IDEA Intézet

Antal Attila

A Kúria még ahhoz sem vette a bátorságot, hogy érdemben bírálja el a győzteskompenzáció tárgyában beérkezett beadványt. Skizofrén érvelése pedig nem pusztán önmagának, hanem a jogszabályoknak is ellentmond! Vajon mit fog lépni ilyen körülmények között az Alkotmánybíróság?

Az Együtt-PM a Kúriához fordult a 2014-es országgyűlési választások listás eredményeinek megállapítása után. Nem a választás legitimitását vagy eredményeit kifogásolják, hanem alaptörvény-ellenesnek vélik a győzteskompenzáció jelenlegi szabályait (az új szabályoknak a kétharmadot eldöntő jellegével és az ehhez kapcsolódó alkotmányossági kérdésekkel magunk is foglalkoztunk). A felülvizsgálati eljárásban a Kúria meg is hozta a határozatát, amelyben a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasította. Az Együtt-PM szerint „várható volt” a bíróság döntése és pusztán „jogtechnikai lépés” (az Alkotmánybíróság előszobája) volt a Kúrához fordulás. Mivel a bíróság érvelésével három szinten is (nyelvtani, ténybeli és jogértelmezési) probléma van, ezért az AB döntése előtt nem árt egy percig elemezni a Kúria érvelését, hiszen sajnálatos módon, akár előremutató is lehet.

A bíró a törvény szája?

A Kúria szerint: „A Ve. 224. § (3) bekezdés a) pontja egyebek mellett kimondja, hogy a bírósági felülvizsgálati kérelemnek tartalmaznia kell a kérelem 223. § (3) bekezdése szerinti alapját, ekként meg kell jelölni azt a jogszabálysértést (sic!), amelybe az egyedi ügyben hozott NVB határozat ütközik.” Kétségtelen, hogy a felülvizsgálati kérelem tárgyában viszonylag gyorsan – a beérkezéstől számított harmadik napon – kellett döntést hoznia a taláros szervnek, de ez nem indokolhatja a fenti megfogalmazást. Mert hát a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) határozata hogyan „ütközhetne” jogszabálysértésbe?! Hiszen a kérelmező pusztán vélelmezi, hogy jogszabálysértés történet (vagyis felvázolja a tényállást és azt, hogy szerinte ez miként sértette a jogszabályokat), s majd a bíróság dönt a jogszabálysértés tárgyában. A Kúra tehát rossz lóra tett, hiszen olyat várt el – álláspontom szerint jogszabálysértő módon – a kérelmezőktől, amit éppen a bíróságnak magának kell kimondania.

Mindez izzadságszagú módon fémjelzi azt, hogy, bizony, indok kellett az érdemi vizsgálat megtagadására. Helyesen: a kérelmezőnek azt a jogi alapot [Választási eljárási törvény 223. § (3) bek.] kell megjelölni, amelynek alapján a bírósághoz fordul. Tehát meg kell jelölni a jogszabálysértést, vagyis a megsértett jogszabályt (jelen esetben az Alaptörvényt) és azt, hogy hogyan sértették meg (az NVB fogalmilag nem tudott jogszerű döntést hozni, mert az a szabály, amelynek alapján a listás eredményeket megállapította alkotmányellenes).

Makacs dolgok…

A Kúria többször is megjegyezi elutasító végzésében, hogy a kérelmezők nem utaltak arra, hogy az NVB hogyan sértett törvényt, vagyis nem tettek eleget a választási eljárási törvény bírói felülvizsgálatra vonatkozó szabályának, s felülvizsgálatukban nem jelölték meg a jogi alapot: „A kérelmezők tehát jogszabályokat felsoroltak, azonban azt nem jelölték meg és arra nem is utaltak, hogy az NVB döntése azokat miként sértette meg… A kérelmezők tehát nem jelölték meg, hogy a felülvizsgálattal támadott határozat milyen okból jogszabálysértő, a megjelölt jogszabályhelyekhez kapcsolódóan valójában mi volt a tényleges jogszabálysértés.” Annak bizonyításához, hogy ez kapitális marhaság nincs szükség hosszas jogi fejtegetésre, hiszen maga a bírósági végzés interpretálja az Együtt-PM érvelését egy másik ponton: „… az NVB támadott határozata azzal, hogy a győztes egyéni jelöltekre jutó töredékszavazatokat az országos listás eredmény megállapítása során figyelembe vette a választójog egyenlőségét kényszerítő alkotmányos indok nélkül, illetve az adott cél eléréséhez szükséges legenyhébb mértéken túlmenően korlátozta. Ez sérti az Alaptörvény 2. cikk (1) bekezdését, valamint az Alaptörvény XXIII. cikk (1) bekezdésében elismert választójoggal összefüggésben az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését.”

Vagyis éppen a Kúria ismeri el azt, hogy a jogi alap megvolt: az Alaptörvény megsértésére való hivatkozás. (Most nem megyek bele a Kúria újabb nyelvi leleményének, az „alkotmánybírósági határozatokba való ütközésnek”, a vizsgálatába – jogszabályba ütközés van, az AB-határozattal pedig ellentétes lehet valami.) Az alkotmánysértés tényét és mikéntjét (vagyis a felülvizsgálati kérelem jogi alapját) ennél egyértelműbb módon nem lehet kifejezni, az már más kérdés, hogy a Kúra homokba dugta a fejét és nem mert ebbe az utcába bemenni és nem akaródzott valóban jogi érveléssel megalapozott véleményt mondani.

Végső bebiztosítás: előre menekülés

Ha sem a nyelvi és logikai hullámvasút nem lett volna elég, a Kúria még azt is megemlítette, hogy „[a] bírósági felülvizsgálati kérelemben a kérelmezők állították az NVB döntésének az Alaptörvénybe és egyes alkotmánybírósági határozatokba ütközését, de nem kérték – sőt ezzel ellentétes nyilatkozatot tettek –, hogy a Kúria az alapul szolgáló törvényi rendelkezések Alaptörvénybe ütközése miatt az Alkotmánybírósághoz forduljon.” Vagyis: még ha érdemben elbírálható is lenne a dolog, az AB-hoz nem fordulhat maga a Kúria (hogyan is nézne ki a választási eredmények esetében). Ezzel kívánta az utolsó kiskaput is becsukni a testület (kicsit olyan a helyzet, mint amikor Áder János a paksi paktum aláírásakor menekült előre és azt mondta, hogy Paks ügyében nem lehet népszavazni – de, hát ezt ki kérdezte tőle?).

 Az eljárásban a polgári perrendtartásról szóló törvény közigazgatási perekre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni, s a polgári eljárásjog alapvető elve a kérelemhez kötöttség [lásd: a polgári perrendtartásról 1952. évi III. törvény 215. § és a felülvizsgálat estében 275. § (2) bek.], ugyanakkor ezt felülírja az Alaptörvény [24. cikk (2) bek. b) pont] és alkotmánybírósági törvény [25. § (1) bek.], amikor a bíró számára az Alkotmánybírósághoz fordulás kötelezettségét teremti meg, ha alkotmányellenes normára bukkan. Az már más kérdés, hogy ha a Kúria szerint nem alkotmányellenes a győzteskompenzáció – azonban még ezt sem merte kimondani a testület. Az Együtt-PM-nek tehát ez a nyilatkozta – amely nyilván kettős célt szolgált: egyrészt, hogy ők forduljanak az AB-hoz, másrészt pedig, hogy a dolgot viszonylag gyorsan, max. 6 munkanap alatt, kenyértörésre vigyék – ebben az esetben nem lehet hivatkozási alap a bíróság számára.

