést elérő multiknak kell betolniuk a rendszerbe – ők, köszönik szépen, jól lesznek, a rezsiharcban néhány tízezret spóroló fogyasztó azonban már most kalkulálhat, mi éri meg és miért.

A magukat demokratikus ellenzéknek tekintők rendszeresen magasra teszik azt a (cselekvési) lécet, amelyet aztán szinte soha nem tudnak megugrani. Az ellenzéki tüntetések szónokainak és napi politikusi megszólalásainak folyamatosan visszatérő eleme a „követeljük”, „nem, akkor sem”, a „nem hagyjuk”, a „fellépünk ellene”, hogy aztán maximum a „nem” gomb megnyomásával tiltakozzanak akkor, amikor a Fidesz-KDNP törvényerőre emeli az adott javaslatot.

Kivételt talán a Párbeszéd Magyarországért (PM) képviselői csoportja képez, amelyet rendszer-/kormánykritikus, illetve ügyérzékeny parlamenti akciói, továbbá az ülés megzavarásai miatt rendszeresen büntet Kövér László. Az Együtt-PM aktivistái szintén rendszeresen élnek az „akadályozás” rítusaival – mint legutóbb a NFM átmeneti elfoglalásával –, amelyektől viszont látványosan távol maradnak az Együtt 2014 politikusai – beleértve a harcos Szolidaritást is. A magukat az Orbán-rendszer „kérhetetlen ellenfeleiként” definiálók is eléggé tartózkodóak az akadályoztató akciók során, a fentieket leszámítva az ellenzék leginkább a performatív, figyelemfelkeltő felfordulásban jár élen, mintsem emlékezetes politikai cselekvésben. Amikor viszont a politikus azt kiáltatja a hallgatósággal és híveivel, hogy „nem hagyjuk”, ő pedig bólogat, majd pedig hagyja, akkor erős kétségünk van azt illetően, hogy megfelelő demonstrációját választja-e erejének és hitelességének – és nem inkább saját tehetetlenségéről és tanácstalanságáról tesz tanúbizonyságot.

A negyedik alaptörvény-módosítás során és után – ami véleményünk szerint cezúra kellett volna, hogy legyen a parlamenti politizálást illetően – gyakran elhangzott azon érv, amely szerint kiüresedett a parlamenti munka, az nem több, mint egy törvénygyár. Ha ez így van, úgy érdeklődéssel tekintünk az elé, hogy a paksi bővítés kapcsán a „nem hagyjuk” ellenzéki politikusok, hogyan járnak majd el a parlamenti szavazás ügyében. Természetesen nem arra vonatkozólag kívánunk elvárásokat támasztani, hogy alakítsák át a parlamenti üléstermet arénává, hanem nézzük majd, hogy a „nem hagyjuk” skandálására elégedetten szónokló politikus, hogyan akadályozza meg ezt a nyilvánvalóan megakadályozásra ítéltetett szavazást. Megpróbálja-e? Mint tették a jobbikosok a földtörvény megszavazásakor –, amelyet aztán Házszabályba ütközően fogadtak el. Már csak egy kérdés marad lassan: az ellenzék megakadályozza-e a paksi szavazást, vagy pedig miközben támogatottságában jelentősen lemaradt a „paksi lobbitól” és a Fidesz-KDNP-től, „csak” annyira futja neki, hogy népszavazást kezdeményezne ma és egy majdani kormányváltás után. Tény: hírnek ez is elég, viszont minden bizonnyal nem a hírgenerálás a cél.

Az ellenzék (üléstermi) tanácstalanságának legfőbb oka, hogy az ellenzék szavakban „rendszerként”, cselekvés során viszont „kormányként” tekint Orbán Viktor képviselte politikára. Ha ugyanis Orbán-rendszerről beszélünk – van, akik ennél is tovább mennek, és kriminológiai kifejezésekkel írják le –, akkor nem egészen érthető, hogy miért parlamenti ellenzékként viselkednek az érintettek - túl a képviselői kötelességeken. Ha rezsim, akkor miért nem egy rezsim parlamentjeként értelmezik az Országgyűlést – azaz az így már nem is hagyományos értelemben vett törvényhozást –, és élnek hatásosabb politikai cselekvéssel – akár annak árán is, hogy a Hír Tv „felforgató ellenzékként” értelmezi majd. Ez természetesen egységes ellenzéki fellépést kívánna, nem pedig, mint eddig, amikor is az MSZP-frakció nézi, ahogyan a PM-snek kiállnak, tiltakoznak és készek levonatni fizetésük újabb részét. Ha viszont kormányként tekintenek Orbánékra, akkor nem lehet népszavazás 2014 tavasza, ahogyan azt konszenzussal hangsúlyozták a paksi összellenzéki tüntetés szónokai.  

Rendszer vagy kormány? Ezt kellene így a ciklus végére az erőben és egységben – az összefogás ellenére – nem túl acélos ellenzéknek eldöntenie, nem csak szóban, hanem a politikai cselekvés során. Szavakban vagy pedig politikai cselekvésben is a „rendszerellenzékeként” tekint magára? Ha ugyanis e téren nem jut előbbre, úgy egyrészt a paksi bővítés megszavazásra kerül, másrészt az ellenzék kormányváltásra való képessége, ereje vagy annak látszata sem növekszik, harmadrészt a 2010 utáni tiltakozás hősei továbbra is a felsőoktatási átalakítások ellen tüntető diákok maradnak. Akik nem csak azt kiabálták, hogy „nem hagyjuk”, hanem foglaltak, bíróságra jártak és elismerést szereztek. Lehet, hogy ma már ők sem látszanak, de volt egy pont, amikor ők legalább voltak. 

