Tegyünk úgy, mintha meglepődnénk – fogalmazott egy szakértő a kormányzati bejelentés kapcsán, amely szerint a kormány vételi ajánlatot tesz az ISD Dunaferr Zrt.-re. Az orosz-ukrán hátterű, végső soron a Vnyesekonombankhoz kapcsolódó dunaújvárosi vasmű visszaállamosítása ugyanis nem új keletű gondolat. Az azóta energiahivatali elnökké előlépett Dorkota Lajos, a Fejér Megyei Kormányhivatal korábbi vezetője nem egyszer utalt már erre a szándékra az elmúlt években, de sokak szerint a néhány belengetett szakmai befektető (vagyis csak a dél-koreai Posco) érdeklődése sem volt annyira komoly, mint amilyennek hivatalosan beállították.
Nehéz lenne elvitatni, hogy a cég rossz bőrben van, az elmúlt években összehozott veszteséghalmaz alatt egy ennél sokkal kecsegtetőbb piacon működő cég is legalább megremegne, a tavalyi, vártnál is rosszabb évvel együtt csak az elmúlt két évben nagyjából 52 milliárd forint mérleg szerinti mínuszon áll a csoportszintű eredmény, de az évek óta vonszolt veszteségállomány a százmilliárd forintot is meghaladja. Nem egy E.ON-államosításnyi, de számottevő az összeg akkor is, ha most esetleg az oroszok fillérekért engedik át európai bástyájukat. Nem mellesleg ez csak az érem egyik oldala, mert bár a városban legendákat zengenek arról, hogy a privatizáció óta ki és hogyan lapátolta ki a pénzt a vasműből, az is tény, hogy egyrészt a tulajdonos, mint fő alapanyag-beszállító úgy játszik a számokkal, ahogy akar, másrészt pedig komoly összeggel finanszírozta a céget az elmúlt időszakban úgy, hogy az átvett bugára fizetési haladékot adott – ezen a soron is több tízmilliárd forint szerepel kintlevőségként.
Az acélpiac jelenlegi helyzetében az állam sem tehet sokat a Dunaferr megmentéséért, kivéve persze, ha nem piaci szereplőként a veszteségnek és az alapanyag-támogatásnak megfelelő összeget pumpál a vállalatba, folytatva, sőt kiegészítve az ott egyébként is jellemző „szociális foglalkoztató” hagyományokat.
Láthatóan a kormányon belül sem volt egységes egy ekkora költségvetési teher megítélése, hiszen Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter reggel még éppen ellenkezőleg nyilatkozott, délutánra azonban megszületett az újabb bevásárlási szándék. A nemrégiben bejelentett 1500 fős létszámleépítés hírére többen joggal gondolták, hogy ezt nem hagyhatja szó nélkül a kabinet a választások előtt kevesebb mintegy évvel, a válasz azonban – hezitálást tükrözve – napokat „késett”. Nyilván nem véletlenül.
A nyilvánvaló szociális szándékok mellett azért felmerül más is. Nehéz lenne elhinni, hogy a Moszkvával több szálon is intenzív tárgyalásokat folytató magyar kormányt váratlanul érte a bejelentés (egyrészt a magyarországi cégvezető is pedzegette már, hogy fajlagosan negyedével-harmadával többen dolgoznak a vasműben, mint a versenytársaknál, másrészt az elmúlt egy évben többször is felmerült néhány forgatókönyv a cég jövője kapcsán). Azt kell tehát feltételezni, hogy a forgatókönyvet már előre megírták, most már csak a dramaturgok mozgatják a kommunikációs időzítés szálait, és a kérdés csak annyi, hogy ki fektet további összegeket, továbbá persze az, hogy mi szerepel majd a mérleg másik serpenyőjében „cserealapként”. Paksi bővítés, Déli Áramlat, gázszerződés, a Dunaferr mögött álló Donbass tulajdonosa, a Vnyesekonombank 120 millió eurós (36 milliárd forintos) követelése a felszámolás alatt álló Malév Zrt. kisebbségi részvényeseként – e folyamatban lévő ügyek mind abba az irányba mutatnak, hogy „véletlenek” és „hirtelen döntések” ezen a szinten már nem lehetnek.
A kormány most időt próbál nyerni, nyilvánvaló, hogy másfél ezer munkanélküli „nem hiányzik” a térségben, de afelől sem lehet kétség, hogy előbb-utóbb hatékonnyá kell tenni valamilyen formában a vállalatcsoportot, és ennek elkerülhetetlen része kell lehet a leépítés – vita van ugyanis azon, hogy a termeléshez viszonyítva indokolatlan létszámmal működik-e a cég, főként az évtizedek alatt felduzzasztott adminisztratív szinteken.
Addig is sokkal valószínűbb, hogy gondos kezek egy olyan politikai-gazdasági mixet kevertek ki az orosz-magyar projektekből, ami újabb közvetlen anyagi előnyt hoz az orosz félnek, cserében pedig „valami jóban” reménykedhet Magyarország is. Korábban már az is előfordult, hogy a kormány képviselője „könnyes szemmel” a keleti nyitás mintapéldájának, a régi barátság újjáéledésének nevezte a Dunaferrt, akkor éppen egy évvel ezelőtt elkezdett fejlesztés záróaktusát ünnepelve.
Ezzel a barátsággal pedig az egyik fő baj, hogy adófizetői tíz- és százmilliárdok állják.