Mi következik mindebből?

Amikor a bíróság nem ért egyet a kérelmező jogi álláspontjával és nem látja azt megalapozottnak, mindenképpen elutasíthatja. De itt – sajnos – nem ez történt és a Kúria tanácsa – amint láttuk – pusztán nyelvtani és ténybeli okoskodással megpróbálta kihúzni a dolog méregfogát. Talán beláthatjuk: ezúttal ez nem sikerült! Sajnos arra kell, hogy következtessünk, hogy a Kúra eleve nem akarta az Alkotmánybíróságig vinni a dolgot és abban a kérdésben sem akart megnyilvánulni, hogy mit gondol a győzteskompenzációról. Ez kényelmes megoldás, de semmilyen jogi és ténybeli alapja nem volt! Álláspontunk szerint ezért nem szerencsés azt mondani, hogy mindez pusztán „jogtechnikai váróterem” lett volna az AB-döntés előtt, hiszen felvetődik a kérdés: ha a Kúria kényelmi szempontok mentén érdemi vizsgálat nélkül utasítja el a jogorvoslatot – holott annak érdemi vizsgálatára minden ténybeli és jogi alapja meglenne –, akkor mit remélünk az AB-hoz benyújtott alkotmányjogi panasztól?

Ha a Kúrián nem kérjük számon – más eszközünk nem lévén, a társadalmi diskurzus erejével – a jogszerűtlen döntést (és ezzel most nem azt mondom, hogy a Kúriának feltétlenül alkotmányellenesnek kellene tartania a győzteskompenzációt, hanem azt, hogy nem kerülhetné meg a kérdést struccpolitikával), akkor hogyan fogjuk megtenni mindezt az AB esetében? Nem pusztán a végcél a fontos [hiszen ebben az esetben az a vád is megfogalmazódhatna, hogy a felülvizsgálat egyetlen (ön)célja az AB-hoz való eljutás volt és a Fidesz győzelmének kimondatása a taláros testülettel, ami újabb politikai muníciót jelenthet a jogállami kételyek tekintetében], hanem az oda vezető jogállami és demokratikus út! Talán ennek megértése lehet a legnagyobb haszna a Kúria mostani döntésének!

A 2014-es országgyűlési választás egyéni  és listás voksainak összehasonlítása hasznos adalékként szolgál a választás értelmezéséhez. Noha a pártlistás szavazatok a választási rendszerben csak országos összesítésben eredményeznek mandátumot, egyéni választókerületi bontásban lehetővé tesznek olyan elemzéseket, amelyek azt vizsgálják, hogy az adott körzetben az egyéni jelölt, vagy a pártlista volt-e a húzóerő. Amennyiben az egyéni jelölt érdemben több voksot kapott, mint az őt jelölő pártlista egy választókerületben, azt azt jelenti, hogy más pártok szavazóit is meg tudta szólítani – amennyiben viszont kevesebbet, az azt, hogy még a saját táborából sem mindenki szavazott rá. A szavazatmegosztás mértéke természetesen nagyobb is lehet az egyéni és listás voksok számszerű különbségnél – például egyenlőség esetén is elképzelhető, hogy jelölt más pártok híveinek egyéni szavazatait is begyűjtötte, ám a saját pártja támogatói közül viszont ugyanennyien nem voksoltak rá.

Elemzésünkben a „kormányváltó együttműködés” közös lista egyéni és listás eredményeit hasonlítjuk össze a 106 választókörzetben.[1] Összességében a baloldal 1 millió 290 ezer 804 listás voksot kapott, míg az egyéni jelöltjei együttvéve 1 millió 317 ezer 877 szavazatot szállítottak. A nagyjából 2%-os többlet részben annak köszönhető, hogy a 18 országos listával szemben a legtöbb választókerületben valamivel kevesebb jelölt indult, így a kispártok hívei sok helyen nem is szavazhattak a saját jelöltjükre. A jelöltszámok megvizsgálása után fennmaradó különbség viszont már minden valószínűség szerint a kampányra és a jelölt kvalitásaira vezethető vissza. Véleményünk szerint ezt a különbséget a választásra jogosultak számához kell viszonyítani, az így kapott különbség ugyanis már az adott körzet részvételi arányát is figyelembe veszi.

Az IDEA ez alapján állított fel egy rangsort: megnéztük, hogy az egyéni és listás voksok különbsége hány százaléka az összes választára jogosultnak. Az első helyen álló Hiszékeny Dezső 2860 vokssal szerzett többet egyéniben, mint listán – tehát legalább ennyien támogatták más pártok listás szavazói közül –, ez pedig a teljes angyalföldi választóközönség 3,7%-a. Mivel 11 egyéni riválisa is volt, még csak azt sem lehet mondani, hogy „maradékelven” szavazhattak volna rá más pártok hívei is. A rangsort záró Boldvai László viszont még a baloldali szavazatok jelentős részét sem tudta begyűjteni (Nógrád megyei 1-es körzetének választópolgárianak több mint 1%-a volt az egyéni és listás voksok közötti különbség) – igaz, 24 egyéni jelölt indult a választókerületben. Kerék-Bárczy Szabolcs viszont úgy kapott 477 szavazattal kevesebbet a belvárosi választókerületben (a választásra jogosultak számának 0,8%-a), mint a „kormányváltó” lista, hogy mindössze négy riválisa volt.

A rangsor eredményeit összegezve számos tendencia rajzolódik ki: az országosan ismert politikusok jó része valamivel jobban szerepelt, ám összességében az ismertségük önmagában – mint Kerék-Bárczy esete is mutatja – minimális jelentőséggel bírt. Azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy a tapasztalat sokat számított volna: az élmezőnyben sok olyan politikus van, aki először indult az adott körzetben, vagy akár teljes újonc volt egyéni jelöltként, ám ott van a rutinos Hiller és Kuncze is – míg a sort a Salgótarjánban 1994 óta induló Boldvai László zárta. Baloldali körzetből talán könnyebben lehetett az első közé keveredni, míg jobboldaliakból a végére, ám ez sem általános érvényű szabály: Sárvárról, Szigetvárról és Győrből is sikerülhetett jó eredményt elérni a rangsorban, míg a a kifejezetten baloldali hagyományú Salgótarján és Budapest 14-es egyéni jelöltje is a lista végén található.

Vegyes képet kapunk akkor is, ha jelölő pártonként végezzük el az összevetést: legtöbb jelöltet adó szocialisták tudhatják soraikban a legsikeresebb jelöltek közül az „éllovas” Hiszékeny Dezsőt, a második Fehér Lászlót (sárvári körzet), a 28 rivális jelölttel szemben is kiemelkedő Nagy Attilát (Szigetvár), ám az utolsó 10 jelölt közül is nyolcat a szocialisták állítottak csatasorba. A DK-ból érdemben csak Kuncze és Oláh Lajos hoztak egyéni pluszszavazatokat (igaz, utóbbinak csak négy riválisa volt), ám a DK jelöltjeinek többsége a rangsor második felében található.

