Rácz Gábor írása
A magyar közszférában tevékenykedő 28 ágazati szakszervezet sztrájkbizottságot alapított, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítse a kormányt a dolgozók béreinek emelése érdekében. A több konföderáción és közigazgatási ágon átívelő összefogás nem mindennapi, és a feladatuk sem könnyű.
Nem szokatlan a világban, hogy a munkavállalókat képviselő szervezetek a választások közeledtével aktivizálódnak és erőteljesebben igyekeznek nyomást gyakorolni a kormányzatra a képviselt dolgozók érdekeinek védelme érdekében – tüntetések vagy sztrájkok megszervezésével vagy legalábbis azok kilátásba helyezésével. A választások közelsége miatt a kormányok nyilván érzékenyebben reagálnak az akciókra és jobban hajlanak a kompromisszumok megkötésére, mint a választási ciklusok elején vagy közepén. Napjainkra a közszférában ráadásul megerősödött az elégedetlenség, miután a dolgozók jelentős része 2010 óta nem kapott (érdemi) fizetésemelést. A különböző ágazatok (rendvédelmiek, pedagógusok, hivatalnokok) eddig jellemzően elkülönülten vívták harcaikat, ez azonban nem vezetett eredményre. Nyilván ezek az okok vezettek oda, hogy egy eddig nem látott méretű összefogás jött létre a szektor szakszervezetei között a közös fellépés érdekében.
A feladat ugyanakkor nem könnyű. A magyar társadalom általában nem szolidáris sem a sztrájkolókkal, sem a közszférában dolgozókkal. A szektort vasmarokkal irányító Fidesz-KDNP-kormány „nyomás” alatt tartja az ott dolgozókat. A szakszervezetek saját belső személyi és hatalmi konfliktusaival foglalkozó és pillanatnyilag nem is túlzottan népszerű baloldali-balközép ellenzék részéről sem számíthatnak tömeges támogatásra. Ráadásul a közvélemény hajlamos a szakszervezetek akcióit a párpolitikai törésvonalak mentén értelmezni, ami nem könnyíti meg az érdekvédők dolgát.
A mostani összefogásnak két gyenge pontja is van. Az egyik, hogy a résztvevő szervezetek nagy része a rendvédelem területén tevékenykedik, ahol a sztrájk nem lehetséges, így ők nem jelentenek valós sztrájkfenyegetést. Ha a sztrájk mellett döntenének a szakszervezetek leginkább a pedagógusokra támaszkodhatnának a résztvevők közül, bár az ő helyzetüket a kormány már elkezdte javítani. A másik gyenge pont, hogy a szociális szféra (bölcsődei dolgozók, idősellátásban dolgozók, szociális munkások) szakszervezetei kimaradtak az összefogásból. Ők külön sztrájkbizottságot hoztak létre, mivel így látják jobban érvényesíthetőnek érdekeiket. Kétségtelen, hogy az ő helyzetük a legnehezebb a közszférán belül, ezért talán ők a legelszántabbak is, ráadásul ők számíthatnak leginkább a társadalom szimpátiájára.
Az elmúlt évek bizonyították, hogy a jelenlegi kormány csak az erőből ért, abból viszont igen. Ha a kabinet azt érzékelte, hogy egy kérdésben a társadalom jelentős része szemben áll vele, akkor általában eddig is engedett. A választások közeledtével pedig nem érdeke jelentős új konfliktust felvállalni és új frontokat nyitni. A kormánypárt egyelőre jelentősen vezet a közvélemény-kutatásokban az ellenzék előtt, sok százezer szavazó ugyanakkor még nem döntötte el (vagy titkolja), hogy kire adja voksát a jövő évi választásokon. Ebben a helyzetben a sok százezres létszámú és jelentős társadalmi befolyással rendelkező közalkalmazottak politikai preferenciái felértékelődnek, politikai mozgásaik jelentősen befolyásolhatják a választások kimenetelét. A kormány számára párbeszéd és egy ésszerű kompromisszum, valamint a sok százezer közszférabeli dolgozó bérének akárcsak kisebb mértékű emelése több politikai hasznot hozhat a mostani helyzetben, mint a konfrontáció felvállalása. Ez persze jelentős részben azon múlik, hogy a szakszervezeteknek mennyire sikerül mozgósítaniuk tagságukat és maguk mellé állítani a szélesebb közvéleményt.
Jelenleg kevés az esélye annak, hogy végül sztrájkkal végződjön a most megindult folyamat, ez sem a kormánynak sem az érdekvédőknek nem lenne igazán előnyös. A valószínűbb forgatókönyv, hogy a kormány kisebb engedményekkel megpróbálja megosztani a szektor szakszervezeteinek egységét, és ezzel valamilyen kompromisszumra kényszeríteni őket.
A közszférabeli szakszervezetek pozíciói jelentősen romlottak a második Orbán-kormány időszakában. A mostani küzdelem számukra sok szempontból élet és halál kérdése, ha most sem sikerül eredményt elérniük, akkor alapvető létjogosultságuk is megkérdőjeleződhet, ez pedig az egész magyar szakszervezeti mozgalom számára végzetes lehet.