A paksi bővítés kapcsán az egyik legfontosabb kérdés, hogy miért is van, illetve volt szükség ilyen gyors döntésre, és miért kellett kihagyni (akár a népszavazás révén, akár a szakértői véleményekben vagy mély elemzésekben megnyilvánuló) nyilvánosságot egy ekkora horderejű döntésből. Kevés szó esik arról az összegről, ami a hatalmas beruházásból „itthon marad”, pedig az eddigi információk alapján akár 1500 milliárd forintra tehető summa várhatóan néhány nagy szereplő között oszlik majd meg, a nyilvánosság számára alig követhető eljárásokban.

Meglepetést nem az okozott, hogy az orosz állami Roszatomé lesz a gigaüzlet, sokkal inkább az, hogy mindenféle versenyeztetés nélkül költhet el a magyar állam több ezer milliárd forintot (az első körös 3750 milliárd forintról van szó [plusz a kamatok szintén ezermilliárdos tétele] a végszámla azonban a tapasztalatok szerint ennél is jóval több lehet, ráadásul több, egyenként is tíz- és százmilliárdokban mérhető kiegészítő beruházás kapcsolódik majd az új blokkokhoz, a végösszeget így megbecsülni sem lehetséges). Kormányzati részről sok minden elhangzott: „jó üzlet”, „ez nem is üzlet” vagy „rezsicsökkentés”.

Kezdjük az utóbbival, hiszen ezt maga a miniszterelnök hozta összefüggésbe a gigaberuházással, ugyanakkor ez igényli a legrövidebb magyarázatot is: a rövid távú, gazdasági racionalitások nélküli rezsicsökkentés nincs és nem is lehet kapcsolatban egy, elemzők szerint már első körben is kissé túlárazottnak tűnő, várhatóan a mostani paksi nagykereskedelmi áramár többszöröséért termelő atomerőmű (a mostani piaci ár és a következő évtizedekre vonatkozó - természetesen szintén bizonytalanságokkal teli - prognózisok szerint ezért nem lesz versenyképes az „újpaksi” áram). Más lenne a helyzet, ha a már általunk is többször elemzett „orosz csomag” részeként tekintünk a mostani szerződésre, de – szintén a hivatalos érvelés szerint – ezt minduntalan cáfolják.

A most aktuális számokkal kalkulálva egy kilowatt új paksi kapacitás nagyjából 1,5 millió forintba kerül, egy reálisabb, az extra költségeket is tartalmazó számítással pedig már 2 millió forint fölé kerül ez a szám - a két új blokk pedig összesen 2,4 millió ilyen „kilowattból” áll majd össze, ami fejenként minden magyar állampolgárra számolva 350 ezer, lakásonként 850 ezer forintot jelent. A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) elemzése szerint az utóbbi évek projektjei alapján a kivitelezési idő a tervezett duplájára rúg átlagosan, ami persze a költségek elszaladásával is jár, az elmúlt években ráadásul majdnem háromszorosára drágult a REKK-példában vázolt erőműépítések ára (kilowattonként 2000 dollárról 5339 dollárra) – és a paksi bővítés már az előzetes számok szerint is több mint harmadával drágább ennél. A kétféle kormányzati megnyilatkozás közül inkább a „nem üzlet”, még inkább az eddig e körből nem hallott „rossz üzlet” kifejezés illik a projektre. Az atomenergia ugyanis a legnagyobb tőkeköltséggel járó energiatermelési mód, ráadásul jelenleg éppen nem az olcsósága emeli ki a többi közül. Az orosz hitel persze lehet kedvező kamatozású (bár aligha várható, hogy a kormányzati optimizmusban itt-ott felmerülő 3 százalék körüli kamata lenne), a magyar önrész és a kiegészítő fejlesztések így is sokba kerülnek majd.

Márpedig az idő nem sürget, sem az európai, sem a magyar fogyasztási és termelési adatok nem adnak okot a sietségre, nincsenek olyan számok, amelyek alapján ne lehetne kivárni, tanulni, egyeztetni, nemzetközi példákat szemügyre venni, számolni, piaci folyamatokat vizsgálni, az uniós klímapolitika fejleményei vagy éppen a nem konvencionális gázkészletekkel kapcsolatos eredmények alapján. Jelenleg az olcsó import egyre nagyobb részarányt ér el az itthoni áramfelhasználásban, a gázos erőművek állnak, és Paks is csak a már tőkeköltség nélküli nagykerárával tud labdába rúgni. Kérdés, hol van itt helye a két új blokknak, milyen prognózissal támasztja alá a kormány a gyors és verseny nélküli döntést.