Az általunk alkalmazott rangsorban az Együtt-PM jelöltjei szerepeltek a legjobban: az első harmincban tizenkettő, az utolsó harmincban viszont csak kettő jelöltjük akadt. Helmeczy László kivételével a jól teljesítő jelöltjeik mind újak voltak az adott választókörzetben, vagy ismertségüket (Karácsony Gergely, Szelényi Zsuzsanna, Teket Melinda, Szabó Rebeka, Scheiring Gábor) vagy helyi beágyazottságukat (Somfai Ágnes, Bátyai Edina, Szegedi István, Tigelmann Péter) tudták kamatoztatni.

 (A rangsor elérhető innen is.)

[1] Az adatok 99%-os feldolgozottságot tükröznek (az átjelentkezőkkel és a külképviseleti szavazatokkal nem számoltunk.)

Antal Attila

A kormánypártok által kialakított új választási rendszer lényegében 764 702 töredékszavazatot „gyártott le” a Fidesz-KDNP-nek, s ezzel plusz 6 mandátumhoz jutottak. Ez volt tehát a kétharmad záloga, méghozzá azon az áron, hogy a választási rendszerünk súlyosan aránytalan és igazságtalan lett.

A 2014-es választás a Fidesz-KDNP nagyarányú győzelmét hozta, sőt a pártszövetség ismét megszerezte a kétharmadot. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a 2010-es óriási győzelemhez képest egyrészt kevesebben mentek el szavazni, másrészt közel félmillióval csökkent a kormánypártok tábora. Hogyan lehetséges ilyen körülmények között ismét a kétharmad? Joggal gyanakodhatunk arra, hogy a választ a Fidesz-KDNP által kialakított választási rendszerben találjuk: ezért, ahogyan az Így írnánk mi, úgy mi is – immáron szinte teljes feldolgozottságnál – utána számoltunk és az ennek eredményeként látjuk, hogy a Fidesz-KDNP egyértelműen a töredékszavatok új számítási módja miatt szerezhette meg a kétharmadot még egy gyengébb választási eredménnyel is.

Kövér László szerint nem az új választási rendszernek köszönheti a Fidesz-KDNP az újabb (lehetséges) kétharmadot. Rövid válaszunk minderre az lehetne: pusztán a tények és a matematika cáfolja a házelnök kijelentését. De nézzük meg mindezt részletesen! (Számításainak a 2014. április 13. 11.00 órai feldolgozottságalapján készültek.)

Ezúttal eltekintünk azon tényezők elemzésétől, amelyek vagy azért kedvezetek a Fidesz-KDNP-nek, mert a többségi irányba mozdították a választási rendszert (egyfordulós, relatív többségi szisztéma), vagy pedig azért, mert pl. új alanyokat hoztak be a politikai közösségbe a pártszövetség mellett (a külhoni magyarok választójoggal járó állampolgársága) vagy pedig manipulatív módon, a kormánypártoknak kedvezve alakították ki az egyéni választókerületek határait. Annyit azonban jegyezzünk meg: a választási rendszerünk egyéni választókerületi ágán a Fidesz-KDNP úgy tudta maximalizálni a több mint kétmilliós táborában rejlő potenciált, hogy bevezette az egyfordulós, relatív többségi rendszert és önmagára igazította a választókerületi térképeket. Ez azonban nem lett volna elég a kétharmadhoz, s ezért is érdemes megvizsgálni azt, hogy a listás ágat hogyan torzította maga felé a jobboldal.

A választási törvényünk (2011. évi CCIII. törvény) átalakította a listára kerülő töredékszavazatok számítási módját. 2010-ig ugyanis az a szavazat minősült töredékszavazatnak, amelyet mandátumot nem szerző jelöltre adtak le (feltéve, ha a jelölt pártja átlépte a parlamenti küszöböt). Ez tehát az egyéni kerültek vesztesit jelölő pártok kompenzálására szolgált. A Fidesz-KDNP által elfogadott törvény megtartva ezt a lehetőséget, létrehozott egy új kategóriát is: a győztest jelölő pártot kompenzáló töredékszavazat. Ezt pedig a következőt jelenti: a mandátumot szerző jelölt szavazataiból a második legtöbb szavazatot elérő jelölt eggyel növelt szavazatainak kivonása után fennmaradó szavazatszám. Vagyis a párt a győztes jelöltjei után továbbviszi azokat a szavazatokat, amelyek nem kellettek a győzelemhez (olyan mintha az egyéni képviselőjelölt egy szavazattal nyert volna: pl. ha az első helyezett 10 szavazatot kap és a második 5-öt, akkor az első 4 töredékszavazatot visz tovább, a második pedig 5-öt – feltéve, ha mind a két párt bejut a parlamentbe). Ez az új megoldás – amint látni fogjuk – súlyosan eltorzította a választási rendszer listás ágát és a győztest maximálisan felülreprezentálva, a Fidesz-KDNP lényegében a töredékszavazatok új számítási módjának köszönheti az újabb kétharmadot.

Ha megnézzük a választási eredményeket, akkor eleve furcsának hat, hogy a győztes pártszövetségnek nagyságrendileg azonos töredékszavazata (954 322) van, mint a Jobbiknak (1 000 637) és a kormányváltó szövetség is mintegy 200 ezer töredékszavazattal előzi meg (1 141 684) a Fidesz-KDNP-t. Ha a 2014-es választás eredményeit nem az új törvény szerint, hanem a 2010-ben hatályban lévő töredékszavazat-szabályok szerint (vagyis úgy, hogy nem tekintjük a győztesnek azon szavazatát töredékszavazatnak, amely nem volt szükséges a győzelemhez) számítjuk ki, akkor meglepő eredményt kapunk. Változás nyilván azon pártok esetében lesz, akik nyertek egyéniben mandátumot (Fidesz-KDNP és a kormányváltó szövetség), a Jobbik és az LMP töredék-adatai ugyanazok maradnak. A Fidesz-KDNP 106 egyéni választókerületből 96-ot megnyert, így óriási töredékszavazatot halmozott fel, kihasználva maximálisan az új szabályt. Ha a 2010-es rendszerben számítjuk ki a kormánypártok töredékszavazatát (nyilván azt a 10 egyéni választókerületet kell figyelembe venni, ahol a baloldal nyert), akkor azt látjuk, hogy 176 183 lesz csak a töredékszavazatuk, ami nagyságrendekkel kevesebb, mint amit az új választási rendszer biztosít. Az új szabályokkal a Fidesz-KDNP több mint ötszörösére tornázta fel a töredékszavazat-számát (a számítás elérhető itt): vagyis a választási rendszerünk 764 702 plusz töredékszavazatot „gyártott le” a Fidesz-KDNP-nek. Ahhoz, hogy korrektek legyünk, a kormányváltók esetében is meg kell tennünk ezt a visszaszámolást, szintén azt a 10 egyéni választókerületet alapul véve, ahol nyerni tudtak. Ennek eredményeként azt látjuk, hogy a választási rendszer 22 364 töredékszavazattal értékelte túl a kormányváltókat, mint amit ilyen adatokkal 2010-ben el lehetett volna érni: mindez 1 119 320 töredékszavazatot jelent tehát (a számítás elérhető itt).

