Balázs Ádám írása
François Hollande szocialista politikus győzelme a köztársaságielnök-választásokon 2012. május 6-án azt a benyomást keltette, hogy a „hiperelnök” Sarkozy után higgadt, normális politika gondoskodik majd Franciaországról. Az ország azonban közel sem „normális” és hamar bebizonyosodott, hogy a franciák inkább Sarkozy stílusa ellen, semmint Hollande „normalitása” mellett tették le voksukat. A hatszögű ország jelentős része ezen a normalitáson kacag 2012 májusa óta, miközben sajnálatos módon a francia politika alig terelődött balra Hollande megválasztásával. Éppenséggel a jobb- és az egyre átláthatatlanabb szélsőjobboldal vezeti a politikai játszmákat.
Senki sem hitt igazán a szocialista előválasztások győztesében, rossz szájízű véleményformálók szerint maga Hollande sem. Miután a New York-i botrány által kiütött, nemzetközi kaliberű Dominique Strauss-Kahn kiesett az előválasztások menetéből, Hollande, a pártpolitikus maradt a fő esélyes Sarkozyvel szemben. Jobb híján François Hollande testesítette meg azt a normális politikát, amely Nicolas Sarkozy hiperaktív, a francia szélsőjobboldal felé nyitott, ravaszul kommunikáló stílusára pozitív, reményteljes választ tudott adni.
Beiktatása (május 15-e) után az egész ország azon élcelődött, hogy Hollande az európai, illetve tágabb értelemben nemzetközi összejöveteleken képtelen időben megjelenni, mivel partnereitől eltérően normális kisautóval közlekedik. A kegyetlen közéleti humor természetesen szerves része egy egészséges demokráciának, Hollande azonban, ahogy a francia mondja, „túl messzire tolta a dugót”. Minden hatalmast ki szabad kacagni, Hollande esetében mégis a szánalom kerekedett felül.
A nemzetgyűlési választásokon Hollande elnök parlamenti többséget szerez. A francia alkotmányjog értelmében 2002 óta egy időben, ötévente kerül sor elnök-, illetve parlamenti választásokra annak érdekében, hogy a többséget lehetőleg az elnök politikai oldala képviselje. Amíg az elnököt – 2002-ig – hét évre választották, a miniszterelnököt és többségét pedig csupán ötre, fennállt a veszélye, és többször be is következett, hogy a köztársasági elnöknek ellenzéki kormánnyal kellett együttműködnie. Jelentkezhet váratlan helyzet, 2002 óta azonban eddig mindig az elnök szerzett parlamenti többséget, mivel úgymond egy szusszal választott az ország.
Jean-Marc Ayrault, a francia Szocialista Párt (PS) volt frakcióvezetője kapott miniszterelnöki megbízást a frissen megválasztott Hollande-tól. Megalakult egy 34 tárcás kormány, amelyben mintha fontosabb lenne a nő/férfi paritás, mint a szakértelem. Ez a kabinet vitatatlanul jelképes, egyértelműen pártpolitikai egyezségek szüleménye, mégis felmerül a kérdés, hogy például a mélybaloldali euroszkepticizmus felé hajló Laurent Fabius megfelel-e a francia külügyminisztérium élén, mondjuk Pierre Moscovici helyett, akit a pénzügyek élére sodort a PS pártpolitikája, miközben ő egyértelműen az européer beállítottságot képviseli a francia baloldalon. Pártpolitikai egyezmények és huzavonák rejlenek a miniszteri mandátumok mögött Akármilyen szép a nő/férfi paritás elve, igencsak nehéz nem gondolni arra, hogy komoly megalkuvások születtek ezen elv érdekében.
Ayrault – ha jól belegondolunk – első nyilatkozatával kiütötte magát. A kormány megalakulása alkalmával másfél perc alatt háromszor elmondta ugyanazt: munkához látunk. Munkához látunk, és még munkához is látunk. Ayrault szürke eminenciás, valószínűleg túl szürke. Amennyiben Hollande valóban „normális” elnök óhajt lenni, amolyan bölcs háttérember, igazgató, aki kerüli a felesleges szerepléseket, erős, karizmatikus miniszterelnököt delegál. Ennek persze a pártpolitika ellentmond, a hatalmi viszonyok kizárják ezt a struktúrát. A jelenlegi belügyminiszter, a baloldali liberális Manuel Valls mindent megtesz, hogy a lényeges médiafigyelemnek örvendő belügyér pozíciójából „lekörözze” a miniszterelnököt, illetve Hollande-ot.
Valls jól érzékeli, hogy a belügyminiszterség könnyen vezet a miniszterelnökségi páholyba. Azt is jól tudja azonban – akárcsak elődje, Sarkozy –, hogy a francia félelnöki rendszerben a miniszterelnök könnyen feláldozható szereplő: társadalmi ellenállásba ütköző intézkedésekért a kormány - és/vagy az elnök - vonakodás nélkül a kormányfő nyakába varrhatja az adott „ügyet”. Jelentősebb „ügy”, illetve botrány híján pedig a miniszterelnökség elkoptatja a politikust. Ayrault hitelessége „lassú tűzön” fortyog. A múlttól eltérően azonban a jelenlegi kormány-, illetve elnöki ciklusban a kormányfővel együtt fortyog az elnök is, aki nem hajlandó markánsabb személyiséget felkérni a miniszterelnöki posztra. Kérdés, hogy a PS, többek között az idén márciusban esedékes önkormányzati választásokra gondolva meddig hagyja, hogy az "elnöki duó" saját népszerűtlenségével bélyegezze meg a pártot. A 2017-es elnök, illetve országgyűlési választásokról nem is beszélve.
