Radnóti András írása
Martin Schulz jelölése az Európai Bizottság elnöki posztjára jó hír a demokratikusabb Európai Unió híveinek. A jelöltállítás komoly lépés lehet a brüsszeli legitimitás növelése felé, legalábbis ha sok pártcsalád vállalkozik rá, illetve európai szintű és témájú kampány támogatja meg. Egyelőre – úgy tűnik – sok érdek feszül a folyamat ellen, hosszú távon azonban talán magától is megtörténik. Előbb-utóbb a hazabeszélés járhat nagyobb áldozattal.
Nemzetállami modell
Három európai parlamenti (EP) pártcsalád, a Szocialisták és Demokraták, a liberálisok és a zöldek már vállalták, hogy az EP-választások előtt megnevezik jelöltjüket az Európai Bizottság elnöki posztjára – előbbiek Schulz személyében meg is tették már. Az ötlet nem újkeletű: José Manuel Barroso 2012-es, az EU helyzetét értékelő beszédében is felszólította erre a pártokat. Javaslata akkor komoly szerzői jogi vitákat gerjesztett, ugyanis Szergej Sztanyisev, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének vezetője publicisztikában panaszolta el, hogy a Bizottság elnöke ellopta ötletüket. Ez ellen a napokban elhunyt Wilfried Martens, a Barrosót 2004-ben és 2009-ben is jelölő Európai Néppárt elnöke persze vehemensen tiltakozott, váltig állítva, hogy mindig az európai jobboldal volt a kezdeményezés első számú pionírja.
Az igazság azonban az, hogy nem kell nagyon messzire menni a Lisszaboni Szerződés szövegétől ahhoz, hogy a csúcsjelölt-állítás ötletéhez jussunk. A szöveg úgy rendelkezik, hogy az (állam- és kormányfőkből álló) Európai Tanácsnak a választások eredményének figyelembevételével kell javaslatot tennie a (végrehajtó hatalmat a legtöbb esetben gyakorló) Bizottság elnökének személyére, akit a (polgárok által közvetlenül választott) Parlament aztán támogathat vagy nem. Az ehhez legközelebb álló nemzeti gyakorlat a brit: ott a hagyomány szerint az uralkodónak azt a személyt kell miniszterelnöknek jelölnie, aki a leginkább számíthat a parlamenti alsóházi többség támogatására. De az államfő jelöli és a parlament választja meg a kormányfőt a magyar és a német rendszerben is; bár ezen országok alkotmányai nem rendelkeznek a választási eredményeknek, illetve a parlamenti többség preferenciájának figyelembevételéről, ennek szükségessége magától értetődő. A szerződés tehát gyakorlatilag – a „tisztán parlamentáris” demokráciákban az államfőéhez hasonló – szimbolikus jelölő szerepbe szorítja vissza a kormányközi hatalmat megtestesítő Tanácsot, és az elnök személyéről való döntést a nemzetek feletti Parlament kezébe teszi, amelynek aztán illene azt továbbadnia a választópolgároknak.
A valódi európai politika felé
Az Európai Unió hatalma maga a valóság. Az elmúlt évek válsága ország-világ előtt szemléletesen bemutatta, hogy gazdasági értelemben nem létezik alternatíva. Közben demokratikus és jogállami ügyekben is látható a szándék egy uniós beavatkozási eszköztár kialakítására, és a külpolitikában is egyre egyértelműbb, hogy a tagállamok lehetőségei eltörpülnek az Unió potenciálja mellett. De már csak a gazdasági kényszer miatt is érdemes a rendszeren belül, a létező – és fejlődő – szupranacionális hatalom elfogadásával gondolkozni. Értelmes és termékeny vitára a „milyen Európa?” kérdéskörében lehet számítani, a „mennyi Európáéban” nem.
A milyenség legalapvetőbb sarokköve a demokrácia: ez minden európai politikának célja és nem csupán eszköze kell, hogy legyen. (Ez az EU-t a demokráciavédelem égisze alatt fumigáló euroszkeptikusok alól is kihúzhatja a talajt.) A túlzott brüsszeli technokrácia valóban aggodalomra ad okot. Ennek kiiktatása, illetve a demokratikus legitimáció növelése pedig Jürgen Habermas szerint a politika európaizálódásának megtörténtével (amit mi sem példáz jobban, mint a déli tagállamokban Angela Merkel vagy itthon Daniel Cohn-Bendit démonizálása), Európa politizálásával lenne elérhető. A csúcsjelölt-állítás ehhez a folyamathoz járulhat hozzá.