E számítások eredményeképpen láthatjuk tehát, hogy míg a 2014-es rendszer szerint a pártlistákra 8 172 820 szavazat jutott összesen, addig ez a 2010-es szabállyal számítva 7 385 754 lenne.

A töredékszavazatok tekintetében végzett korrekciós számításaink természetesen nem befolyásolják a nemzetiségi listára leadott szavazatok, az összes országos listát szavazat azonban – mivel kevesebb a pártlistás szavazat, így – kevesebb lesz (7 405 297). Ez csak abból a szempontból lehetett volna jelentős, hogy ezzel kisebb (19 906) lett volna a kedvezményes kvótához szükséges szavazatszám (ez jelenleg 22 022), de mivel még ezt sem ütötték meg a nemzetiségi listákra leadott szavazatok, így most nem releváns. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy elvi szinten a mesterségesen magas töredékszavazat-szám, akár hatással is lehet a nemzetiségi képviseletre: vagyis megnehezítheti a kisebbségek mandátumhoz jutását (mivel emeli az összes országos listás szavazatszámot).

Természetesen az lesz a döntő, hogy mindennek volt-e hatása a mandátumok kiosztására?! Ha elvégezzük a 2014-es listás eredmények alapján, de a 2010-es töredékszavazati szabályok szerint a mandátumkiosztást (a d’Hondt mátrix elérhető itt), akkor azt látjuk, hogy nagyon is volt, méghozzá mindegyik parlamenti párt esetében. A Fidesz-KDNP által bevezetett új töredékszabályok – álláspontunk szerint – súlyosan eltorzították a választási rendszerünk listát ágát és a kormánypártok többek között ennek köszönhetik a kétharmados eredményt. A 2010-es rendszerben a Fidesz-KDNP-nek közel sem lenne 37 listás mandátuma, hanem csak 31, így összesen 127 mandátumával fel sem merülne a kétharmad lehetősége. A kormányváltóknak 3-mal több listás mandátuma lenne (vagyis 31), a Jobbiknak pedig 2-vel több (azaz 25). Az LMP esetében pedig 5-ről 6-ra nőne a megszerzett listás helyek száma.

Mára biztosan állíthatjuk azt, hogy a Fidesz-KDNP által bevezetett új töredékszavazat-számítási szabályok tehát nagyban hozzájárultak a kétharmadhoz (lényegében el is döntötték annak sorsát), ezzel pedig aránytalanná és igazságtalanná tették a választási rendszerünk listás ágát. A győztes felülértékelésének szempontja akkor lehet legitim, hogy ha ez a kormányzóképesség biztosítása végett történik. Amint láttuk, itt erről nincsen szó: éppen ezért azt állítjuk, hogy a jelenlegi töredékszavazati szabályok győztest felülreprezentáló jellege súlyosan eltorzítja a választási rendszerünket és mandátumok kiosztását eltéríti a valódi választói akarattól, így sérti a népszuverenitás alapelvét.

Antal Attila

A baloldal kétségtelenül óriási vereséget szenvedett a 2014-es választásokon. Ugyanakkor – bár még nincsenek végleges eredmények és az adatok folyamatosan változnak – pár dologra ezen túl is következtethetünk (az adatok a 2014. április 8. 14.00 órai feldolgozottságot tükrözik):

-  2010-hez képest közel 180 ezer fővel nőtt meg a választásra jogosultak száma (ez természetesen a regisztrált, levélben szavazó külhoni választóknak köszönhető).

-  2010-hez képest a Fidesz-KDNP támogatottsága hihetetlenül sokat csökkent (bár az adatok változhatnak, azonban a tendenciák nem): egyéni választókerületi szinten mintegy 635 ezerre, listás szavazatok esetében mintegy 570 ezerre tehető ez a csökkenés.

- A választási részvétel csökkent 2010-hez képest, bőven több mint 300 ezerrel kevesebb a leadott egyéni választókerületi és listás voksok száma.

-  Csak az MSZP, illetve a köré szerveződő kormányváltó együttműködés és a Jobbik tudta növelni érdemben a támogatottságát: a baloldal egyéniben 184 ezerrel, listán 256 ezerrel több voks érkezett, a Jobbik mind a két csatornán mintegy 130 ezer szavazattal kapott többet 2010-hez képest. A külhoni szavazatok közül az ellenzéki erők szinte alig részesültek: a Jobbik  1 457 (ami 2.31 %-nak felel meg), a kormányváltók pedig 777 (ami 1.23 %-nak felel meg) kaptak.

-  A Fidesz drasztikus vérvesztesége ellenére mégis megszerezte (illetve a végleges eredmények tükrében, megszerezheti) a kétharmados parlamenti többséget. Mandátumnak számaránya alig változott (-1,31 %-kal csökkent).

-  Ha figyelembe vesszük azt, hogy a névjegyzékben szereplő külhoni állampolgárok (193 793 fő) leadott érvényes szavazatainak (ami 105 279) nagy része – ez a mostani feldolgozottságnál 60 059 szavazatot jelent – a Fidesz-KDNP-re érkezett, akkor joggal állíthatjuk azt, hogy ha nem kerül bevezetésre a könnyített honosítással együtt járó választójog intézménye, akkor a Fidesz-KDNP listás szavazatainak száma is bőven 630 ezerrel csökkent volna.

Mindez rávilágít arra, hogy (1) a Fidesz-KDNP lehetséges kétharmada (ha és amennyiben) a győztest erősen felülreprezentáló választási rendszernek köszönhető; (2) a választást a baloldal elvesztette, de megindult a Fidesz-KDNP eróziója is, hiszen lényegében közel félmillióval apadt a párt bázisa. A dolog azért is érdekes, mert ennek az embertömegnek egy nagy része még csak az ellenzéki erőkre sem voksolt, s a Fidesz-KDNP az igazán drasztikus (közel 600 ezres) csökkenést csak a külhoni voksokkal tudta elkerülni.

Antal Attila írása

A Nemzeti Választási Bizottság szerint az ATV-Népszabadság vitakezdeményezése – mivel abból a Jobbikot kihagyták – megsértette a választási eljárásnak az esélyegyenlőség biztosítására, valamint a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás követelményére vonatkozó alapelveit. Vajon az nem kevésbé törvénysértő, ha valaki eleve nem is vállalja a vitát?

Szögezzük le: amellett, hogy az ATV-Népszabadság kezdeményezése fontos és méltánylandó (lévén a politikából olyannyira hiányzó közös diskurzust kívánta előmozdítani), egy fontos diskurzust indított el, amikor a mind a bal- mind pedig a mérsékelt jobboldalra egyaránt kihívást és veszélyt jelentő szélsőséges/radikális Jobbikot szándékoltan nem hívták meg. Magyarországon nem alakult ki egy olyan – az alapvető nemzeti és stratégiai kérdésekben megegyező – politikai közép, amely sikerrel tudta volna legalább megpróbálni a szélsőséges erők karanténba helyezését. Ennek az lett a következménye, hogy a szélsőségesek által felkarolt, a politikai közösség mindennapjaihoz kapcsolódó kérdések (létbiztonság, megélhetés, bűnözés, kiszolgáltatottság, leszakadás) magukat a mérsékelt erőket zárták karanténba. A mainstream pártok bedugták a fejüket a kényelmes politikai homokba és nem foglalkoztak a „populistának” bélyegzett ügyekkel és szervezettekkel. Úgy vélem, hogy ennek kellett volna/kellene végre véget vetni és éppen ezért komoly dilemmákat vet fel Jobbik szerepeltetése vagy kizárása. A közvélemény-kutatások mutatják és a választás eredménye minden bizonnyal megerősíti azt, hogy a „nácizás” kifulladt - még ha számos esetben jogos is.

