A Fidesz hosszú előkészítés után építette fel a rezsicsökkentésre 2014-es kampányának egy jelentős részét. A kiindulópont pofon egyszerű, hiszen rezsit mindenki fizet, fizetni senki sem szeret, a „külföldi gyarmatosítók” elleni harcnak pedig nagy hagyományai vannak a demagógialexikonokban is.
Szögezzük le, a rezsicsökkentés - mint bármilyen, a lakosság terheit csökkentő lépés - alapvetően támogatható is lehetne. A világpiaci árak csökkenését érdemes a lakosság számára is elérhetővé tenni, és azt is meg kell vizsgálni, hogy az ilyen alapvető szolgáltatásokból ki és milyen profitot termel. A hangsúly azonban éppen ezen, a vizsgálaton van, hiszen az energetika, mint bármely más gazdasági ágazat, meglehetősen összetett, ezerváltozós egyenletekkel leírható terület, ahol éppen az nem működik - hosszú távon legalábbis -, hogy az elvileg szakértői szervezetek felülről jövő diktátumokhoz igazítsák a szabályozást. Az energetikába pénzt kell fektetni, a pénz pedig megtérülést, hasznot keres - ezt az alapvető összefüggést csak időlegesen képes felülírni bármilyen álforradalmi retorika. Érvelni persze nehéz az ellen, hogy olcsóbb legyen egy-egy termék, ami gyakorlatilag mindenkit érint kisebb vagy nagyobb mértékben, ez az „olcsóság” azonban könnyen lehet, hogy csak délibáb.
A rezsicsökkentés kampánya az alapjaitól hamisságra épül. Az „Európa - első vagy második - legdrágább energiaára” nyelvileg is helytelen retorikája mögött az adatok nem ismerete, esetleg tudatos semmibe vétele áll. Nem feladata senkinek, hogy a vásárlóerő-paritás fogalmát ismerje, az azonban bizonyos, hogy a magyar átlagbérek többszöröséért dolgozó német, angol vagy francia fogyasztó számára „olcsóbb” az energia, akkor is, ha drágább - sokan, sokféleképpen leírták már, hogy miként mosta össze a demagógiakampány e különböző kategóriákat. Hiába áll rendelkezésre többféle adatsor, hiába mutatja mindegyik, hogy a kilowattóránként fizetendő összeg szempontjából nem állt az élen Magyarország.
A legnagyobb félreértés az intézkedések szakmai megalapozottságával, kivitelezésével és a lakossági megtakarításokkal kapcsolatos. A felülről vezérelt eljárásban az – elvileg – szakmai intézmény, az energiahivatal igazodott az elrendelt csökkenéshez. Hatástanulmány, elemzés, szakmai anyagok – a nyilvánosság ilyen „műfajú” dokumentumokból nem ismerhetett meg, csak Németh Szilárd vezetésével a „kitalicskázott összegekről”, a nemzeti fejlesztési miniszter által „olvasgatott” céges beszámolókról volt szó. Ráadásul tavaly megtakarított néhány tízezer forint bár biztosan jól jött az átlagfogyasztónak, igazán viszont csak az érezhette e forradalom jótékony hatásait, aki nem szorult rá: a havi százezrekért fűtő és világító ingatlantulajdonosok minden bizonnyal tudják, hova kell szavazni, ha jövőre is a gáz- és villanyszámla-megtakarításból terveznék a nyaralást.
A rezsicsökkentés azért is becsapás, mert gyakorlatilag minden, gazdaságilag nehezen alátámasztható ügyletre magyarázatot ad. A négymillió magyarországi foglalkoztatott például 70 ezer forintot költött az E.ON itthoni gázüzletágára fejenként, 10 ezret arra, hogy az MVM Zrt. kisebbségi tulajdonos legyen a Főgáz Zrt.-ben, de 60 ezer forintjukba lehet fejenként az ELMŰ-ÉMÁSZ államosítása, egymilliójukba a paksi bővítés. Csak ez a néhány kiragadott tétel három évtizednyi átlagos áram- és gázmegtakarítást vitt, illetve visz majd el az átlagos fogyasztó fizetéséből. Ugyanez a fogyasztó a látszólagos „állami védelem” miatt egyre kevésbé gondolkodik azon, hogy valóban csökkentse rezsijét, azaz felújítsa házát vagy lakását, és ezzel takarítsa meg nemcsak virtuálisan, hanem valóságosan is az energiára fizetett összeg harmadát. Önereje eddig sem volt, a „jóságos állam” pedig annyira kitolja a megtérülést, hogy motiváció sincs már. Persze elkölthetünk 500 milliárd uniós forintot a panelprogramra a következő évtizedben, Paksra alapesetben is ennek tízszeresét kell visszafizetni csak azért, hogy a jelenlegi ismeretek szerint „valamivel” a piaci ár felett termeljen áramot.
Azért sem mond igazat az, aki a rezsicsökkentés jelenlegi formája mellett érvel, mert a veszteségeket előbb vagy utóbb finanszírozni kell, a fejlesztéseket előbb vagy utóbb végre kell hajtani. A különbség csak annyi lesz, hogy az állami kézbe kerülő szolgáltatóknál ezeket a tíz- és százmilliárdokat már nem az utált, az elmúlt években akár 3-5 százalékos tőkearányos megtérülést elérő multiknak kell betolniuk a rendszerbe – ők, köszönik szépen, jól lesznek, a rezsiharcban néhány tízezret spóroló fogyasztó azonban már most kalkulálhat, mi éri meg és miért.
