A paksi bővítés kapcsán az egyik legfontosabb kérdés, hogy miért is van, illetve volt szükség ilyen gyors döntésre, és miért kellett kihagyni (akár a népszavazás révén, akár a szakértői véleményekben vagy mély elemzésekben megnyilvánuló) nyilvánosságot egy ekkora horderejű döntésből. Kevés szó esik arról az összegről, ami a hatalmas beruházásból „itthon marad”, pedig az eddigi információk alapján akár 1500 milliárd forintra tehető summa várhatóan néhány nagy szereplő között oszlik majd meg, a nyilvánosság számára alig követhető eljárásokban.
Meglepetést nem az okozott, hogy az orosz állami Roszatomé lesz a gigaüzlet, sokkal inkább az, hogy mindenféle versenyeztetés nélkül költhet el a magyar állam több ezer milliárd forintot (az első körös 3750 milliárd forintról van szó [plusz a kamatok szintén ezermilliárdos tétele] a végszámla azonban a tapasztalatok szerint ennél is jóval több lehet, ráadásul több, egyenként is tíz- és százmilliárdokban mérhető kiegészítő beruházás kapcsolódik majd az új blokkokhoz, a végösszeget így megbecsülni sem lehetséges). Kormányzati részről sok minden elhangzott: „jó üzlet”, „ez nem is üzlet” vagy „rezsicsökkentés”.
Kezdjük az utóbbival, hiszen ezt maga a miniszterelnök hozta összefüggésbe a gigaberuházással, ugyanakkor ez igényli a legrövidebb magyarázatot is: a rövid távú, gazdasági racionalitások nélküli rezsicsökkentés nincs és nem is lehet kapcsolatban egy, elemzők szerint már első körben is kissé túlárazottnak tűnő, várhatóan a mostani paksi nagykereskedelmi áramár többszöröséért termelő atomerőmű (a mostani piaci ár és a következő évtizedekre vonatkozó - természetesen szintén bizonytalanságokkal teli - prognózisok szerint ezért nem lesz versenyképes az „újpaksi” áram). Más lenne a helyzet, ha a már általunk is többször elemzett „orosz csomag” részeként tekintünk a mostani szerződésre, de – szintén a hivatalos érvelés szerint – ezt minduntalan cáfolják.
A most aktuális számokkal kalkulálva egy kilowatt új paksi kapacitás nagyjából 1,5 millió forintba kerül, egy reálisabb, az extra költségeket is tartalmazó számítással pedig már 2 millió forint fölé kerül ez a szám - a két új blokk pedig összesen 2,4 millió ilyen „kilowattból” áll majd össze, ami fejenként minden magyar állampolgárra számolva 350 ezer, lakásonként 850 ezer forintot jelent. A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) elemzése szerint az utóbbi évek projektjei alapján a kivitelezési idő a tervezett duplájára rúg átlagosan, ami persze a költségek elszaladásával is jár, az elmúlt években ráadásul majdnem háromszorosára drágult a REKK-példában vázolt erőműépítések ára (kilowattonként 2000 dollárról 5339 dollárra) – és a paksi bővítés már az előzetes számok szerint is több mint harmadával drágább ennél. A kétféle kormányzati megnyilatkozás közül inkább a „nem üzlet”, még inkább az eddig e körből nem hallott „rossz üzlet” kifejezés illik a projektre. Az atomenergia ugyanis a legnagyobb tőkeköltséggel járó energiatermelési mód, ráadásul jelenleg éppen nem az olcsósága emeli ki a többi közül. Az orosz hitel persze lehet kedvező kamatozású (bár aligha várható, hogy a kormányzati optimizmusban itt-ott felmerülő 3 százalék körüli kamata lenne), a magyar önrész és a kiegészítő fejlesztések így is sokba kerülnek majd.
Márpedig az idő nem sürget, sem az európai, sem a magyar fogyasztási és termelési adatok nem adnak okot a sietségre, nincsenek olyan számok, amelyek alapján ne lehetne kivárni, tanulni, egyeztetni, nemzetközi példákat szemügyre venni, számolni, piaci folyamatokat vizsgálni, az uniós klímapolitika fejleményei vagy éppen a nem konvencionális gázkészletekkel kapcsolatos eredmények alapján. Jelenleg az olcsó import egyre nagyobb részarányt ér el az itthoni áramfelhasználásban, a gázos erőművek állnak, és Paks is csak a már tőkeköltség nélküli nagykerárával tud labdába rúgni. Kérdés, hol van itt helye a két új blokknak, milyen prognózissal támasztja alá a kormány a gyors és verseny nélküli döntést.
Az új erőmű nullszaldós működéséhez is olyan árra (illetve ehhez kapcsolódóan olyan alacsony finanszírozási költségekre) lenne szükség, ami ma gyakorlatilag irreális, egy ekkora beruházás megalapozása pedig nem alapulhat a gazdasági racionalitást teljesen nélkülöző teóriákon. A megtérülés legalábbis kétséges, persze évtizedes távlatban már szinte „mindegy”, hogy néhány száz milliárd forint veszteséget kell-e finanszírozniuk az adófizetőknek vagy kicsivel többet. Ellátásbiztonság, szuverenitás, nemzetbiztonság... – gyakori érvek a paksi bővítés mellett, kérdés persze, hogy az orosz függés maximális szintre emelése ezek közül melyikre lesz jó hatással.
kép forrása: http://rosszkifogas.tumblr.com/
A hivatalos közlések szerint a projektköltség 40 százaléka kerülhet magyarországi cégekhez, beszállítókhoz. Ha el is tekintünk attól, hogy ez a szám aligha több, mint politikai kommunikáció (30 százalékról indultunk nem is olyan régen), az bizonyos, hogy semmilyen formában nem ellenőrizhető, főleg nem évtizedes távlatban. Ráadásul egyelőre úgy tűnik, a legtöbb magyar cég nem a legnagyobb hozzáadott értékű munkálatban vesz majd részt, ráadásul azt sem tudjuk, hogy ilyen értelemben helyinek számít-e például a Roszatom által tulajdonolt cég (ami ugyan magyar munkahelyeket teremthet, a nyereséget azonban már az orosz tulajdonos realizálja). Ha a játék kedvéért maradunk ezeknél a számoknál, minden másnál világosabbá válik az indíték: 1500 milliárd forint „szétosztásáról” van szó, ami – szintén a játék kedvéért – alig több mint százötven, eddig regisztrált potenciális beszállító között elosztva is komoly vagyonokat alapozhat meg (arról nem beszélve, hogy a nemzetbiztonsági beszerzések nyilvánosság számára alig követhető eljárásaiban oszthatják majd szét a summa legnagyobb részét). Az adófizetők következő évtizedes befizetéseiből néhány év, egy évtized alatt egy komoly vagyonnal rendelkező új tőkés osztály felépítése (egészen pontosan: tovább építése), az orosz gazdasági és politikai hátszél rövid távú, vélt vagy valós előnyei mellett – így foglalható össze az atomerőművi projekt valódi háttere, erre utal legalábbis a „fű alatti” szervezés, a tenderről szóló hamis, és a gyakorlatilag megkötött üzletről kiadott ellentmondásos kormányzati nyilatkozatok által rajzolt kép.
