Antal Attila írása
Kövér Lászlónak a „rendeleti kormányzásra” vonatkozó javaslatát sokan úgy tekintik, hogy ez a magyar demokrácia záróakkordja: vagyis a miniszterelnök teljhatalmat gyakorolhatna. A házelnök ezzel a kijelentésével ismét bár bebizonyította, hogy közjogi szempontból „méreten aluli”, de valóban fontos problémára világított rá: az utóbbi időben valóban kritikus méretűre duzzadt a törvények száma és már-már a jogbiztonságot veszélyezteti a kialakult törvényhozási gyakorlat. A házelnök kijelentése tehát saját parlamenti munkájának és a kormánynak metsző kritikáját adta.
Kövér László az InfóRádiónak adott interjújában kifejtette, hogy – függetlenül attól, hogy a következő ciklusokban milyen kormányok lesznek (mondjuk, ez az álláspontja még változhat) – azt tartaná normálisnak, ha a parlament csak a legalapvetőbb garanciális szabályok megalkotására tartana igényt, és adna egy felhatalmazást négy éven keresztül a kormánynak. Ezzel a végrehajtás nagyobb mozgásteret kapna a kormány, amivel a házelnök szerint hatékonyabban reagálna a mindennapi kihívásokra. Mindezzel lazítanánk azon a törvényhozói gyakorlaton, hogy mindent, a legrészletesebb szabályokat is törvénybe iktatnak. Kövér László szerint az lenne a kívánatos, hogy a parlament csak a legalapvetőbb, garanciális szabályok megalkotására tartana igényt. Szerinte érdemesebb lenne az energiáikat nagyobb mértékben a végrehajtó hatalom ellenőrzésére fordítani.
Mielőtt megint diktatúrát kiáltunk, szögezzük le: ez a rendeleti kormányzás nem „az” a rendeleti a kormányzás! A kormány normál esetben is rendeletekkel és nem törvényekkel kormányoz, vagyis pusztán a legfontosabb kérdésekről születik – jobb esetben átgondolt jogalkotási eljárás után – törvény. Ezt nem érdemes összekeverni azzal, amikor rendkívüli körülmények között a rendelet a törvény helyébe lép és lényegében átírhatja a jogrendszert (nálunk rendkívüli állapot esetén a Honvédelmi Tanácsnak, szükségállapot bevezetésekor pedig a köztársasági elnöknek van rendeletalkotási jogköre).
Ahogyan az Így írnánk mi blog már kifejtette: Kövér László keresetlenül megfogalmazott gondolta még akceptálható is, hiszen közjogilag nem tartható, hogy a parlament unalmas „törvénygyárrá” vált és kis túlzással mindent törvényi szinten szabályoznak, ami azt eredményezi, hogy egy átlag állampolgár képtelen eligazodni a törvények végtelen dzsungelében. Ezért valóban fontos lenne, hogy a törvények egy letisztult rendszerben a ténylegesen csak az alapvető szabályokat tartalmazzák, amit kiegészít egy jól kodifikált rendeleti háttér. Mindezekből következhetett a házelnöki gondolat: nem célszerű túlterhelni, elnehezíteni a törvényi szintet. Vagyis a mindenkori kormánynak nem érdemes pusztán törvényekkel kormányoznia! De vajon ki kezdte el ez a gyakorlatot?
A teljesebb kép érdekében érdemes megjegyezni a következőket:
1. Bár a törvényekkel való kormányzás (vagyis, hogy a törvények számát felduzzasztjuk és minden részletszabályt törvényi szintre zsúfolunk) szinte minden egyes rendszerváltás utáni kormányra jellemző volt, de ez a 2010-ben megválasztott parlament alatt érte el a csúcsára. Jól látható, hogy már most több törvény született ebben a ciklusban, mint az előző ciklusok bármelyikében: egészen pontosan a 2010-ben összeült parlament 2010. május 14. és 2013. szeptember 10. között 728 törvényt- vagy módosítást fogadott el.