A Nemzeti Választási Bizottság magánszemély kifogása alapján kimondta azt, hogy a vita meghirdetésének módja a választási eljárási törvénybe ütközik, mivel a Jobbiknak a kezdeményezésből való kifejezett kizárása sérti a jelölő szervezetek esélyegyenlőségének biztosítására, valamint a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás vonatkozó alapelvet – ezért eltiltotta a médiumokat a további jogsértéstől. A két médium ebbe nem nyugodott bele és a legfelsőbb bírói fórumhoz fordult. A Kúria végzésével mindezt helybenhagyta. Jelenleg tehát az a többszörösen paradox helyzet állt elő, hogy az NVB és a bíróság döntése alapján nem lehet érdemi vitát tartani a választások előtt. A Kúria elfogadta az NVB kiterjesztő értelmezését a választási kampányról és„… megállapította, hogy a médiatartalmak a Ve. 140. § alapján kampányeszköznek, míg a kérelmező ehhez kapcsolódó tevékenysége kampánytevékenységnek minősül a Ve. 141. § szerint, mivel alkalmas a választói akarat befolyásolására, hiszen a két szerkesztőség is azzal a céllal hirdette meg a vitát, hogy ’az eséllyel rendelkező demokratikus erők érdemben kifejthessék elképzeléseiket’, ezzel a választók kellő információ birtokában dönthessenek.”

A választási eljárási törvény hivatkozott rendelkezései szerint kampányeszköznek minősül minden olyan eszköz, amely alkalmas a választói akarat befolyásolására vagy annak megkísérlésére (így különösen a plakát, jelölő szervezet vagy jelölt által történő közvetlen megkeresés, politikai reklám és politikai hirdetés, választási gyűlés). A törvény ennek alapján határozza meg a kampánytevékenység fogalmát, mely szerint az a kampányeszközök kampányidőszakban történő felhasználása és minden egyéb kampányidőszakban folytatott tevékenység a választói akarat befolyásolása vagy ennek megkísérlése céljából. Ha komolyan vesszük a Kúria érvelését, akkor abból elég egyszerűen levezethető, hogy ha kampánytevékenység a vita megszervezése, sugárzása, akkor természetesen kampánytevékenység az azon való részvétel és persze az attól való távolmaradás. Hiszen ha a vita, mint médiatartalom, kampányeszköz, akkor minden egyes ahhoz kapcsolódó cselekedet és annak hiánya kampánytevékenység. Jól látszik tehát, hogy a Kúria itt egy korszakos döntést hozott: hogy ha törvénysértő a vitát szervezők részéről egy párt kizárása a vitából, akkor szükségképpen az is sérti a választási eljárási törvény alapelveit, hogy ha valamely szervezet elzárkózik a vitától! Vagyis – álláspontom szerint, s ebben a Kúria döntése megerősít – Orbán Viktor és a Fidesz súlyosan megsértette a választási eljárási törvény alapelveit [2. § (1)] azzal, hogy teljesen elzárkóztak mind a miniszterelnök-jelölti vitától, mind pedig a szakpolitikai vitasorozattól, s az pedig fokozza a helyzetet, hogy a kormányzás folytatására készülő pártnak nincs (nyilvános) választási programja. Úgy vélem ez sérti a választások tisztaságát (hiszen az állampolgárok ilyen körülmények között nem tudnak felelős döntést hozni és nem lehetnek urai saját helyzetüknek); megakadályozza az esélyegyenlőséget a jelöltek és a jelölő szervezetek között (hiszen egy kényelmes, langymeleg helyzetet hoz létre, amelyben a kormányfő nem szembesíthető eddigi teljesítményével és nem kérhető rajta számon a következő négy évre vonatkozó programja); hovatovább ez a helyzet a választási eljárás nyilvánosságát is veszélyezteti és persze a legkevésbé sem jóhiszemű és nem felel meg a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének. A Fidesz és Orbán Viktor vita-bojkottja tehát szőröstől-bőröstül kampányeszköz, amely egy jól felépített és nyereségmaximalizáló kampánytevékenység része, melyek célja a potenciális ellenszavazók demobilizálása; a saját tábor le nem hervasztása, azzal hogy kifarol egy esetleges kudarcos vitából.

Mindez megerősíti azt a feltevést, hogy a választások előtti szakpolitikai és miniszterelnök-jelölti vitákat végre valahára érdemes lenne intézményesíteni és valahogyan szabályozni. Erre nem biztos, hogy a választási eljárási törvény a legmegfelelőbb eszköz, sőt sokkal célszerűbb lenne, ha a politikai erők (civil szervezetekkel, a médiával együttműködve) időről-időre kidolgoznának vitakódexeket. Egy biztos: Orbán Viktor és a Fidesz maximálisan meglovagolja azt az általa (is) gerjesztett hullámot, mely szerint a politika nem nyitja ki kapuit a társadalom felé, nem vitázik, hanem deklarál és az állampolgári részvételt sokadlagos szempontnak tekinti. Előbb-utóbb pedig önbeteljesítő jóslattá válik az, hogy az állampolgárok egyébként sem várnak el ilyesmit.

Ezen az alapon tehát Orbán Viktor „joggal” nem vállalja a vitát, mert pontosan tudja azt, hogy senki sem fogja azt kikényszeríteni. De jól van-e ez így? Nem vitás, hogy ez nem pusztán antidemokratikus magatartás, de még a Fidesz-törvénygyár szabványai szerint is törvénysértés. Ugyanakkor jóval több forog ennél kockán: a Jobbik esetében pontosan láthattuk azt, hogy mi történik akkor, ha egy szélsőséges ellenzéki párt demokratikus vita nélkül kulcsproblémákat monopolizál. Vajon mi lesz akkor, ha ugyanezt egy kormányzásra és alkotmányozó többségre is esélyes alakult teszi meg?!

Újabb fejezetéhez ért a „paksi titok”, nem először kell a magyar közvéleménynek orosz híradásokból értesülnie arról, hogy valami történt. Most éppen egy, a magyar gazdaság helyzetét és lehetőségeit évtizedekre meghatározó gigahitelről írt alá a kormány úgy, hogy a szerződést eddig leginkább az orosz kormányzati honlapról, a Google Translate segítségével próbálhatta értelmezni, aki egyáltalán értesült róla. Egyelőre az sem teljesen világos, hogy szükség van-e parlamenti jóváhagyásra a hitelszerződés kapcsán, erről egyelőre egymásnak ellentmondó nyilatkozatok láttak napvilágot. Lázár János szerint kell, Varga Mihály - és vélhetően a dokumentum szövegezése szerint - azonban nem.

