Kampány ide vagy oda, nem felejtkezünk el arról, hogy a politika nem csak évértékelők egymásutánját jelenti, hanem programalkotást és közpolitikai gondolkodást is. Korábban számos alkalommal foglalkoztunk az ellenzéki pártok szakpolitikai dokumentumaival (LMP alternatív költségvetéseiről itt és itt; Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány gazdaságpolitikai vitaindítójáról itt, MSZP alternatív költségvetéséről itt), alábbi bejegyzésünkben az egészségügy területéről válogattunk.
Pár hete jelent meg a Párbeszéd Magyarországért (PM) második közpolitikai füzete, amely a „Betegség helyett egészségügy – Javaslatok a népegészségügy és a betegségmegelőzés fejlesztésére” címet viseli. A cím alapján nagy érdeklődéssel lapoztuk fel az anyagot, főként mivel az eddigiek során kevés olyan javaslattal találkoztunk, amelyet a PM az egészségügy kapcsán dolgozott volna ki – hacsak a legutóbbi időkre vonatkozólag nem vesszük számításba Szabó Tímea néhány nyilatkozatát, amelyben Katona Tamással közösen a járó-szakrendelő hiányát emlegetik fel a hegyvidéki választókörzetben. Ez utóbbiak alapján már gyanús lehetett, hogy az egészségpolitikai koncepció nem képezi az ellenzék legfőbb csapásirányát, a tárgyalt közpolitikai füzet pedig sajnos nem okozott pozitív csalódást.
A prevenció és a népegészégügyi célok előtérbe helyezésének igénye valóban létjogosultsággal bír, és a hosszú távú egészségpolitikai gondolkodás alapját képezi minden alaptankönyv szerint is. Dicséretes, hogy a PM mint karakterét kifelé sokkal hatékonyabban felmutatni kényszerülő politikai entitás, közpolitikai álláspont kommunikációjába kezdett. Viszont a dokumentum felszínkapargató jellegét többek a kidolgozatlansága adja. A füzetben megfogalmazott egészségpolitikai célok - mint az önkárosító életmóddal kapcsolatos megállapítások, természetesen nem elfelejtve az egészséges táplálkozásra vonatkozó statementeket sem -, fájóan nem lépnek túl a közpolitikai szófordulatok címén. Tán nem is feltétlenül kérhetnénk számon ezt egy bemutatójellegű, színes-szagosnak szánt közpolitikai füzeten, ha nem szerepelne az alcímben a javaslatokra vonatkozó utalás. Az alapvető megállapításokon túl az előbbiek megvalósítására vonatkozó javaslat nem szerepel az anyagban, az olyan javaslat pedig, minthogy a felsőoktatásban kötelező egészségnevelés, gyanúsan félreértelmezi a felsőoktatás szerepét az állampolgárok személyiségfejlődésében. Az alap- vagy középfokú oktatásban valóban lehetne szerepe, az iskolai étkeztetésről és sportról nem is beszélve.
Az anyag ígérete szerint megvizsgálja a prevenció jelentőségét az egészségügy három szintjén, az alap-, járó- és fekvőbeteg-szakellátásban. Aztán a járóbeteg-szakellátásról végül szó sem esik. Gyanakvásra ad okot, hogy talán a szűrésekre gondolhattak a szerzők, de aztán rá kell jönnünk, hogy e körben a háziorvosi feladatkör-bővítést értik. A fekvőbeteg-ellátás hiányosságai között első helyen nem a nozokomiális fertőzések problémája, hanem a várólisták hossza jelenthetné a leginkább problémás pontot. Ahogy ez már fentebb is felmerült, nyilvánvalóan nem feladata a szerzőknek a pontos, forintra mért javaslattétel, azonban mégis: a tankönyvi példák kimásolásán túl egy fokkal többre van szükség ahhoz, hogy az olvasó elhiggye, hogy valahol titkon mégiscsak létezik az a kidolgozott koncepció.
Az egészséges életmódra nevelés, a „képessé tevés” igénye szerteágazó és összetett közpolitikai kérdéseket vet fel a közoktatási feladatoktól az adópolitikán át az agrárpolitikáig, de akárhogy is: nem felejthető el az egészségi állapotban fellelhető különbségek mögött húzódó szocioökonómiai státusz dimenziója. Ha már prevencióról van szó, kihagyhatatlan pont az egészség-egyenlőtlenségek kérdése – mégsem kerül említésre. Ha a magyarországi egészségügyi helyzetre bármilyen szinten is reflektálni szeretett volna az anyag, ez a kérdés mindenképpen szót érdemelt volna.
Több helyen tehát a dokumentum nem fogalmazza meg a saját maga által ígért elemeket, illetve a téma említése során valóban említésre méltó vitás pontokat, amelyek viszont a nyilvánosság számára igazán érdekes lehetnének. Zöld pártként a prevenció és az egészségmegőrzés egészségpolitikai zászlóra tűzése bár passzol, releváns és támogatandó, de semmiképp sem elegendő, és jelen formában nem megy tovább az Európai Unió által lefektetett egészségpolitikai alapelveken. Valamilyen módon el kell helyezni a prevenció igényét a teljes képben: lehet a legnagyobb hangsúly a megelőzésen, de ettől a gyógyító jellegű egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos akut problémák még megmaradnak, és erre a kampányban igenis kíváncsi a nagyérdemű. Ráadásul ahhoz, hogy megértsük, hogy a prevenció miért fontos, több világmagyarázat szerint is adhatunk választ: lehet az a hosszú távú költségmegtakarítás a társadalombiztosításban, de állhat a tudatos, öngondoskodó állampolgár eszményképe is a háttérben. Egy egészségpolitikai közpolitikai anyagban pedig a kettő közötti választás döntő fontosságú lehet, és elvezethet egészen az egészségügy finanszírozásának kérdéséig. Ezek tisztázásának hiányában e füzet úgymond lóg a levegőben.
Az április 6-i választásokig hátralévő kevesebb mint két hónapos kampányban sokat hallhatunk még a pártprogramokról, ígéretekről és igényekről. Bár most - az állapotához képest meglepő módon - nem az egészségügy a leginkább felkapott kampánytéma, csak remélhetjük, hogy az összefogás pártjai is képesek lesznek majd az alaposságot választani a felszínkapargatás vagy a hallgatás helyett, és megfelelő helyzetértékeléssel kampánytémává tenni napjaink egészségügyének állapotát. De ehhez kell az a most hiányzó vízió, és valódi javaslatok. Tartunk tőle, hogy ha erre 4 év nem volt elég, 50 nap már nem is lesz az.
