Böcskei Balázs-Rácz Gábor írása
Két éve a Magyar Szolidaritás Mozgalom (továbbiakban Szolidaritás) az Orbán-rendszerrel szembeni társadalmi szerveződések egyik legjelentősebbjeként és leghitelesebbjeként indult. Utóbbi „tulajdonságát” azóta sem érte sérülés – függetlenül attól, hogy 2010 előtti szereplők ernyője alatt is áll – az viszont már nem helytálló, hogy a mozgalom az egyik legjelentősebb politikai aktor lenne. Jelentőségéből, jelentétéből és utcai mobilizációs erejéből veszített – de legalábbis eltűnt az utcáról. Az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért társadalmi jelenlétéből és aktivitásából sem látszik, hogy a Szolidaritás két évvel ezelőtti állapotában lenne.
A Szolidaritás megalakulásakor úgy „viselkedett”, ahogyan az egy szakszervezeti mozgalomhoz illik, túllátott saját – ágazati – érdekképviseleti területén. „Tudta” azt, amit szakszervezetek huszonhárom éve nem tudnak, hogy az érdekérvényesítés nem az Országos Egyeztető Tanács megszüntetésével kiadott sajtóközlemény által nyeri el társadalmi legitimációját, hanem azáltal, hogy a szakszervezet általános társadalmi konfliktusokban is állást foglal. Így vettek részt többek között a Börtön helyett lakhatás mozgalom akcióiban, ahogyan az alaptörvény és a köznevelési törvény kapcsán is kifejtették álláspontjukat. Aktivistái virrasztottak az MTVA Kunigunda utcai épülete előtt, a Gyermekétkeztetési Alapítvánnyal közösen pedig a legszegényebb gyermekeknek osztottak ételt.
A nem egyeztetés kultúrája
A Szolidaritás alapítói a szakszervezeti mozgalom fiatal és agilis új nemzedékének tagjai voltak, akik bár fontos posztokat töltöttek be a szakszervezetek világában, annak belső ellenzékéhez tartoztak, elégedetlenek voltak teljesítményével, módszereivel, működésmódjával – ezért is próbáltak új utakat keresni. Az útkeresés természetesen nem volt feltétlenül népszerű a szakszervezeti mozgalom berkein belül. A Szolidaritás szervezőinek sokszor meglepő és hirtelen lépései gyakran okoztak megütközést a szakszervezetek és a baloldali pártok vezetői körében. Példa erre a szervezet alakulásának bejelentése a szakszervezetek 2011. október elsejei tüntetésén, ezt ugyanis nem egyeztették le előre a tüntetést szervező szakszervezeti konföderációk vezetőivel. Szintén elmaradt az egyeztetés az ellenzéki kerekasztal összehívásának meghirdetéséről az LMP 2011. december 23-i tüntetésén, ez az ökopárt berkeiben okozott érttetlenséget. A szakszervezeti mozgalmon belül sokan kritikusan szemlélték, hogy a szakszervezeti infrastruktúrát és hálózatokat „kvázi pártpolitikai” célokra használják.
A konfliktusok felvállalása máig hatóan befolyásolja a mozgalom alapítóinak helyzetét. Székely Tamás időközben az Autonóm Szakszervezeti Szövetség elnöke lett és fontos szereplője a jelenleg zajló szakszervezeti konföderációs egyesülés folyamatának. Fiatal kora és tehetsége révén komoly jövő várhat rá a szakszervezetek világában, de a Szolidaritáshoz – és ezáltal közvetve az Együtt 2014–PM-hez – fűződő kapcsolatai jelentősen befolyásolják személyének megítélését a régi – és inkább az MSZP-hez kötődő – szakszervezeti vezetők szemében. E konfliktusok most is befolyásolják a konföderációk egyesülési folyamatát.
Az Együtt 2014, mint megmentőöv
A Szolidaritás kezdetben több volt, mint alternatív szakszervezeti tömörülés, de kevesebb, mint párt. Jelen sorok írói azok közé tartoznak, akik az elejétől fogva úgy gondolták, önálló párttá alakulásával a Szolidaritás ma egy marginális szereplő lenne – se tudásbázisa, se szakértelme, se közpolitikai apparátusa nem volt ehhez, belső konfliktusai pedig valószínűleg felemésztették volna integratív erejét. A Szolidaritás indulásakor tehát a második Orbán-kormánnyal szembeni ellenállás „gyűjtőszervezete” lett. Általános, a „vesztesek” ügyeit felkaroló mozgalomként nem igényelt legitimációt, az Orbán-rendszer „áldozatainak” gyűjtőhelye volt.
A mozgalom újabb politikai szakasza viszont már fragmentálódással járt. Online fórumok és a közösségi média sokasága pletykálta, hogy egyes vezetők melyik párt érdekeit képviselik és jelenítik meg a mindennapi működés során – a súlyosabb gond ezzel az, hogy a vélemények egy része megalapozott volt. Idővel minden párt megjelent a mozgalomban. Voltak, akik aktivistákkal – „kettős tagság” –, illetve voltak olyanok is, akik hozzájuk közel álló politikusoknak akartak színpadot ácsolni.
Egy, a Szolidaritásról készült tanulmány (az alábbi kötetben) 8 ezer csatlakozó tagról beszél. Ha abból indulunk ki, hogy a Demokratikus Koalíciónak több mint 7 ezer tagja van és a DK láthatóan, tapasztalhatóan jelen is van a városi térben – aktivistahálózata a szó szoros értelemben aktívabb, mint bármely ellenzéki párté –, akkor egy kérdést kell ma feltennünk: hol van ma az a 8 ezer csatlakozó?
A Szolidaritás hálózata ma már nyilvánvalóan a Bajnai-féle választási szövetséget erősíti – egyelőre nem látható módon. Mindennek az lehet az oka, hogy 2012 októberében, amikor is Bajnait felsegítették és felállt a Milla színpadára, kölcsönösen volt egymásra szükségük. Bajnainak arra, hogy egy új, hiteles, „korszakváltó” vagy legalábbis annak tetsző szereplő legitimálja, ezzel azonban egy, aktivistása szempontjából leszálló ágban lévő mozgalmat emelt fel. A Szolidaritás 2012 őszére nem tudta elérni az áttörést, belső konfliktusai után részben lendületét vesztette, tavaly őszre pedig álló helyzetbe került. Párttá alakulásnak értelme, további mozgalmi növekedésre kevés esély nem mutatkozott.
Ernyőszervezetből csak egy szervezet a „sok” közül
A Szolidaritás Mozgalom azért jött létre, hogy egyfajta „népfrontként” vagy ernyőszervezetként fogja össze az Orbán-rendszert leváltani akaró erőket. Az ernyőszervezet azonban a fenti okok miatt nem jöhetett létre, amelyhez jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus ellenzéki pártok közötti konfliktusok is. Ezért kellett végül a Szolidaritásnak is részt vennie egy új párt alapításában, ami viszont beszűkítette a mozgalom politikai mozgásterét és a szervezet sorsát – legalábbis rövidtávon – és hozzákötötte egy olyan új politikai erőhöz, amelynek még nem világos, hogy hosszú távon mi lesz a jövője a magyar politikában.
A Szolidaritás tehát mára egy kényszerpályán haladó szervezetté vált. Az pedig, hogy e kényszerpályáról le lehet-e térni, a jövő évi választások eredményétől is függ.