Persze, Lázártól hallottunk már olyat, amit az orosz szerződés felülírt. Ő ugyanis korábban arról beszélt, hogy a 20 százalékos magyar önrészt csak a beruházás végén kell letenni, a kontraktus azonban egyértelműen fogalmaz: a legelső kapavágás legelső számláját is 80-20 arányban lehet a hitelkeret, illetve a saját erő terhére fizetni. Ennél sok-sok nagyságrenddel kisebb ügyekről sem „mendemondák” alapján tájékozódunk, itt azonban lényegében néhány hozzá nem értő politikus sajátos értelmezései keretezik a paksi történetet. A gazdasági elemző szemszögéből szürreális a kép.

Sok szó esett arról, hogy az új paksi blokkok a jelenlegi ár két-háromszorosáért eladott árammal térülhetnek meg belátható időn belül, arról is sokat és sokan beszéltek, hogy a kormányzati álláspont, miszerint a beruházási költséget "nem terhelik majd" az erőműre, gazdaságilag nem tartható, hiszen az adófizetők vagy így vagy úgy, de mégis csak állják a számlát. A többség azt sem vitatja, hogy alaperőműre szükség van, érdekes azonban, hogy amikor az egyes tüzelőanyagok versenyképességét próbáljuk évtizedekre előre belőni - ami persze gyakorlatilag lehetetlen -, akkor az atomnál a kormányzati kalkulációk meglehetősen kedvező árampiaci fejleményekkel számolnak, míg a ma álló gázerőművek jövőjét a jelenlegi körülmények mellett modellezik. Nem tudjuk, az azonban bizonyos, hogy a titkosított számítások, a meg nem ismert hitelszerződés, az ismételt és minden korábbinál erősebb orosz elköteleződés ilyen kombinációja nem az ország érdekét szolgálja.

A történet egy másik vetülete azonban a pillanatnyi politikai helyzet szempontjából még érdekesebb. Kevesen tették fel a kérdést eddig, hogy miért éppen most kellett belemenni egy ilyen, legalábbis sok bizonytalansággal terhelt megállapodásba. A választások előtt ebből csak baj lehet, egy vélt pozitív hozadék egyrészt csak évtizedek múlva tételezhető fel, másrészt nem is túlzottan eladható egy ilyen „termék” a választók széles tömegeinek. Nem mozgat meg százezreket az energiabiztonság - szakmaiatlan, de így is unalomba vesző - mantrázása, az már csak hab a tortán, hogy az orosz függés csökkentésének igencsak érdekes módja az évtizedes elköteleződés. Orosz rulett a javából, úgy, hogy a jelek szerint még a tűzhöz legközelebb állók sincsenek tisztában az "apró" részletekkel. 

Orbán Viktor utazó nagykövete Orbán Anita fehér házi közlések szerint „a hidegháború óta nem látott fenyegetettségről” beszélt régiónk kapcsán, igaz, ő éppen azért lobbizik, hogy Amerika segítsen szabadulni az orosz függésből azzal, hogy cseppfolyós földgázt szállít ide. A másik oldalon viszont önként sétálunk a „keleti blokkba”.  

Miért kell mégis a választások előtt nem sokkal hirtelen az oroszokat választani tender nélkül? Hogy aztán az ukrajnai, krími események és az uniós és globális retorziók árnyékában a választások előtti napokban megint csak titokban aláírni az évszázad hitelkeretét, majd egymásnak és a dokumentumoknak is ellentmondóan nyilatkozni kormánypárti részről, jelezve, bármit aláírunk Putyinnak. A jelek szerint a paksi bővítésnek még sokkal nagyobb ára is lehet, mint az a 10 milliárd euró, amelynek utolsó törlesztőrészét talán unokáink fogják átutalni, amikor egy gazdaságtalanul működő, milliárdos veszteséget hajtó erőművet kell fenntartaniuk. Az az orosz függés, amit a kormány az elmúlt években felépített, visszaütni látszik, főleg azért mert a paksi történet semmi mást nem jelent, mint hogy Magyarország úgy ugrál, ahogyan a Kreml fütyül.

Antal Attila írása

Az ellenzéki összeborulást elemzők körében megfogalmazódott egy olyan álláspont, mely szerint a közös lista – ha másra nem is, de – arra egészen biztosan alkalmas lesz, hogy megakadályozza a Fidesz-KDNP kétharmadát. Mielőtt elhisszük azt, hogy a vereség felér egy győzelemmel, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy valójában ki van jobban rászorulva a kétharmadra?

Az a fő állításom, hogy a Fidesz-KDNP-nek sem közjogi, sem pedig politikai-taktikai szempontból nincs szüksége még egy kétharmadra. Ezért hibás stratégia már most egyfajta győzelemként beállítani az ellenzéki összefogást, mint amely alkalmas a kormányzó erők által – álláspontom szerint – meg sem fogalmazott célkitűzés megakadályozására. Vizsgáljuk meg, hogy valójában kinek van és kinek nincs szüksége kétharmadra a következő parlamentben, s hogy mi következik mindebből az ellenzék számára.

Kinek van szüksége a kétharmadra?

Érdemes figyelembe venni azt, hogy a Fidesz-KDNP számára pusztán lehetőség (de nem cél), az ellenzék számára azonban szükségszerűség a kétharmad. Hiszen, amíg a jelenlegi kormányzó erőknek nincs szüksége parlamenti kétharmadra a kormányzáshoz, addig a kormányrudat megszerezni kívánó ellenzék igen nehezen irányíthatná az országot kétharmad nélkül, a 2010 és 2014 közötti kétharmad által kialakított feltételek között. Bár mostanság kevesebbet beszélünk róla, de a Fidesz-KDNP által kialakított és a (leendő) kormányzást több ponton (pl. adópolitika, nyugdíjrendszer) is gúzsba kötő jogrendszer teremtette kényszerhelyzet továbbra is jelen van. Az ellenzék tehát most úgy készül győzelemre (?), hogy (a) nem tudja, hogy mit fog kezdeni egy kétharmadot el nem érő győzelem esetén; (b) lehet, hogy sejti, de azt nem tudja, hogy pontosan miként fogja programját végrehajtani. Csak egy egyszerű felvetés: hogyan fogja az ellenzéki szövetség kétharmad nélkül teljesíteni azt az ígéretét (amely egyébként mindegyik tag programjában benne van), hogy korrigálja az igazságtalan egykulcsos adósrendszert?

Miért nincs szüksége a Fidesz-KDNP-nek kétharmadra?

Súlyos tévképzet tehát, hogy a Fidesz-KDNP-nek szüksége lenne további kétharmadra. Közjogi szempontból befejezte a rendszer átalakítását, s a legfontosabb intézmények élén a kormánypártok emberei ülnek. Egyetlen szempontból mégis szükséges lehet Orbán Viktornak a minősített többség: a kapkodás miatt. Az elmúlt négy évben bőven volt arra példa, hogy a Fidesz-KDNP nem átgondoltan nyúlt a kétharmadhoz és hibák befoltozására használta azt (pl. az Alaptörvény negyedik módosításával a kétharmad az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek mondott rendelkezéseket injekciózott az törvénybe). Azonban e nélkül, a „biztos, ami biztos” kétharmad nélkül is bőven lehet kormányozni, maximum nagyobb kreativitásra van szükség.