Az új erőmű nullszaldós működéséhez is olyan árra (illetve ehhez kapcsolódóan olyan alacsony finanszírozási költségekre) lenne szükség, ami ma gyakorlatilag irreális, egy ekkora beruházás megalapozása pedig nem alapulhat a gazdasági racionalitást teljesen nélkülöző teóriákon. A megtérülés legalábbis kétséges, persze évtizedes távlatban már szinte „mindegy”, hogy néhány száz milliárd forint veszteséget kell-e finanszírozniuk az adófizetőknek vagy kicsivel többet. Ellátásbiztonság, szuverenitás, nemzetbiztonság... – gyakori érvek a paksi bővítés mellett, kérdés persze, hogy az orosz függés maximális szintre emelése ezek közül melyikre lesz jó hatással.

kép forrása: http://rosszkifogas.tumblr.com/

A hivatalos közlések szerint a projektköltség 40 százaléka kerülhet magyarországi cégekhez, beszállítókhoz. Ha el is tekintünk attól, hogy ez a szám aligha több, mint politikai kommunikáció (30 százalékról indultunk nem is olyan régen), az bizonyos, hogy semmilyen formában nem ellenőrizhető, főleg nem évtizedes távlatban. Ráadásul egyelőre úgy tűnik, a legtöbb magyar cég nem a legnagyobb hozzáadott értékű munkálatban vesz majd részt, ráadásul azt sem tudjuk, hogy ilyen értelemben helyinek számít-e például a Roszatom által tulajdonolt cég (ami ugyan magyar munkahelyeket teremthet, a nyereséget azonban már az orosz tulajdonos realizálja). Ha a játék kedvéért maradunk ezeknél a számoknál, minden másnál világosabbá válik az indíték: 1500 milliárd forint „szétosztásáról” van szó, ami – szintén a játék kedvéért – alig több mint százötven, eddig regisztrált potenciális beszállító között elosztva is komoly vagyonokat alapozhat meg (arról nem beszélve, hogy a nemzetbiztonsági beszerzések nyilvánosság számára alig követhető eljárásaiban oszthatják majd szét a summa legnagyobb részét). Az adófizetők következő évtizedes befizetéseiből néhány év, egy évtized alatt egy komoly vagyonnal rendelkező új tőkés osztály felépítése (egészen pontosan: tovább építése), az orosz gazdasági és politikai hátszél rövid távú, vélt vagy valós előnyei mellett – így foglalható össze az atomerőművi projekt valódi háttere, erre utal legalábbis a „fű alatti” szervezés, a tenderről szóló hamis, és a gyakorlatilag megkötött üzletről kiadott ellentmondásos kormányzati nyilatkozatok által rajzolt kép.

„Háromlépcsős idei rezsicsökkentésről nyújt be törvényjavaslatot az Országgyűlésnek a Fidesz-KDNP, ennek alapján a gáz ára április 1-jétől 6,5 százalékkal, az áramé szeptember 1-jétől 5,7 százalékkal, a távhő ára pedig október 1-jétől 3,3 százalékkal csökken” - jelentette be Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője.

Ezek szerint óvatosabb ütemre váltott a „csakazértis” rezsicsökkentés, láthatóan az állam saját zsebére már nem dobálózik a korábbi 30 százalékkal. A veszteségeket az egyébként is hatalmas beruházásokra készülő és már a gáznagykereskedőt is magáénak tudó állami MVM Zrt., illetve a legutóbbi bejelentések szerint hamarosan államivá váló szolgáltatóknak, vagyis maguknak az adófizetőknek kell majd finanszírozniuk. Ez az egyik zsebből a másikba csoportosítás persze már eltörpül amellett, hogy a paksi atomerőmű bővítése miatt mindenféle egyeztetés nélkül adósít el minden magyar családot a kormány a következő évtizedekre.

A „nonprofit” közszolgáltatás egyébként nehezen értelmezhető fogalma egy, a következő években egyre inkább az összeomlás határára érő, akkorra már a mostaninál is nagyobb mértékben állami tulajdonú ágazatot hoz létre, ami érdemi változtatások nélkül éppen arra omlik majd rá, akit szolgálnia kéne - az adóforintokból azt fenntartó állampolgárokra.

Radnóti András írása

„Nem politikai offenzíva. Gazdasági offenzíva” – mármint az oroszok részéről a paksi bővítés Lázár János szerint. Persze, az orosz kormány pragmatizmusában nincsen okunk kételkedni. Csak e pragmatizmus a politikában nem kevésbé domináns, mint a gazdaságban, alapvetése pedig a kettő elválaszthatatlansága.

Korai még megkongatni a vészharangot és Orbánt idézve, cinikusan „puccsot” kiáltani. Az ilyesmi három dolgon alapulhat: a politikai haszonszerzés szándékán, az oroszoktól való történeti-kulturális viszolygáson, illetve azon a feltételezésen, hogy aki velük üzletel, azt átverik, tehát a háttérben a balek Orbán által nem látott vagy nem értékelt (geo)politikai megfontolásaik állnak. Az igazság az, hogy a megállapodás fő feltétele – az oroszok részéről – biztosan a prognosztizált busás profit volt. Atomerőművet építeni, ráadásul egy számukra nyilván nem előnytelen, a magyar állam vagy annak valamelyik cége (talán az MVM) által garantált hitelből finanszírozva – jó üzlet. De tény: a járulékos haszon sem megvetendő.

Mondják, egy régebbi megállapodás értelmében az orosz és a magyar kormány minden ügyet külön tárgyal, de ez esetben nem valószínű, hogy így történt. Az oroszok köztudottan csomagban szeretnek tárgyalni mindenkivel. A magyar miniszterelnök – abban a hitben, hogy egyedül dönt a következő évtizedek minden magyarjainak sorsáról – feltehetően szintén ezt preferálja. Ez már csak az autoriter vezetők sajátja, akik irányításuk alatt tudhatják az állami hatalom és vagyon teljes spektrumát. De az, hogy egy csomagról állapodtak meg, már az orosz híradásokból is tudható, melyek szerint a két ország hosszú távú és széleskörű együttműködéséről tárgyaltak a felek Putyin dácsájában – és ennek keretében született megállapodás a Paksi Atomerőmű bővítéséről.