Ciklus |
Törvények száma |
||
új |
módosító |
összesen |
|
1990–1994 |
219 |
213 |
432 |
1994–1998 |
264 |
235 |
499 |
1998–2002 |
273 |
184 |
460 |
2002–2006 |
262 |
311 |
573 |
2006–2010 |
262 |
325 |
587 |
2010–2012.12.31. |
222 |
367 |
589 |
Összesen |
1502 |
1638 |
3140 |
Az Országgyűlés törvényalkotása (1990-2012)
Forrás: http://parlament.hu/fotitkar/tvalk/tv_alk_90_06.htm
Ezen törvények jó részét maga a kormány terjesztette elő, de természetesen a nagy vitát kiváltott egyéni képviselői javaslatok mögött (melyek a társadalmi egyeztetés megkerülését szolgálták) is a kormányzat állt. Ezt abból is lehet tudni, hogy nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy képviselő nem csupán nem a szakpolitikai profiljához (ha volt ilyen) illő törvényjavaslattal/módosítással rukkolt elő, hanem gyakran azt sem tudta, hogy milyen jogszabálynak az beterjesztője. Vagyis a törvényekkel való kormányzás károsan gyakorlatát maga a Fidesz-KDNP jogalkotási dömpingje járatta csúcsra.
2. Maga a törvényhozás minősége is hozzájárult ahhoz, hogy ezer sebből vérzik az a hatalmas joganyag, amit összeeszkábált a Fidesz-KDNP. Csak dióhéjban: a zárószavazás előtti módosító javaslat visszaélésszerű alkalmazása; az időben el nem fogadott, a hibák és belső ellentmondások miatt jogbizonytalanságot okozó törvények sora (a folyamatos jogalkotási visszaéléseket az Arsboni naprakészen elemzi). A kapkodó, a minőség helyett a mennyiségre összpontosító jogalkotással szintén a Fidesz-KDNP valóban devalválta mind a törvényi szinten, mind pedig magát a jogrendszert. Egyet érthetünk Kövér Lászlóval: ez tényleg nem normális helyzet – csakhogy mindez éppen az ő házelnöksége alatt történt!
3. Végül a túlterhelt jogalkotásnak a „mintapéldája” maga az Alaptörvény. Világos volt a Fidesz-KDNP célkitűzése: egyszerű, az 1989-es Alkotmánynál rövidebb törvényszöveget akartak (ezt nevezi az alkotmányjogász szakma „magalkotmánynak”). Ehhez képest az Alaptörvény terebélyes, bonyolult, az Átmeneti rendelkezések teljes beemelésével teljesen szövevényes jogi monstrum lett, ami tele van olyan részletszabályokkal (pl. politikai kampány, hajléktalanok elleni szabály), amelyeknek törvényi szinten (vagy éppen ott sem) lenne a helyük. Mindez azért, mert a Fidesz-KDNP az Alaptörvénybe való betonozás erejével kívánt politikai vitákat eldönteni.
A második Orbán-kormány a hatékonyság jelszavával indult 2010-ben. Ehhez képest 2013-ban ott tartunk, hogy elkezdett törvényekkel kormányozni és létrehozott egy olyan „jogalkotási szörnyet”, amit maga sem tud kordában tartani. Úgy vélem, hogy ezt ismerte fel Kövér László, aki vastagon részese (és így felelőse) a kialakult helyzetnek. A házelnök arra is javaslatot tett, hogy a törvényhozás tehermentesítésével és a rendeleti szint megerősítésével párhuzamosan a parlament a végrehajtó hatalom ellenőrzésére fókuszálhatna. Hát, jó lenne! De vajon hogy lenne képes rá egy olyan Országgyűlés, amely – amint fentebb láttuk – még a saját törvényalkotó munkáját sem képes kontrollálni és olyan törvényhozók ülnek benne, akiket dróton rángat az ellenőrzendő kormányzat…