Radnóti András írása
Az Európai Bizottság javaslata az Európai Ügyészség felállítására Magyarországon kiverte a biztosítékot. A Fidesz, a Jobbik és az LMP alkalmi koalíciója eltökéltnek látszik a javaslat megbuktatására. Nincs is nehéz dolguk: más tagállamok is fanyalognak. De nemcsak a reakció, maga a javaslat is egy igazi problémáról, a vészesen csökkenő integrációs szándékról tanúskodik.
A Bizottság azon igénye, hogy az EU-s pénzek fölötti – nemzetállamoktól független – EU-s kontroll büntetőjogi kapacitásban teljesedjen ki, „a bizalom jó, de a kontroll még jobb” közhelyén – vagyis, ne legyen kétség: a bizalom hiányán – nyugszik. Néhány héttel ezelőtti közleményükben évi félmilliárd euró eltűnéséről írnak, ezzel áll szemben a bírósági ítéletek megdöbbentően alacsony száma, különösen az új és „nettó haszonélvező” tagállamokban.
Az Európai Ügyészség – melyet a büntetőjogi együttműködési szervezetből, a Eurojustból hoznának létre a Lisszaboni Szerződés felhatalmazása alapján – feladata tehát az uniós forrásokkal elkövetett bűncselekmények felderítése lenne. A nyomozásokat – az új európai szerv felügyelete alatt – továbbra is a nemzeti rendőrségek folytatnák, az ítéleteket – a vád képviseletében az Európai Ügyészség delegált ügyészével – a nemzeti bíróságok hoznák. A Bizottság a határokon átnyúló bűncselekmények hatékonyabb kivizsgálásának lehetőségével indokolja az új intézmény létrehozását. Valójában azt reméli, így kevesebb visszaélés marad majd kivizsgálatlanul, illetve hosszú távon kevesebb is történik majd; egyrészt az ügyészség tevékenysége, másrészt elrettentő ereje által.
Az Országgyűlés egy Magyarországon újdonságnak számító eszközzel támadja a kezdeményezést. A három párt által alkotott szupertöbbség szubszidiaritási vizsgálatot indított azzal kapcsolatban: most más tagállamok parlamentjei is megvizsgálják majd, hogy indokolt-e az EU-s pénzekkel való visszaélések ügyében európai szintre delegálni a vádképviselet feladatát. Ha a tagállamok negyede, vagyis a magyar mellett még hat parlament így látja, az Európai Ügyészségnek befellegzett.
Lehet, hogy máris befellegzett, így feleseleges az országgyűlési akció: az intézmény felállítása konszenzust igényel a tagállamok kormányai között, de Nagy-Britannia és Dánia már korábban jelezte, hogy egyelőre nem csatlakozik. A Szerződés ilyen esetben lehetőséget biztosít valamilyen „szorosabb együttműködésre” a tagállamok ügyészségei között, amelyet az erre vállalkozók jobb híján építhetnek ki – de a 2004 után csatlakozottak közül sem csak Magyarország fanyalog. Márpedig, ha sokan kimaradnak, értelmét veszti a projekt.
Az unió – mint azt sokszor mondják – nem állam ugyan, de több, mint nemzetközi szervezet. Ebből adódik az ellentmondás, hogy ha egyetlen állam, vagy annak polgárai EU-s törvényt szegnek, azt az unió egésze, és az összes tagállam egyenként is megsínyli, ugyanakkor az EU-nak nincsenek eszközei ezen törvények betartatására – hiszen nem állam. Az Európai Ügyészség ilyen eszköz volna, s mint ilyen, kétségkívül jókorát szorítana az unión.
Az ellenállás legfőbb oka nem is a szubszidiaritás, hanem éppen ez a másodlagos integrációs hatás lehet, amelyet Hörcsik Richárd, az európai ügyek parlamenti bizottságának elnöke – talán már csak megszokásból is – „a nemzeti szurverenitás aránytalan korlátozása” címszaván emleget. Ez a bizottsági javaslat azon kitételében is tettenérhető, amely szerint az egyes EU-s tagállamokban jogszerűen gyűjtött bizonyítékokat más tagállamok bíróságainak is el kell fogadniuk. Ez ugyanis – abszurditása miatt – áthidaló lépésnek tűnik; a büntetőjog teljes harmonizációját vetíti előre. Világos: a közös ügyészség ideálisan csak közös jogrenddel működhet.
Valószínű, hogy a Bizottság ezt az aspektust is figyelembe vette a javaslat előterjesztésekor. Biztosnak tűnik viszont, hogy a tagországok egymásba, illetve a közösen működtetett szupranacionális intézmények a tagállamokba vetett bizalma megcsappant. Erre utal, hogy az Európai Ügyészség gondolata éppen most – pontosabban a Lisszaboni Szerződés 2009-es megfogalmazásakor – kerül terítékre, illetve, hogy a feltárt korrupciós ügyek különösen az új tagállamokban maradnak megoldatlanok. Barroso elnök és Reding igazságügyi biztos, illetve a javaslat első számú támogatói, a luxemburgi, a francia és a belga kormány elsősorban két dolgot sejthetnek az ítéletek elmaradása mögött: egyrészt a nemzeti kormányok érintettségét a visszaélésekben, illetve befolyásukat az igazságszolgáltatásra, másrészt a nemzeti bűnüldöző szervek hanyagságát. Nem az EU tagállamainak kollektív szándékáról van tehát szó, hogy a közös forrásokkal való visszaélések ügyében egy közös hatóság nyomozhasson. Hanem ennek szükségességéről.
A minta adott; az integráció motorjaként a szükség másutt is a szándék helyébe lépett. Az euró bedőlésének tragikus perspektívája minden érintett számára nyilvánvalóvá tette, hogy akarja, nem akarja, a közös pénzt meg kell menteni: Észak fizet, Dél megszorít. A válság feloldására, illetve újabb válságok elkerülésére már megtett és jövőbeli lépések – persze mindig a mélyebb integráció felé – a választók és képviselőik szándékától jórészt függetlenül, a krach elkerülésének elemi szüksége által vezéreltettek, vezéreltetnek. A bankunió valamilyen formában még Merkel (kezdeti) fenntartásai ellenére is meg fog valósulni.
Mindez nyilvánvalóan az uniós irányítás technokratikus jellegét erősíti: az euroszkeptikus pártok erősödése szerte a kontinensen – ahogy az Európai Ügyészség felállítása elleni tiltakozás is – mutatja, hogy a praktikusan szükséges lépések nem minden esetben bírnak meggyőző legitimációval. A szükség prevalenciája a szükségből létrehozott intézmények, tágabb értelemben pedig az egész EU-s hatalmi berendezkedés legitimációs bázisát ássa alá.
Ettől még persze a szükség – szükség. De a legitimáció hiányát – talán máshol, másutt – valahogy ellensúlyozni kell.