A csomagban pedig helyet kellett kapnia a jövőre megújítandó hosszú távú gázszerződésnek, hiszen ez adja a megállapodás – és az azzal járó elköteleződés – politikai logikáját. Ha olcsóbban adja a Gazprom a gázt, anélkül folytatódhat a rezsicsökkentés, hogy tönkremennének a szolgáltatók. Ezen a közvetlen és rövid távú politikai hasznon kívül az energetikai és energiapolitikai szakértők szerint semmi nem indokolja a megaberuházást. Az ugyanis nem kifizetődő, hacsak nem kell a magyar fogyasztóknak a világpiaci árnál jóval magasabb, irracionális árat fizetni az áramért. Ráadásul az atomenergia melletti, ilyen erős és ilyen hosszú távú elköteleződés időzítése védhetetlen – mondják. Az olcsó gáz mellett marad tehát az új paksi munkahelyek ellenőrizhetetlen ígérete és a kormány pénzügyi klientúráját kistafírozó, széleskörű és nagy volumenű visszaélésekről szóló – nem megalapozatlan – spekulációk. Az, hogy a kormány nem egészen három hónappal a választások előtt, a következő kormány kezét megkötve hozza meg ezt a nagy horderejű döntést, egyrészt a harmadik rezsicsökkentésről szóló választási ígéretet, másrészt a mutyi bebiztosításának szándékát engedi sejteni.

Oroszország ugyanakkor – bár elsődleges szempontja a gazdasági haszon – értékes stratégiai pozíciót szerez az Európai Unió perifériáján történő nagy tőkeigényű energetikai fejlesztéssel. Fontos az üzenet, amelyet az energiapolitikai célokat és kockázatokat jórészt megosztó, így e téren legtöbbször egységes Európai Unió nevében küld Magyarország Oroszország és a világ fele. Ez az üzenet az Oroszországtól független energiaellátás reményének – legalábbis részleges – feladása. A valószínűleg örökre leállt, Oroszországtól független Nabucco-projekt és a nagyban épített, orosz Déli Áramlat elkerülhetetlen szembeállítása után Magyarország lett az első uniós ország, amely, feladva az Oroszországtól való energetikai függetlenség reményét, egy, az orosz függést erősítő irányba kormányozta energiapolitikáját. Ez pedig erősíti – az ukrán fiaskó óta nem éppen baráti – Oroszország tárgyalási pozícióit az EU-ban és léket üthet az energetikai „több lábon állás” igencsak racionális célja érdekében tett erőfeszítéseken.

Igaz lehet, hogy a Paks által termelt áram nem kiválthatatlan, így Magyarország függése nem lesz azonnali, teljes és közvetlen. De még így sem mondható, hogy két, az oroszok által finanszírozott, tervezett, jórészt általuk kivitelezett és – feltehetően – általuk is karbantartott paksi blokk nem erősíti Oroszország érdekérvényesítő képességét Magyarországon. Az atomerőmű erősen radioaktív fűtőelemeinek elszállítása például komoly zsarolási potenciált jelent. És ott van még a magánnyugdíjpénztárakból államosított vagyonhoz, vagy a LÉT-pénz tervezett összköltségéhez hasonló mértékű, harminc éves futamidejű devizahitel, amit az állam a nyakába vesz. Utóbbit a kormány azzal igazolja, hogy Oroszország – az IMF-fel ellentétben – nem támaszt a hitelhez a belügyeket érintő feltételeket.

De ez, a világhatalmi ambíciót dédelgető, külpolitikájában kompromisszumot nem ismerő, expanzív, agresszív, és sokszor kiszámíthatatlan partnerbe vetett bizalom aligha megalapozott. Veszélyesebb, mint magyarok két vagy három generációjának eladósítása; veszélyesebb, mint a politikai kultúra, amelyet a magyar energiapolitika elkövetkezendő évszázadát befolyásoló, de teljes titokban, társadalmi és – feltehetőleg – szakmai egyeztetés nélkül zajlott tárgyalás erősít. Az orosz állam gazdasági offenzívája már csak állami természetéből adódóan is politikai offenzíva.

Nem sok jót ígér, hogy például Lázár Jánosnak minderről fogalma sincs. Merthogy – a rezsicsökkentés rövidtávú politikai haszna és a mutyi reménye mellett – éppen ez: vezetőink tudatlansága és önelégültsége ágyazhatott meg a jól artikulált, nemes céljukat, a függetlenséget hosszú évtizedekre ellehetetlenítő, politikailag és minden jel szerint szakmailag is teljesen megalapozatlan döntésnek. 

Hétfőn utólagos karácsonyi ajándékot kaptak a már az ellenzék táborában lévő szavazók, hiszen a koordinált indulás iránt több hónapja következetesen elkötelezett Együtt 2014–PM választási szövetség most napirendre vette az együttműködési megállapodás kiszélesítését, akár a közös lista, közös miniszterelnök-jelölt kérdéséig. Korábban azt az álláspontot képviseltük, hogy ha az ellenzék a minden sajtótájékoztatója alkalmával visszatérő szófordulatként használt „bizonytalan szavazókat is táborában kívánja tudni” úgy, hogy közben nem veszíti el eddigi (jobbára baloldali-liberális) szimpatizánsait sem, illetve hatékonyság- és erőforrás-maximalizáló szempontokat is szem előtt tart, akkor az MSZP–DK lista és Együtt 2014–PM lista koordinált felállásával bizonyulhat leginkább versenyképesnek. Erre kicsi esélyt láttunk, így hangsúlyoztuk, hogy három lista esetén is el kell jutni valamiféle koordinált indulás lehetőségéig. Előbbiek feltétele az október 23-án "meglazult bizalmi szálak" megerősítése lenne.