Nem elegendő pusztán megnevezni az elnöknek kívánt személyt – ahogy tette azt az Európai Néppárt Barrosóval a legutóbbi EP-választás előtt. Arra is szükség van, hogy a nemzeti pártok ezzel a jelölttel, illetve az általa (és így az adott nemzeti pártok által) képviselt európai politikával, vízióval, ígérettel kampányoljanak. Ezzel lehetne ugyanis elérni, hogy az EP-választás valóban európai ügyekről szóljon, és ne csupán a nemzeti politikai megmérettetések újabb fordulója legyen. Hogy a tematika és ne csak a tét legyen európai. Ez persze nem történhet hirtelen; de bizottsági elnök-jelöltek arcképét látni magyarországi óriásplakátokon jó kezdet lenne.
Hogy egy ilyen kampány termékeny talajra hulljon, azt az EU irányításának széleskörű megismertetésével és az európai ügyekről történő véleményformálás elősegítésével lehetne elérni. Ebből a szempontból azonban a Bizottság Kommunikációs Igazgatóságában kidolgozott pr-kampányok potenciálja véges. A politikailag aktív nép figyelmének Brüsszel felé orientálása ezért a jelenleg a középpontban álló nemzeti politikusok felelőssége.
A jobboldalnál a labda
Ehhez stratégiai gondolkodásra és sok esetben a napi politikai érdekek háttérbe szorítására lenne szükség. Amíg erre nincs hajlandóság, addig a nemzeti politika europaizálódásával egyidejűleg az európai politika is megőrzi „nemzetiességét”; a tagok rövidtávú hazai céljai továbbra is meghatározzák az európai pártok politikáját.
Nem véletlen, hogy a csúcsjelölt-állítás és az európai kampány ötlete mellett a két legelkötelezettebb integrációbarát párt, a liberálisok és a zöldek tették le a voksot először és legkönnyebben; utóbbiak egész Európára kiterjedő online előválasztásokat is tartanak majd. A Szocialisták és Demokraták is könnyen szánták el magukat a jelöltállításra; vagyis az minden tagpárt érdekével találkozott. Mivel pedig a brit toryk dominálta Konzervatívok és Reformerek csoportja feltehetőleg kimarad a jelöltállításból – éppen annak másodlagos hatásai miatt –, a nagyobbik jobboldali blokkon múlik majd, hogy a gyakorlat meghonosodik-e.
Ami az integrációs hajlandóságot illeti, az Európai Néppárt lényegesen heterogénebb, mint baloldali és liberális társai. Orbán Viktor a Telegraph-ban is hangsúlyozott meggyőződése, miszerint Brüsszel a nemzeti szuverenitás felemésztése felé mozog például kevéssé utal arra, hogy a magyar miniszterelnök – aki 2002 óta az Európai Néppárt alelnöke is – támogatna bármilyen olyan kezdeményezést, amely a kormányközi irányítás visszaszorítását és a szupranacionális irányítás előremozdítását szolgálja. Nem kis részben a képviselői helyekhez való görcsös ragaszkodás miatt Orbán és euroszkeptikusabb párttársai alighanem számíthatnak némi szolidaritásra. Az arcvesztést ugyanakkor, amit a Martens, Barroso vagy Reding megnyilatkozásaival való szembemenés jelentene, aligha vállalja majd a Néppárt. Így könnyen lehet, hogy az ellentétet valamilyen félmegoldással oldják majd fel. Ilyen lehetne például, ha a 2009-es gyakorlatot folytatnák, amelyben névleg volt ugyan bizottsági elnök-jelölt már a választások előtt, de a kampányt illetően minden maradt a régiben.
A demokratikusabb Európa szempontjából fontos lenne, hogy az összes Európa-barát párt – amelyek még mindig a mainstreamet adják – csúcsjelöltet állítson és vele kampányoljon. De ha ezúttal nem így lesz, az sem végzetes. A Bizottság politizálódása és hagyományosan nemzeti hatáskörnek tekintett ügyekbe való növekvő beavatkozási potenciálja tény – másképp a Gesamtbild aligha szemlélhető. Az európaiak elvitathatatlan jogának, hogy e testület elnökéről, így sorsuk egy jelentős részének letéteményeséről döntsenek, előbb-utóbb valaki biztosan teret enged majd.
