Vasali Zoltán recenziója
Az embernek tényleg olyan érzése van, hogy ha idén lenne még egy választás, akkor az már elviselhetetlen lenne. Pedig még van és a nyári szünetre eső felkészülés láthatóan pont azokat a gyerekbetegségeket produkálja, amiket már eddig is unos-untalan megismerhettünk az ellenzék történetéből. Nehéz úgy olvasni a napokban megjelent, Padlóról padlóra – Magyar baloldal 2010-2014 (szerk: Böcskei Balázs, L’Harmattan) című kötetet, hogy a baloldal közben polgármester-jelöltet keres Miskolcon vagy éppen a fővárosban Tarlós István kihívóját. Futják ugyanazokat a köröket, amiket korábban is. Nem látszik se karakter, se program vagy jelentősebb társadalmi eredmény, ami kimozdítaná az ellenzéki szereplőket az ismétlődő hibákból. Ezért érthető, hogy a nemrég megjelent kötet egy pontos kritikán alapuló önreflexiót („gyászmunkát”) akar előidézni.
Elsősorban ezért lenne jó, ha megfogadnák a politikusok a kötet szerkesztőjének szíves kérését, miszerint olvassák el kétszer ezeket az írásokat. Azt tenném hozzá, hogy nézzék meg a lábjegyzeteket is, mert a fejezetek előnye elsősorban az, hogy alapos és leíró jellegük ellenére nem veszítik el a dinamikájukat. Kérdés, hogy a kötet jó időpontban jelent-e meg az őszi választások előtt. A pár hét alatt lezavart tisztújítások egyértelműen mutatják, hogy a törvényi feltételek megváltozása és az önkormányzatiság kiüresítése ellenére, azért a helyi politikai közösségek utolsó mentsvárait próbálja az ellenzék éppen megmenteni. Csak részben tud foglalkozni önmagával.
A kötet megjelenése óta a 13 kritikai pont közül a nyilvánosságot az „egók harca” kötötte le leginkább. Az ellenzéki történet ezen része pedig nem csak unalmas és kiszámíthatatlan, de pont azt akadályozza, hogy ezek a formációk versenyképes politikai szervezetekké váljanak. A Gyurcsány- Mesterházy-Bajnai triót a kis győzelmek és kikényszerített megállapodások ördögi köre tartotta forgásban. Ennek a dramaturgiának a részleteit nem csak időrendben dolgozták fel a szerzők, hanem a láttatni is tudták, hogy ennek milyen hatása volt a szakpolitikai és ideológiai hitelességre is. A főszereplők többsége azóta háttérbe szorult, az aktuális nyertesek pillanatnyi megerősödése pedig láthatóan nem a megújulás első lépése. Közben az elitek előre lépő második sorairól szépen lassan kiderül, hogy se karakterek, se tartalékok igazán nincsenek. Volt itt rekrutáció, de ez most ennyit ér. Kunhalmi Ágnes és Szelényi Zsuzsa követi Lendvai Ildikót vagy Tóbiás József a távozó Mesterházy Attilát. Pont ezért nagyon fontos, hogy bizonyos kérdéseket a kötet a jövőbeni hatásuk szerint próbál meg értelmezni. A feltételezés az, hogy a hibák halmazából következik egy megértett tapasztalat, ami változást eredményez. Nem türelmetlen elvárás ez.
Önkényesen szemezgetve a feltételek megváltozásáról szóló részek közül, többek között kiderül, hogy az alkotmányozáshoz való viszonyban már régóta kevés a visszatérés 89-hez álláspontja és nem tekinthető a fideszes Alaptörvény alternatívájának. Ilyen a baloldali identitás megrekedtségének ügye is. A „minden volt már a baloldal” dilemma, a bankok védelmezőjétől a gyermekszegénység szószólójáig szerepkeresgélés nem vezetett sehova. Pont ezért is fontos, hogy a kötetben külön részt kapott az LMP-hez való viszony feltérképezése. Igen, itt sem Schiffer András karakterével kellene már foglalkozni, hanem a szakpolitikai és normaszintű távolságot kell megérteni ahhoz, hogy a zöldek autonómiáját végre ne csak egyszerű elzárkózásként értelmezzük.