Mivel utóbbinak semmi jele nem volt az elmúlt időszakban, sőt, a felek következetesen az október 22-i álláspont mentén, majd pedig az „ünnepi” pillanatot követő bizalmatlanság hálójában politizáltak és hangsúlyozták, hogy a bizonytalanok megszólításának legjobb megoldását megtalálták. A DK pedig az összefogás mellett egyre erősebben hangsúlyozta a „kényszerű” külön indulást is. Nem a bizalom körei, hanem a kényszerhelyzet erősödött meg. Az egyes szereplők ugyanis oly mértékben nem tudták növelni szavazóik számát, hogy „szervezettebb” összefogásra „ítéltettek”. Kissé zsurnál módon: nem politikai „jókedvükből” csinálják ezt, nem így tervezték.

A legkényelmesebb helyzetben – ezt akár ismét egy zsurnalisztikai fordulattal „diktáló pozíciónak” is nevezhetnénk – az MSZP van. A párt jelenlegi támogatottsága, továbbá október 23-a, a bajai videó és a NAV-ügy kezelésének tanulságai mind arra mutatnak, hogy az MSZP nemcsak hogy emelkedni, hanem lesüllyedni sem nagyon tud már, stagnálása (egy 2010-es történelmi vereség tükrében és után) „siker” lehet a pártnak. Ha Mesterházy Attila nem adja beleegyezését, nem kíván, közös listát állítani, közös miniszterelnök-jelölttel, akkor nem lesz egyik se, és október 23-a óta tudjuk, hogy az „összefogás, összefogás” hangosított üzenete sem írja felül politikai szándékait. Ha viszont akar szélesebb megegyezést, akkor viszont komoly árat fizethetnek azért az MSZP-n kívüli szerveződések.

Bajnai ismét „a” konstruktív – a megoldást akaró – szerepre váltott (vö.: nyár végi előválasztási javaslat), és több hónapos „a legjobb megoldás született az ellenzék győzelméhez” fordulatok után akár a közös listát is elképzelhetőnek tartja. De a koordináltat szükségesnek. Egyik sem rajta múlik, hanem az MSZP-n és a DK-n.

                                                       kép: Vasárnapi Hírek

Világos és érthető, hogy Bajnai nyitott a minden bizonnyal komoly áldozatokkal járó megegyezésre – ennek árát ugyanis az MSZP nyilvánvalóan a kisebb szereplővel kívánja megfizettetni. Mesterházy Attila első reakciója is azt mutatja, hogy már máshogy „méri” saját szövetségesét: „Ugyanakkor elemezni kell azt a helyzetet is, hogy immár hasonló támogatottsággal rendelkezik az Együtt–PM és a Demokratikus Koalíció”. A „hasonló”, másfélszer több szavazót jelent, viszont súlycsoportban és politikai értelemben ez nem számít – a számok pedig nem különösebben foglalkoztatják az így érvelőket – a növekedési plafonjára visszaérő DK feszítési stratégiája erősebbnek bizonyult a tényeknél. A kérdés a pacifikálás ára, és hogy ki fizeti meg – nyilván az MSZP-nek nem csak az Együtt 2014-PM, hanem a DK mandátum-megerősítése sem elsődleges célja. Ha megint vita és konfliktus indul el bármelyik párt részéről arra nézve, hogy mi számára a méltányos ajánlat és mi nem, akkor a leghangosabban „panaszkodóra” könnyen tekinthetnek úgy a nyilvánosságban, hogy csak szavakban akar összefogni.

A koordinált megoldás összefogás minimális és a mindenképpen vállalható, szükséges célkitűzés, enélkül az ellenzéknek jobb rajthoz sem állnia. A DK érvelhet úgy, hogy ha nem születik megoldás, minden téren külön indul, politikusaik pontosan tudják, hogy ezzel csak a listás 5 százalékra gyúrnak, egyéni jelöltállításuk kizárólag arra „jó”, hogy megakadályozzák az MSZP (Együtt 2014–PM) által támogatott Együtt 2014-PM-s (MSZP-s) jelölt esetleges győzelmét. Utóbbiak ennek folytán pontosan tudják, hogy a DK-val meg kell egyezniük, éppen ezért jelen felismerés helyes, a folytatás iránya számos lehet, azokhoz a megoldásban érdekelt MSZP és hasonló elkötelezettségű DK is kell.

Kérdés, hogy mindettől számíthat-e érdemi növekedésre az ellenzéki oldal vagy az újabb fideszes kétharmad megakadályozása bizonyul majd csak eredménynek. Az biztosra vehető, hogy az ellenzéki szavazók aktívabbak lesznek, a Facebook-csoportok egymásnak feszülése csillapodik, az együttműködés hatékonyabb formát ölthet, az erőforrások növelhetők. Mindezek azonban jelentős, úgymond „kormányváltó” növekedést egyelőre aligha eredményeznek. S hogy mindehhez mit szólnak majd a bizonytalanok? Tényleg azt gondolják, hogy ez az újabb összefogás-diskurzus az, amelyre vágytak a harmadik rezsicsökkentés-gyed extra-kamatmentes lakáshitel-kampány árnyékában? Válaszukat hallani, elemezni fogjuk.