A pártpolitika hatalmi viszonyait megkerülve François Hollande úgy döntött, követi elődjei taktikáját. Amikor a belpolitika nagyon rosszul fest, az elnök életmentő akcióba lép külföldön. Sarkozy megmentette Líbiát. Hollande felszabadította Malit, és nem akkor, amikor Mali polgárháborús helyzete ezt megkívánta, hanem amikor a francia belpolitika, a munkanélküliség, a gazdasági adatok, a bevándorlók már-már kezelhetetlen kérelmei álltak úgy, hogy az elnöknek mennie kellett valahová. Jelenleg éppen a Közép-Afrikai Köztársaságba, életeket menteni. Azért, mert Franciaországban gázos a helyzet, és ezzel a normális elnök nem tud mit kezdeni.
Erre jó a volt gyarmatbirodalom. A mindenkori francia köztársasági elnök hajlamos külföldre menekülni a belpolitikai balhék elől. Elmegy életeket menteni, felszabadítani. Érdekes a kontraszt Magyarországgal, melynek jelenlegi miniszterelnöke rendszerint hazamenekül. Össze-vissza pirul külföldön, Európában, majd itthon elmeséli, hogy mekkora győzelmeket aratott már megint. Eltérő taktikákkal ugyan de a „külföld” mindkét esetben a belpolitikai, társadalmi és gazdasági realitások elfojtását, fel nem vállalását szolgálja.
Történelmi népszerűtlenségét Hollande annak köszönheti, hogy a túlzott konfliktuskerülés végső soron az előző ciklusok jobboldali liberális gazdaságpolitikáját engedi tovább burjánzani. A franciák számottevő része szinte szégyelli az elnök „puhányságát”, ugyanakkor mintha éppen valami burkolt eltökéltséget, a puhány imázs mögött ügyesen kalkuláló, munkáltatókkal és vagyonosokkal gond nélkül összekacsintó politikai aktort ítélne el a közvélemény, és ezt a volt gyarmatokról közvetített humanitárius „idil” már aligha palástolja.
Mindeközben fajul el a francia jobboldal. Literszámra folyik a tinta a szélsőjobboldali Nemzeti Frontról (FN). Marine Le Pen pártja hiába kelti azt a benyomást, hogy „szalonképes”, az FN képtelen kontrollálni a francia szélsőjobboldalt, melynek palettáján a melegházasság-ellenes, „családias” tüntetőktől az antiszemita összeesküvés-elméletgyártókon és iszlámfóbiában szenvedő nemzeti identitásféltőkön keresztül az ordenáré bőrfejű csoportokig szinte minden reakciós „témát” felkarol egy-egy közéleti szereplő, illetve „mozgalom”. „Szalonképes” imázsát ápolva az FN a háttérbe terelte a szkinhedeket, akik azonban idén júniusban, nagyon is az „előtérben” meggyilkoltak egy 19 éves szélsőbaloldali aktivistát, Párizs egyik főpályaudvara mellett.
A nagy jobboldali gyűjtőpárt (UMP) berkeiben legitimációs válság zajlik. Egyre átláthatatlanabb, hogy Sarkozy volt miniszterelnöke, Fillon, vagy a „mini-Sarkozy” Copé viszi-e tovább a pártot. Sarkozy párt-, illetve országmentő szerepét próbálgatja. Minél népszerűtlenebb a szocialista elnök és többsége, értelemszerűen annál kedvezőbb a terep a Marine Le Pen nagy visszatérés" narratíváját követő Sarkozy számára. Ugyanakkor félő, hogy a Nemzeti Fronthoz hasonlóan az UMP sem képes felügyelni a jobboldali radikalizmus nebulóját. Teret enged neki, ráhagyja a szocialista országvezetés meggyalázását, amely gyalázatra a fentebb sorolt szporadikus erők kifejezetten „alkalmasak”. Közel sem biztos azonban, hogy a jobboldali gyűjtőpártnak sikerül egybemosni ezeket a botrányos és tragikus következményekkel járó szélsőjobboldali tüneményeket a Hollande-érával. A „puhányság" leváltása kampánytémának megfelel, a radikalizmus felbátorodott szóvivőit azonban aligha fogja lecsitítani az a politikai erő, amely hangot adott nekik, és ez a szélsőjobboldal felé nyitó Sarkozy pártja.
Jobboldali „nyitás”, a szélsőjobboldal szavazóit „megértő” és felkaroló UMP nélkül maga a Nemzeti Front sem tudott volna megújulni a látszatok szintjén. Az FN „szalonképességének” hitele nagyban függ az UMP hozzáállásától, és a hozzáállás ma igencsak zavaros. Minden szál oda vezet vissza, hogy a francia jobboldal már nem utasítja el határozottan a szélsőséges nézeteket. Hollande „normális” elnökségének az lett volna a dolga, hogy ezeket a radikális szellemeket visszazárja a palackba. Ehelyett annak lehettünk tanúi, amint a jobboldali radikalizmus lovagolta meg a szocialisták „normalitását”, ami a „puhánysággal” lett rokon értelmű, részben nevetséges, részben feszültségforrást jelölő fogalom. Ezt a feszültséget kihasználó, az „emberi jogok országában” igencsak lobbanékony szélsőségek márpedig felszínen maradnak, ha a „normális” politika el is süllyed.
Lehet, hogy tavalyelőtt a franciák döntő többsége Sarkozy ellen szavazott. Középtávon kiderülhet: a „normalitásra” voksolva akarva-akaratlanul a szélsőségek felé nyitott jobboldal cinizmusát igazolták a választók. Ez a normális politika ára. A számla közös.