Az Alaptörvény és kétharmados jogalkotási cunami után többször napvilágot látott az, hogy a ciklus második fele nyugalmasabb és kiegyensúlyozottabb lesz. Nem így lett. Ugyanakkor a szemmel látható Orbán Viktoron a konszolidálási igény: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének második ciklusában feltehetőleg – legalábbis a politikai kommunikáció szintjén – felerősödne az ellenzékkel folytatott párbeszéd, s a feléjük mutatott gesztus-politizálás. Ehhez a konszolidációhoz látható, mérhető ellenzékre van szükség, amire a Fidesz-KDNP ismételt túlnyerése esetén vajmi kevés esély van. Ehhez jön egy még összetettebb és középtávú cél: nevezetesen az ellenzéki térfél radikális átalakítása és a jobboldal számára megfelelő, a „(poszt)kommunistáktól” megtisztított baloldal létrehozása. Mind a két stratégiát legutóbb G. Fodor Gábor fogalmazta meg a Heti Válasz hasábjain (2014. január 9.): „Ha Fidesz győz, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben először kormányzati pozícióból újrázhatna a jobboldal, megteremtve a lehetőségét a hosszabb távú jobboldali konszolidációs politika lehetőségének. Ez a kormányzati stílusváltás mellett a politikai erőtér átrendeződését is jelentené: az újraformálódó, a jobboldal által kimunkált nemzeti közmegyézést magáévá tevő nemzeti elkötelezettségű baloldal organikus kiépülésével idővel valódi, nyugati értelemben vett politikai váltógazdaság feltételei teremtődhetnének meg.”

A Fidesz-KDNP tehát egy vélt vagy valós nemzeti közmegegyezésben érdekelt, ahol a feltételeket bár ők diktálják, azonban lehetőséget biztosítanak más szereplőknek is. Ezt kormányzati pozícióból kétharmad nélkül is lehet irányítani.

Mi következik mindebből az ellenzék számára?

Ha a kormányzásra készülő ellenzéket megcsalja realitásérzéke és helytelenül méri fel pozícióit, akkor helyzete – a Fidesz-KDNP kétharmados rendszer-átalakítása miatt – halmozottan hátrányos lehet egy esetleg választási győzelem estén: kicsit olyan, mintha feles többséget szerezve is kisebbségből kormányozna. Ezért nem árt már most átgondolni néhány tényezőt.

Először is az ellenzéknek nem érdemes fals és alaptalan győzelmi jelentésekkel a potenciális választási vereséget tompítani, ami adott esetben a maradék győzelmi esélyét is leronthatja – még ha azok igen csekélyek is.

Másodszor, ha valóban kormányzásra készül az ellenzék (ebben a tekintetben lehetnek kétségeink és a kiinduló problémánk is ezt támasztja alá), akkor vagy kétharmaddal kell nyernie (amire jelenleg mikroszkopikusan kicsi az esély) vagy pedig meg kell egyeznie a leendő parlament ellenzékével stratégiai, a kormányzást biztosító kérdésekben. Esetleg fel kell készülnie arra, hogy feles többséggel végzi el a kétharmados rendszer korrekcióját, ez azonban komoly közjogi állóháborúhoz vezethet.

Végül: a baloldalnak számolnia kell azzal a tendenciával is, hogy a Fidesz-KDNP nem pusztán a közjogi rendszert, hanem a pártrendszer egészét is át kívánja alakítani és egy saját elképzelése szerinti balközép erőt akar létrehozni (ezt a célt szolgálta az Átmeneti Rendelkezéseknek az Alaptörvénybe oltott, s az MSZP-ellenes propagandája; a két blokk irányába ható választási rendszer; a folyamatosan szinten tartott kommunista-diskurzus). A baloldalnak el kell döntenie, hogy belemegy-e ebbe a játékba, sodródik-e az árral vagy önálló stratégiát alakít ki.

A Nemzeti Választási Bizottság (NVB) elismerte, hogy Paks 2 növelni fogja az államadósságot. AZ NVB ugyan visszadobta az Együtt-PM-nek a paksi paktumra vonatkozó népszavazási kérdését, de egy fontos dologban végre tisztán látunk: Paks 2-őt államadósságot növelő hitelből akarják felépíteni. 

Az Együtt-PM népszavazási kérdése: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az államadósságot növelő hitelből ne épüljenek új atomerőművi blokkok Magyarországon?”

Az NVB érvelése: „Az NVB a szervezők által hitelesítésre benyújtott kérdésről megállapítja, hogy az az alapján megtartott, érvényes és eredményes népszavazás az Egyezmény egészét érintve, az abban foglalt, ismertetett kötelezettségek (új atomerőmű blokkok építése, a Paksi Atomerőmű teljesítménye fenntartásának és fejlesztésének finanszírozásához nyújtott kölcsönszerződés megkötése) teljesítését akadályozná meg. Az NVB álláspontja szerint a jelen kérdésben megtartott érvényes és eredményes népszavazás esetén az Országgyűlés a népszavazás eredményének csak az Egyezmény felmondásával tehetne eleget.”

Ha e két dolgot összerakjuk, akkor abból az következik, hogy az NVB is úgy gondolja, hogy a paksi bővítés bizony növelni fogja az államadósságot!

Kampány ide vagy oda, nem felejtkezünk el arról, hogy a politika nem csak évértékelők egymásutánját jelenti, hanem programalkotást és közpolitikai gondolkodást is. Korábban számos alkalommal foglalkoztunk az ellenzéki pártok szakpolitikai dokumentumaival (LMP alternatív költségvetéseiről itt és itt; Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány gazdaságpolitikai vitaindítójáról itt, MSZP alternatív költségvetéséről itt), alábbi bejegyzésünkben az egészségügy területéről válogattunk.

Pár hete jelent meg a Párbeszéd Magyarországért (PM) második közpolitikai füzete, amely a „Betegség helyett egészségügy – Javaslatok a népegészségügy és a betegségmegelőzés fejlesztésére” címet viseli. A cím alapján nagy érdeklődéssel lapoztuk fel az anyagot, főként mivel az eddigiek során kevés olyan javaslattal találkoztunk, amelyet a PM az egészségügy kapcsán dolgozott volna ki – hacsak a legutóbbi időkre vonatkozólag nem vesszük számításba Szabó Tímea néhány nyilatkozatát, amelyben Katona Tamással közösen a járó-szakrendelő hiányát emlegetik fel a hegyvidéki választókörzetben. Ez utóbbiak alapján már gyanús lehetett, hogy az egészségpolitikai koncepció nem képezi az ellenzék legfőbb csapásirányát, a tárgyalt közpolitikai füzet pedig sajnos nem okozott pozitív csalódást.