Balázs Ádám írása

François Hollande szocialista politikus győzelme a köztársaságielnök-választásokon 2012. május 6-án azt a benyomást keltette, hogy a „hiperelnök” Sarkozy után higgadt, normális politika gondoskodik majd Franciaországról. Az ország azonban közel sem „normális” és hamar bebizonyosodott, hogy a franciák inkább Sarkozy stílusa ellen, semmint Hollande „normalitása” mellett tették le voksukat. A hatszögű ország jelentős része ezen a normalitáson kacag 2012 májusa óta, miközben sajnálatos módon a francia politika alig terelődött balra Hollande megválasztásával. Éppenséggel a jobb- és az egyre átláthatatlanabb szélsőjobboldal vezeti a politikai játszmákat. 

Senki sem hitt igazán a szocialista előválasztások győztesében, rossz szájízű véleményformálók szerint maga Hollande sem. Miután a New York-i botrány által kiütött, nemzetközi kaliberű Dominique Strauss-Kahn kiesett az előválasztások menetéből, Hollande, a pártpolitikus maradt a fő esélyes Sarkozyvel szemben. Jobb híján François Hollande testesítette meg azt a normális politikát, amely Nicolas Sarkozy hiperaktív, a francia szélsőjobboldal felé nyitott, ravaszul kommunikáló stílusára pozitív, reményteljes választ tudott adni.

Beiktatása (május 15-e) után az egész ország azon élcelődött, hogy Hollande az európai, illetve tágabb értelemben nemzetközi összejöveteleken képtelen időben megjelenni, mivel partnereitől eltérően normális kisautóval közlekedik. A kegyetlen közéleti humor természetesen szerves része egy egészséges demokráciának, Hollande azonban, ahogy a francia mondja, „túl messzire tolta a dugót”. Minden hatalmast ki szabad kacagni, Hollande esetében mégis a szánalom kerekedett felül. 

A nemzetgyűlési választásokon Hollande elnök parlamenti többséget szerez. A francia alkotmányjog értelmében 2002 óta egy időben, ötévente kerül sor elnök-, illetve parlamenti választásokra annak érdekében, hogy a többséget lehetőleg az elnök politikai oldala képviselje. Amíg az elnököt – 2002-ig – hét évre választották, a miniszterelnököt és többségét pedig csupán ötre, fennállt a veszélye, és többször be is következett, hogy a köztársasági elnöknek ellenzéki kormánnyal kellett együttműködnie. Jelentkezhet váratlan helyzet, 2002 óta azonban eddig mindig az elnök szerzett parlamenti többséget, mivel úgymond egy szusszal választott az ország. 

Jean-Marc Ayrault, a francia Szocialista Párt (PS) volt frakcióvezetője kapott miniszterelnöki megbízást a frissen megválasztott Hollande-tól. Megalakult egy 34 tárcás kormány, amelyben mintha fontosabb lenne a nő/férfi paritás, mint a szakértelem. Ez a kabinet vitatatlanul jelképes, egyértelműen pártpolitikai egyezségek szüleménye, mégis felmerül a kérdés, hogy például a mélybaloldali euroszkepticizmus felé hajló Laurent Fabius megfelel-e a francia külügyminisztérium élén, mondjuk Pierre Moscovici helyett, akit a pénzügyek élére sodort a PS pártpolitikája, miközben ő egyértelműen az européer beállítottságot képviseli a francia baloldalon. Pártpolitikai egyezmények és huzavonák rejlenek a miniszteri mandátumok mögött Akármilyen szép a nő/férfi paritás elve, igencsak nehéz nem gondolni arra, hogy komoly megalkuvások születtek ezen elv érdekében. 

Ayrault – ha jól belegondolunk – első nyilatkozatával kiütötte magát. A kormány megalakulása alkalmával másfél perc alatt háromszor elmondta ugyanazt: munkához látunk. Munkához látunk, és még munkához is látunk. Ayrault szürke eminenciás, valószínűleg túl szürke. Amennyiben Hollande valóban „normális” elnök óhajt lenni, amolyan bölcs háttérember, igazgató, aki kerüli a felesleges szerepléseket, erős, karizmatikus miniszterelnököt delegál. Ennek persze a pártpolitika ellentmond, a hatalmi viszonyok kizárják ezt a struktúrát. A jelenlegi belügyminiszter, a baloldali liberális Manuel Valls mindent megtesz, hogy a lényeges médiafigyelemnek örvendő belügyér pozíciójából „lekörözze” a miniszterelnököt, illetve Hollande-ot.

Valls jól érzékeli, hogy a belügyminiszterség könnyen vezet a miniszterelnökségi páholyba. Azt is jól tudja azonban – akárcsak elődje,  Sarkozy –, hogy a francia félelnöki rendszerben a miniszterelnök könnyen feláldozható szereplő: társadalmi ellenállásba ütköző intézkedésekért a kormány - és/vagy az elnök - vonakodás nélkül a kormányfő nyakába varrhatja az adott „ügyet”. Jelentősebb „ügy”, illetve botrány híján pedig a miniszterelnökség elkoptatja a politikust. Ayrault hitelessége „lassú tűzön” fortyog. A múlttól eltérően azonban a jelenlegi kormány-, illetve elnöki ciklusban a kormányfővel együtt fortyog az elnök is, aki nem hajlandó markánsabb személyiséget felkérni a miniszterelnöki posztra. Kérdés, hogy a PS, többek között az idén márciusban esedékes önkormányzati választásokra gondolva meddig hagyja, hogy az "elnöki duó" saját népszerűtlenségével bélyegezze meg a pártot. A 2017-es elnök, illetve országgyűlési választásokról nem is beszélve.            

