Mikecz Dániel vendégbejegyzése
Egy esély, hogy már semmi nem lesz ugyanaz. De kezdjük az elején. Az ELTE BTK épületének, jobban mondva bizonyos előadóinak elfoglalása kétélű fegyvernek bizonyult: egyrészt kétségkívül sikerült a hallgatóknak megszervezniük egy autonóm, hierarchiamentes teret, egy mozgalmi központot, ami kiindulópontja lehet további mozgósításoknak, helyet ad a stratégia, a követelések megvitatására, és „otthont” biztosít maguknak az aktivistáknak. Másrészt egy időben a politikai hivatalosság kizárásával magukat is „bezárták” a Múzeum körútra. Annak ellenére ugyanis, hogy Magyarországon nem volt még példa ilyen nagyszabású egyetemfoglalásra, a közvélemény számára úgy tűnhet, hogy egyre kevesebben vannak a tüntető hallgatók, és már csak radikális csoportjuk gondolja azt, hogy érdemes még tüntetni, továbbra is ragaszkodni az eredeti hat ponthoz, tudomásul sem véve azt, hogy milyen engedményeket tett a kormány.
Azon túl, hogy a kormányzati kommunikációval ellentétben korántsem teljesültek a hallgatói követelések, valóban van annak veszélye, ha elbarikádozzák magukat a tiltakozók. Az egyetemi előadók, mint a mozgalom „szabad terei” alkalmasak arra, hogy erősítsék az egyetemfoglalók csoportidentitását, elkötelezettségét, azonban minél erősebb a belső kohézió, annál nehézkesebbé válik külsősök csatlakozása, felléphet a szektásodás veszélye. A bázisdemokratikus döntéshozatal ráadásul kifelé azt sugallja, hogy a mozgalmárok maguk sem tudják, hogy mit akarnak, öncélú az egész tiltakozás.
Ahogy arról már szó esett, a hat pontból nem csak a hallgatói szerződések rendszerének eltörlése nem teljesült, hanem úgy tűnik, hogy ez az a kérdés, amelyben részkompromisszumokra sem lesz hajlandó a kormány, és a hallgatók sem kívánják elfogadni a röghöz kötés elvét. Annak megértéséhez, hogy miért ilyen neuralgikus pont a röghöz kötés, elég felidézni annak igazolására felhozott kormányzati érveket: a hallgató tanulmányainak költségeit az állam fizeti, ezért köteles munkája révén visszaadni azt, amit a közösségtől kapott.
A röghöz kötés is abban az utilitarista diskurzuban jelenik meg, ami általában meghatározza a felsőoktatásról szóló vitákat: mennyiben tekinthet az állam vagy akár a politikai közösség úgy a köz- és felsőoktatásban tanulókra, mint emberi erőforrásokra, akiknek sorsát meghatározhatja az állam a költséghatékonyság elve alapján? Ez tulajdonképpen az állampolgárság instrumentalizálása, amelyhez morális érvet a közösség és egyén érdekeinek hamis szembeállítása szolgáltat.
Tegyük hozzá, nem a diákok, a hallgatók az egyetlenek, akik esetében csupán a gazdasági racionalitás – illetve az arra való hivatkozás – diktálja a szakpolitikai intézkedést: a gyermekvállalás, az egészségügy is a munkaerő-újratermelése, illetve megőrzése, valamint az állami kiadások csökkentése szempontjából lényeges kérdés. Többek között ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak a társadalmi mozgalmak Észak-Amerikában és Európában. Kevés olyan vita van a magyar közéletben, ami egy ilyen tág kontextusba helyezhető.
A röghöz kötés közvetlenül az egyéni életvezetési stratégiák beszűkülését eredményezi. A külföldi munkavállalás ugyanis nem az ország elhagyásának, hanem a magyar közállapotokból való kilépésnek az opciója, gazdasági érvényesülés, stabil egzisztenciaépítés a politikai elköteleződés kényszere nélkül. A kormány azonban rázárja az országot a fiatalokra, és azt üzeni: akik nem kívánnak lemondani a középosztályi lét alapját jelentő továbbtanulásról, azok legszebb éveikben minden esetben kénytelenek lesznek részt venni az elutasított politikai elit által irányított és szabályozott játszmában. Mivel az exit nem lehetséges, marad a voice. Viszont ha a politikai részvétel, valamint az intézményekbe vetett bizalom és elfogadottság alacsony szintjét nézzük, kijelenthető, hogy már sokkal korábban és többen hagyták el az országot. Csak ők még mindig itt laknak.
A permanens tiltakozás nehezen megvalósítható, hiszen az aktivisták kifáradnak, akadozik a mobilizáció. A hallgatói mozgalom sikere azonban nem csak a szakpolitikai eredményessége vagy a tüntetés fenntartása mentén mérhető. A társadalmi mozgalmak esetében a kollektív cselekvés révén folyamatosan formálódik egy csoport közös identitása, megszilárdulnak a személyek közötti hálózatok, ami egy későbbi mozgósítás során értékes erőforrásnak bizonyulhat.
Három hónap alatt többet tanult egy korosztály önszerveződésből, demokráciából, a politikai részvétel lényegéről, mint két középiskolai év – meg nem tartott – állampolgári ismeretek óráin. A felsőoktatás helyzete számukra nem csupán szakpolitikai kérdés, hanem egy olyan szimbólum, ami köré felfűzhető politikai tudatuk, énképük. Gyakran elhangzik a mostani hallgatókról, diákokról, hogy ők már a rendszerváltás után születtek. Ennél nagyobb jelentősége van annak, hogy többségük 2002-ben - amikor az egészen 2010-ig stabilnak látszó és sokak által jelenleg is visszakívánt politikai horizont megszilárdult-, még az általános iskola alsó osztályába járt. Biztosra vehető, hogy az ELTE bölcsészkarán kipattant listázási botrány hatására és a hallgatói tiltakozási kampány után nem lesz már többé olyan a hallgatói érdekképviseleti rendszer, ahogy eddig ismertük. A jövőre nézve óriási hatással járhat, ha a fontos politikai szocializációs közegként szolgáló egyetemi közélet keretei és mintái demokratizálódnak Magyarországon.
