Radnóti András írása
„Nem politikai offenzíva. Gazdasági offenzíva” – mármint az oroszok részéről a paksi bővítés Lázár János szerint. Persze, az orosz kormány pragmatizmusában nincsen okunk kételkedni. Csak e pragmatizmus a politikában nem kevésbé domináns, mint a gazdaságban, alapvetése pedig a kettő elválaszthatatlansága.
Korai még megkongatni a vészharangot és Orbánt idézve, cinikusan „puccsot” kiáltani. Az ilyesmi három dolgon alapulhat: a politikai haszonszerzés szándékán, az oroszoktól való történeti-kulturális viszolygáson, illetve azon a feltételezésen, hogy aki velük üzletel, azt átverik, tehát a háttérben a balek Orbán által nem látott vagy nem értékelt (geo)politikai megfontolásaik állnak. Az igazság az, hogy a megállapodás fő feltétele – az oroszok részéről – biztosan a prognosztizált busás profit volt. Atomerőművet építeni, ráadásul egy számukra nyilván nem előnytelen, a magyar állam vagy annak valamelyik cége (talán az MVM) által garantált hitelből finanszírozva – jó üzlet. De tény: a járulékos haszon sem megvetendő.
Mondják, egy régebbi megállapodás értelmében az orosz és a magyar kormány minden ügyet külön tárgyal, de ez esetben nem valószínű, hogy így történt. Az oroszok köztudottan csomagban szeretnek tárgyalni mindenkivel. A magyar miniszterelnök – abban a hitben, hogy egyedül dönt a következő évtizedek minden magyarjainak sorsáról – feltehetően szintén ezt preferálja. Ez már csak az autoriter vezetők sajátja, akik irányításuk alatt tudhatják az állami hatalom és vagyon teljes spektrumát. De az, hogy egy csomagról állapodtak meg, már az orosz híradásokból is tudható, melyek szerint a két ország hosszú távú és széleskörű együttműködéséről tárgyaltak a felek Putyin dácsájában – és ennek keretében született megállapodás a Paksi Atomerőmű bővítéséről.
A csomagban pedig helyet kellett kapnia a jövőre megújítandó hosszú távú gázszerződésnek, hiszen ez adja a megállapodás – és az azzal járó elköteleződés – politikai logikáját. Ha olcsóbban adja a Gazprom a gázt, anélkül folytatódhat a rezsicsökkentés, hogy tönkremennének a szolgáltatók. Ezen a közvetlen és rövid távú politikai hasznon kívül az energetikai és energiapolitikai szakértők szerint semmi nem indokolja a megaberuházást. Az ugyanis nem kifizetődő, hacsak nem kell a magyar fogyasztóknak a világpiaci árnál jóval magasabb, irracionális árat fizetni az áramért. Ráadásul az atomenergia melletti, ilyen erős és ilyen hosszú távú elköteleződés időzítése védhetetlen – mondják. Az olcsó gáz mellett marad tehát az új paksi munkahelyek ellenőrizhetetlen ígérete és a kormány pénzügyi klientúráját kistafírozó, széleskörű és nagy volumenű visszaélésekről szóló – nem megalapozatlan – spekulációk. Az, hogy a kormány nem egészen három hónappal a választások előtt, a következő kormány kezét megkötve hozza meg ezt a nagy horderejű döntést, egyrészt a harmadik rezsicsökkentésről szóló választási ígéretet, másrészt a mutyi bebiztosításának szándékát engedi sejteni.
Oroszország ugyanakkor – bár elsődleges szempontja a gazdasági haszon – értékes stratégiai pozíciót szerez az Európai Unió perifériáján történő nagy tőkeigényű energetikai fejlesztéssel. Fontos az üzenet, amelyet az energiapolitikai célokat és kockázatokat jórészt megosztó, így e téren legtöbbször egységes Európai Unió nevében küld Magyarország Oroszország és a világ fele. Ez az üzenet az Oroszországtól független energiaellátás reményének – legalábbis részleges – feladása. A valószínűleg örökre leállt, Oroszországtól független Nabucco-projekt és a nagyban épített, orosz Déli Áramlat elkerülhetetlen szembeállítása után Magyarország lett az első uniós ország, amely, feladva az Oroszországtól való energetikai függetlenség reményét, egy, az orosz függést erősítő irányba kormányozta energiapolitikáját. Ez pedig erősíti – az ukrán fiaskó óta nem éppen baráti – Oroszország tárgyalási pozícióit az EU-ban és léket üthet az energetikai „több lábon állás” igencsak racionális célja érdekében tett erőfeszítéseken.
Igaz lehet, hogy a Paks által termelt áram nem kiválthatatlan, így Magyarország függése nem lesz azonnali, teljes és közvetlen. De még így sem mondható, hogy két, az oroszok által finanszírozott, tervezett, jórészt általuk kivitelezett és – feltehetően – általuk is karbantartott paksi blokk nem erősíti Oroszország érdekérvényesítő képességét Magyarországon. Az atomerőmű erősen radioaktív fűtőelemeinek elszállítása például komoly zsarolási potenciált jelent. És ott van még a magánnyugdíjpénztárakból államosított vagyonhoz, vagy a LÉT-pénz tervezett összköltségéhez hasonló mértékű, harminc éves futamidejű devizahitel, amit az állam a nyakába vesz. Utóbbit a kormány azzal igazolja, hogy Oroszország – az IMF-fel ellentétben – nem támaszt a hitelhez a belügyeket érintő feltételeket.
De ez, a világhatalmi ambíciót dédelgető, külpolitikájában kompromisszumot nem ismerő, expanzív, agresszív, és sokszor kiszámíthatatlan partnerbe vetett bizalom aligha megalapozott. Veszélyesebb, mint magyarok két vagy három generációjának eladósítása; veszélyesebb, mint a politikai kultúra, amelyet a magyar energiapolitika elkövetkezendő évszázadát befolyásoló, de teljes titokban, társadalmi és – feltehetőleg – szakmai egyeztetés nélkül zajlott tárgyalás erősít. Az orosz állam gazdasági offenzívája már csak állami természetéből adódóan is politikai offenzíva.
Nem sok jót ígér, hogy például Lázár Jánosnak minderről fogalma sincs. Merthogy – a rezsicsökkentés rövidtávú politikai haszna és a mutyi reménye mellett – éppen ez: vezetőink tudatlansága és önelégültsége ágyazhatott meg a jól artikulált, nemes céljukat, a függetlenséget hosszú évtizedekre ellehetetlenítő, politikailag és minden jel szerint szakmailag is teljesen megalapozatlan döntésnek.