A pártpolitika hatalmi viszonyait megkerülve François Hollande úgy döntött, követi elődjei taktikáját. Amikor a belpolitika nagyon rosszul fest, az elnök életmentő akcióba lép külföldön. Sarkozy megmentette Líbiát. Hollande felszabadította Malit, és nem akkor, amikor Mali polgárháborús helyzete ezt megkívánta, hanem amikor a francia belpolitika, a munkanélküliség, a gazdasági adatok, a bevándorlók már-már kezelhetetlen kérelmei álltak úgy, hogy az elnöknek mennie kellett valahová. Jelenleg éppen a Közép-Afrikai Köztársaságba, életeket menteni. Azért, mert Franciaországban gázos a helyzet, és ezzel a normális elnök nem tud mit kezdeni.

Erre jó a volt gyarmatbirodalom. A mindenkori francia köztársasági elnök hajlamos külföldre menekülni a belpolitikai balhék elől. Elmegy életeket menteni, felszabadítani. Érdekes a kontraszt Magyarországgal, melynek jelenlegi miniszterelnöke rendszerint hazamenekül. Össze-vissza pirul külföldön, Európában, majd itthon elmeséli, hogy mekkora győzelmeket aratott már megint. Eltérő taktikákkal ugyan de a „külföld” mindkét esetben a belpolitikai, társadalmi és gazdasági realitások elfojtását, fel nem vállalását szolgálja.

Történelmi népszerűtlenségét Hollande annak köszönheti, hogy a túlzott konfliktuskerülés végső soron az előző ciklusok jobboldali liberális gazdaságpolitikáját engedi tovább burjánzani. A franciák számottevő része szinte szégyelli az elnök  „puhányságát”, ugyanakkor mintha éppen valami burkolt eltökéltséget, a puhány imázs mögött ügyesen kalkuláló, munkáltatókkal és vagyonosokkal gond nélkül összekacsintó politikai aktort ítélne el a közvélemény, és ezt a volt gyarmatokról közvetített humanitárius „idil” már aligha palástolja.            

Mindeközben fajul el a francia jobboldal. Literszámra folyik a tinta a szélsőjobboldali Nemzeti Frontról (FN). Marine Le Pen pártja hiába kelti azt a benyomást, hogy „szalonképes”, az FN képtelen kontrollálni a francia szélsőjobboldalt, melynek palettáján a melegházasság-ellenes,  „családias” tüntetőktől az antiszemita összeesküvés-elméletgyártókon és iszlámfóbiában szenvedő nemzeti identitásféltőkön keresztül az ordenáré bőrfejű csoportokig szinte minden reakciós „témát” felkarol egy-egy közéleti szereplő, illetve „mozgalom”. „Szalonképes” imázsát ápolva az FN a háttérbe terelte a szkinhedeket, akik azonban idén júniusban, nagyon is az „előtérben” meggyilkoltak egy 19 éves szélsőbaloldali aktivistát, Párizs egyik főpályaudvara mellett.

A nagy jobboldali gyűjtőpárt (UMP) berkeiben legitimációs válság zajlik. Egyre átláthatatlanabb, hogy Sarkozy volt miniszterelnöke, Fillon, vagy a „mini-Sarkozy” Copé viszi-e tovább a pártot. Sarkozy párt-, illetve országmentő szerepét próbálgatja. Minél népszerűtlenebb a szocialista elnök és többsége, értelemszerűen annál kedvezőbb a terep a Marine Le Pen nagy visszatérés" narratíváját követő Sarkozy számára. Ugyanakkor félő, hogy a Nemzeti Fronthoz hasonlóan az UMP sem képes felügyelni a jobboldali radikalizmus nebulóját. Teret enged neki, ráhagyja a szocialista országvezetés meggyalázását, amely gyalázatra a fentebb sorolt szporadikus erők kifejezetten „alkalmasak”. Közel sem biztos azonban, hogy a jobboldali gyűjtőpártnak sikerül egybemosni ezeket a botrányos és tragikus következményekkel járó szélsőjobboldali tüneményeket a Hollande-érával. A „puhányság" leváltása kampánytémának megfelel, a radikalizmus felbátorodott szóvivőit azonban aligha fogja lecsitítani az a politikai erő, amely hangot adott nekik, és ez a szélsőjobboldal felé nyitó Sarkozy pártja.

Jobboldali „nyitás”, a szélsőjobboldal szavazóit „megértő” és felkaroló UMP nélkül maga a Nemzeti Front sem tudott volna megújulni a látszatok szintjén. Az FN „szalonképességének” hitele nagyban függ az UMP hozzáállásától, és a hozzáállás ma igencsak zavaros. Minden szál oda vezet vissza, hogy a francia jobboldal már nem utasítja el határozottan a szélsőséges nézeteket. Hollande „normális” elnökségének az lett volna a dolga, hogy ezeket a radikális szellemeket visszazárja a palackba. Ehelyett annak lehettünk tanúi, amint a jobboldali radikalizmus lovagolta meg a szocialisták „normalitását”, ami a „puhánysággal” lett rokon értelmű, részben nevetséges, részben feszültségforrást jelölő fogalom. Ezt a feszültséget kihasználó, az „emberi jogok országában” igencsak lobbanékony szélsőségek márpedig felszínen maradnak, ha a „normális” politika el is süllyed.

Lehet, hogy tavalyelőtt a franciák döntő többsége Sarkozy ellen szavazott. Középtávon kiderülhet: a „normalitásra” voksolva akarva-akaratlanul a szélsőségek felé nyitott jobboldal cinizmusát igazolták a választók. Ez a normális politika ára. A számla közös.