A prevenció és a népegészégügyi célok előtérbe helyezésének igénye valóban létjogosultsággal bír, és a hosszú távú egészségpolitikai gondolkodás alapját képezi minden alaptankönyv szerint is. Dicséretes, hogy a PM mint karakterét kifelé sokkal hatékonyabban felmutatni kényszerülő politikai entitás, közpolitikai álláspont kommunikációjába kezdett. Viszont a dokumentum felszínkapargató jellegét többek a kidolgozatlansága adja. A füzetben megfogalmazott egészségpolitikai célok - mint az önkárosító életmóddal kapcsolatos megállapítások, természetesen nem elfelejtve az egészséges táplálkozásra vonatkozó statementeket sem -, fájóan nem lépnek túl a közpolitikai szófordulatok címén. Tán nem is feltétlenül kérhetnénk számon ezt egy bemutatójellegű, színes-szagosnak szánt közpolitikai füzeten, ha nem szerepelne az alcímben a javaslatokra vonatkozó utalás. Az alapvető megállapításokon túl az előbbiek megvalósítására vonatkozó javaslat nem szerepel az anyagban, az olyan javaslat pedig, minthogy a felsőoktatásban kötelező egészségnevelés, gyanúsan félreértelmezi a felsőoktatás szerepét az állampolgárok személyiségfejlődésében. Az alap- vagy középfokú oktatásban valóban lehetne szerepe, az iskolai étkeztetésről és sportról nem is beszélve.

Az anyag ígérete szerint megvizsgálja a prevenció jelentőségét az egészségügy három szintjén, az alap-, járó- és fekvőbeteg-szakellátásban. Aztán a járóbeteg-szakellátásról végül szó sem esik. Gyanakvásra ad okot, hogy talán a szűrésekre gondolhattak a szerzők, de aztán rá kell jönnünk, hogy e körben a háziorvosi feladatkör-bővítést értik. A fekvőbeteg-ellátás hiányosságai között első helyen nem a nozokomiális fertőzések problémája, hanem a várólisták hossza jelenthetné a leginkább problémás pontot. Ahogy ez már fentebb is felmerült, nyilvánvalóan nem feladata a szerzőknek a pontos, forintra mért javaslattétel, azonban mégis: a tankönyvi példák kimásolásán túl egy fokkal többre van szükség ahhoz, hogy az olvasó elhiggye, hogy valahol titkon mégiscsak létezik az a kidolgozott koncepció.

Az egészséges életmódra nevelés, a „képessé tevés” igénye szerteágazó és összetett közpolitikai kérdéseket vet fel a közoktatási feladatoktól az adópolitikán át az agrárpolitikáig, de akárhogy is: nem felejthető el az egészségi állapotban fellelhető különbségek mögött húzódó szocioökonómiai státusz dimenziója. Ha már prevencióról van szó, kihagyhatatlan pont az egészség-egyenlőtlenségek kérdése – mégsem kerül említésre. Ha a magyarországi egészségügyi helyzetre bármilyen szinten is reflektálni szeretett volna az anyag, ez a kérdés mindenképpen szót érdemelt volna.

Több helyen tehát a dokumentum nem fogalmazza meg a saját maga által ígért elemeket, illetve a téma említése során valóban említésre méltó vitás pontokat, amelyek viszont a nyilvánosság számára igazán érdekes lehetnének. Zöld pártként a prevenció és az egészségmegőrzés egészségpolitikai zászlóra tűzése bár passzol, releváns és támogatandó, de semmiképp sem elegendő, és jelen formában nem megy tovább az Európai Unió által lefektetett egészségpolitikai alapelveken. Valamilyen módon el kell helyezni a prevenció igényét a teljes képben: lehet a legnagyobb hangsúly a megelőzésen, de ettől a gyógyító jellegű egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos akut problémák még megmaradnak, és erre a kampányban igenis kíváncsi a nagyérdemű. Ráadásul ahhoz, hogy megértsük, hogy a prevenció miért fontos, több világmagyarázat szerint is adhatunk választ: lehet az a hosszú távú költségmegtakarítás a társadalombiztosításban, de állhat a tudatos, öngondoskodó állampolgár eszményképe is a háttérben. Egy egészségpolitikai közpolitikai anyagban pedig a kettő közötti választás döntő fontosságú lehet, és elvezethet egészen az egészségügy finanszírozásának kérdéséig. Ezek tisztázásának hiányában e füzet úgymond lóg a levegőben.

Az április 6-i választásokig hátralévő kevesebb mint két hónapos kampányban sokat hallhatunk még a pártprogramokról, ígéretekről és igényekről. Bár most - az állapotához képest meglepő módon - nem az egészségügy a leginkább felkapott kampánytéma, csak remélhetjük, hogy az összefogás pártjai is képesek lesznek majd az alaposságot választani a felszínkapargatás vagy a hallgatás helyett, és megfelelő helyzetértékeléssel kampánytémává tenni napjaink egészségügyének állapotát. De ehhez kell az a most hiányzó vízió, és valódi javaslatok. Tartunk tőle, hogy ha erre 4 év nem volt elég, 50 nap már nem is lesz az.

Antal Attila írása

Úgy tűnik, hogy a Paksi Paktum nem csak az energiapolitika realitásokat, hanem a közjogot is megtöri.

A köztársasági elnök rövid közleményben "ünnepelte", akarom mondani indokolta a Paksi Paktumot. Ezúttal nem foglalkozom a (k)áder-es és hasonló diskurzusokkal, valamint azzal, hogy Áder János Matolcsy nyomán Orbán Viktor bal kezének tekinthető-e. Ehelyett röviden rávilágítok a köztársasági elnök érvelésének közjogi szempontból tarthatatlan pontjaira.

A közleményből nyilvánvaló, hogy sem Áder, sem a stábja nincs túlságosan eleresztve közjogilag. S ez nem csak abból derül ki, hogy az Alaptörvény hivatalosan nem kis betűvel írandó.

Érv 1: "Megállapítottam, hogy a törvény alkotmányos szempontból nem kifogásolható, visszaküldésének egyetlen feltétele sem adott. Ezért a törvényt a mai napon aláírtam és kihirdetését elrendeltem."

Összekeveri a szezont a fazonnal: ugyanis ha nincs alkotmányos aggálya, akkor nem visszaküld (értsd: politikai vétó), hanem nem küldi meg az Alkotmánybíróságnak. Vagyis a "visszaküldéshez" nem kell alkotmányos aggály. Az csak hab a tortán, hogy nem elrendeli a kihirdetést, hanem gondoskodik arról.

Érv 2: "Megállapítottam, hogy az alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés d) pontja alapján nem lehet népszavazást tartani nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről. Ilyen kezdeményezést Magyarország egyetlen polgára, így maga az államfő sem tehet."

Mivel még nem hatályos a szerződés egésze, ezért kérdéses, hogy miről is beszél itt a köztársasági elnök! Ugyanis a Szerződés szerint: 4. § (3) "Az Egyezmény... hatálybalépésének naptári napját a külpolitikáért felelős miniszter – annak ismertté válását követően – a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett közleményével állapítja meg." Abból pedig, hogy a kormány üzletéről nem lehet népszavazni egyáltalán nem következik az, hogy a nukleáris energia magyarországi felhasználásáról ne dönthessen a nép!

Amúgy pedig az derül ki számomra, hogy Áder nemhogy az alapvető közjogi ismeretekkel nem rendelkezik, még az állampolgári fellépések között sem tud különbséget tenni: hol is volt zsarolás és mivel? Hogyan lehet zsarolni a köztársasági elnököt? Túszul ejtjük az Alkotmányt?