A kampánytechnikákról szóló fejezet több érdekes kulisszatitokkal is szolgál. Összességében ugyanis az egyik legnagyobb ellenzéki kudarc - amely minden kritikai pontot össszefog-, hogy pillanatnyilag senki sem képes több szavazót aktivizálni. A témáról szóló rész egyik legnagyobb tanulsága az alaphibákon túl (névválasztás, ellentmondó üzenetek, szervezeti koordinálatlanság), hogy a köztéri felületek hanyagolása és a kreatív teljesítmény hiánya egyértelműen hozzájárult a vereséghez. Ezek nem csak forráshiányra és kapcsolatrendszerre fogható mulasztások, hiszen a Jobbik időben és tudatosan nyomult ezen a terepen és sikert is ért el. További kérdés, hogy a kampányban miért nem sikerült felépíteni a paksi bővítésből egy második Bős-Nagymaros „ügyet”. Az összefogás szereplői alapvetően mást gondolnak az atomenergia kérdéséről: vagy hallgatnak róla, vagy nyíltan támogatják, vagy csak a finanszírozás átláthatóságára koncentrálnak. Félő, hogy a kötetből külön szempontként nem azért maradtak ki a megszokott újbalos identitást érintő ökológiai vagy gender szempontok, mert a szerzők erre érzéketlenek lennének. Inkább a vizsgált szereplők teljesítménye maradt el a kritikailag mérhetőtől. Másként fogalmazva a Padlóról padlóra azért nem lehet „teljes”, nem ölelhet fel minden témakört, mert közpolitikailag ilyen keretek között csak integrált lehet. Jó példa erre a romapolitika kudarcának feltárása, ami természetesen nem fedi le a szegénységpolitikában meglévő más problémákat is.
Külön-külön fejezet szól az értelmiségi bázisról és a civil szervezeti hátteréről. Előbbi esetben nem csak a valóságismeret elvesztéséről, a generációs konfliktus felerősödéséről olvashatunk, hanem a kreatív energiák kimerüléséről és a párbeszédkészség elvesztéséről kapunk magyarázatot. A civilek esetében más a helyzet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy új bázis születik egy túlélésért küzdő bal-lib oldal mellett vagy mögött. A két fél közötti korlátok nem csak aszerint érthetjük meg, hogy ki nyúlja le a másik témáit, emészti fel szervezeti bázisát vagy veszélyezteti a függetlenségét. A „progresszív civileknek” joggal kevés az együttműködéshez az, hogy a pártok érzékenyek az alapvető normasértésekre. Sokkal fontosabb a két fél együttműködésében, hogy a megoldandó társadalmi problémákban milyen szintű elkötelezettséget tapasztalnak a civilek a pártok részéről. Ráadásul az elmúlt négy év tüntetései többször adtak lökést az ellenzék újraszervezéséhez, mégis úgy tűnik ezek a lendületvételek rendre elakadtak az eltérő dinamika, fogalomhasználat és értékrendszer miatt.
Csak a kötet megjelenése óta látott megmozdulásokat említve (Origó, Pride), nem lehet nem észrevenni, hogy ez hatással van a megújulásra. Sokkal erősebb a beágyazottságuk az nyilvánosság meghatározó formáiba és stílusuk/harciasságuk folyamatosan kihívást jelent a pártpolitikusok fiatalabb generációi számára is. Nem véletlenül szerepel a kötet végén a négy kéretlen tanács között is ez a probléma. Nem csak a polgári körök kíméletlen békemenetes reinkarnációja miatt, hanem mert itt vannak eredmények és tartalékok is. Ha csak a szakpolitikai együttműködést nézzük, mi lenne például a Greenpeace támogatása nélkül Jávor Benedek paksi bővítés ellenes törekvéseiből; vagy a kishantosiak nélkül a földbérleti pályázatok korrupciójának feltárásából; és A Város Mindenkié mozgalom nélkül a hajléktalantelepek felszámolása elleni küzdelemből. Ráadásul ez az egész egy új szociáldemokrata és a piacot is értő viszonyrendszer megteremtésében lehet igazán nélkülözhetetlen, valamint egy generációs kitörési pontot is jelent.
Minden témakörben ott érezhető a háttérben, hogy az ellenzéki kudarc megértésében egy saját fejlődéstörténetet kell megismerni és a Fidesz hatalomtechnikáját. Szinte minden kormányzati adottság vagy éppen eredmény szembeállítható valamilyen ellenzéki teljesítményhiánnyal. A civil szektorral való együttműködéssel szemben ott a CÖF és a Békemenet. A korrupciós botrányok ellenére az ellenzék nem tudta elhitetni magáról, hogy átláthatóbb és mégis hatékony kormányzásra képes. A médiaviszonyok ellehetetlenülése nem magyarázza az ellenzéki üzeneteket övező értetlenséget. Sorolhatnánk a végtelenségig.
Kérdés, hogy kinek mennyi ereje marad nyáron a politikáról olvasni. A hazai elemző intézetek folyamatos munkát végeznek a kudarc feldolgozásával kapcsolatban. A többek között az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) munkatársai által is jegyzett tizenhárom pont részt vállalt a kudarc feldolgozásból, de kérdéses, hogy milyen vitákat indukál.
A szerző politikai elemző, recenziója megjelent a Népszabadság 2014. július 26-i számában.