Sikerült megegyezni az MVM mai közgyűlésén arról, hogy az állami cég megvásárolja a német RWE részesedését a budapesti gázcégben – a többségi tulajdonos továbbra is a fővárosi önkormányzat marad. Az állami cég ezzel egy, egyelőre nyereséges szolgáltatót tudhat majd magáénak, és a következőkben már a korábbiaknál jobban érezheti „saját bőrén” a rezsicsökkentés hatásait. A vásárlást a rezsicsökkentés harmadik köréről szóló hétvégi közlések előzték meg, vélhetően ezek már az „ártárgyalás” részét képezték, a térségből egyébként is szívesen kivonuló RWE így alacsonyabb összegért, de mindenképpen jó üzletet csinálva szabadulhat a rezsikampánytól és egy jövőre már várhatóan nem feltétlenül pozitív eredménnyel járó cégtől.

A mostani lépés – várhatóan és a kormányzati közlések szerint is – csak az első lépés, amellyel a kormány „jót tesz” a "gonosz multiknak": az E.On gáznagykereskedője és tárolócége már - jó áron - az MVM-é, a Főgáz után pedig várhatóan az olasz Eni (Tigáz) és megint csak az RWE (Elmű-ÉMÁSZ) örülhet majd, és az sem lehet véletlen, hogy az E.On nemrégiben különválasztotta a lakossági és versenypiaci fogyasztókat kiszolgáló cégeket. Az eredmény pedig: egy, az MVM nyakába szakadó veszteségtömeg és egyre rosszabb állapotú infrastruktúra, ami néhány évig még elviselheti a rezsi és demagógiaharc következményeit, ezt követően azonban súlyos állami pénzeket kell majd a fenntartásba és modernizációba fektetni. Persze az is lehet, hogy az orosz csomag részeként összeálló portfólióval valami sokkal nagyobbra készül a kormány.

„Állítólag a  a Déli Áramlat vezeték magyarországi szakaszának tervezéséről szóló megállapodást írta alá Orbán Viktor és Alekszej Miller. Ezen a vezetéken, ha tényleg megépül, akkor 2016-tól év 30 milliárd köbméter orosz gáz érkezhetnek Magyarországra.” – olvashatjuk a hírekben. Adódik a kérdés: titokban formálódik a magyar energetika kiárusítása? 

Az Európai Unió szerint közösségi jogot sértenek a Déli Áramlat földgázvezeték megépítéséről szóló kétoldalú szerződések. Az ellenzékben még az orosz vezetéket hevesen ellenző párt adta magyar miniszterelnök a fenti hírek szerint most mégis a vezeték tervezéséről szóló megállapodást írt alá az orosz Gazprom vezetőjével.

Az orosz földgázt várhatóan néhány év múlva Ukrajna helyett dél felől Magyarországra szállító vezeték, illetve az építésére kötött kétoldalú kontraktusok kapcsán nemrégiben Brüsszel fogalmazta meg kételyeit. A Gazprom nem sokat teketóriázott, amikor azt közölte, sajnálattal veszi tudomásul, hogy az EU az évek óta ismert szerződések tartalmát éppen most, az építési munkálatok indulásakor kritizálja – egyébiránt a beruházás a tervezett módon és időben valósul majd meg. 

Brüsszel régebb óta és több fronton próbál gátat szabni a Gazprom monopolisztikus törekvéseinek, kezdve a hosszú távú gázszerződések feltételeitől. A rezsiköltségekre oly érzékeny magyar kormány azonban láthatóan mindenben kiszolgálója az orosz félnek: legyen szó akár egy drága és a beszerzési forrásokat nem bővítő csőről, akár a paksi atomerőműről vagy a most már MVM-kézbe került gáznagykereskedőről. Az sem lehet vitás, hogy az efféle titkos tárgyalásokon átláthatatlan módon formálódik az a csomag, amelynek beteljesülésével a mostaninál is nagyobb lesz az orosz energetikai - és így politikai - befolyás Magyarországon.

„Olyan megoldásokat kell találnunk, amelyekben az ellátás biztonságát versenypiaci árakon, piacképes árakon tudjuk biztosítani a hazai lakosságnak.” - mondta Kovács Pál energiaügyért felelős államtitkár a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) globális energiaipari előrejelzéseit tartalmazó kiadványának bemutatóján. Később az NFM az Index cikke nyomán azt közölte, „határozottan cáfol és visszautasít minden, a rezsicsökkentés feladását sejtető, félremagyarázásokon alapuló utalást és következtetést.”

A két mondat nem véletlenül zárja ki egymást, egy energetikai szakembertől nem egyszerű nyelvbotlás a versenypiac ilyen értelmű emlegetése (más lenne a helyzet, ha ezt Németh Szilárd rezsiügyi képviselő szájából hallottuk volna). Számos szakértői vélemény szerint a verseny hozhat fenntartható állapotokat a lakossági energiaárak területén is, a kormányzati rezsikampány azonban ezzel éppen szembe megy, nemcsak a verseny lehetőségét szünteti meg, de középtávon nem is marad olyan szereplő, amely versenyezhetne - hacsak nem az állam tenné ezt saját magával.

Verseny tehát nem lesz, azt pedig csak találgatni lehet, hogy az egyébként - sokakkal ellentétben - szakpolitikus Kovács mire gondolt, talán már nem kíván részt venni a demagógiaharcban.