Kiss László (MSZP III. kerületi szervezetének elnökségi tagja, önkormányzati képviselő) szerint az IDEA csúsztat, amikor a rezsipopulizmus és rezsidemagógia részeseként említi az MSZP-t elemzéseiben. Kiss szerint az MSZP nem asszisztál a "kormányzati ostobaságáradathoz", majd "neoliberális maszlagnak" nevezi a megállapítást, hogy a rezsicsökkentés nem fenntartható. Közben persze már rögtön a következő mondatban hozzáteszi, "jelenlegi formájában valóban nem". Az elemző meg csak kapkodja a fejét, hogy a jól felfogott reálpolitikai érdekek mentén hogyan feszíti szét az erről szóló szocialista gondolkodást az "igen, de" effektusa.

A rezsipopulizmus itt nem jelent mást, mint gazdasági és fenntarthatósági szempontok nélküli, rövid távú, politikai haszonszerzésre irányuló gondolkodásmódot, ami csak a következő választásokig lát előre, az ezt követő ellátási problémákat taglaló felvetésekre pedig legyinteni sem akar. Ugyanezen gondolatmenet része, hogy az ágazatot veszteségbe kényszerítő intézkedéseket megkérdőjelezőket a "leginkább kiszolgáltatott rétegek" ellenségeként próbálják egyesek bemutatni, az energiacégek neoliberális szekértolóinak.

A rezsipopulizmus része az az állapot is, amely az elmúlt két évtizedben kiépült és amely egyszerre igyekszik megakadályozni a piaci folyamatok begyűrűzését és - mintegy mellékhatásként - az ezekből adódó fogyasztói előnyök érvényesülését. A rendszer fenntarthatatlan, ezen pedig szépségtapaszokkal aligha lehet hosszú távú eredményeket elérni. Ahogy korábban fogalmaztunk, "A problémát az jelenti, hogy alapvetően a „rosszabbik végén” kezdi a probléma feltárását az, aki bármilyen módon a mesterségesen leszorított árakban látja a rezsikérdés megoldásának kulcsát". És ebből a szempontból valóban mindegy, hogy eseti kezelésként a rászorulóknak üzenjük, hogy "fogyasszatok nyugodtan, a kormány olcsó energiát ad". És valahogy nem szembetűnőek azok az MSZP-s plakátok sem, amelyek a "drágább gázt a középosztálynak, hogy a szegényeknek jobb legyen" jegyében születtek.

"Megfelelő szakértelemmel és piacismerettel a rendszer egészét kell átszabni – aki nem ezekről beszél, az semmi mást nem tesz, mint olajat önt az így is magas lángon élő rezsiforradalom tüzére." A demagógia jegyében Kiss sem a lényegről beszél, hiszen a "meddig fenntartható egy olyan kapitalizmus, amely folyamatosan a legszegényebbeket zsákmányolja ki" kérdése a probléma olyan szintű meg nem értéséről tanúskodik, amelyre energetikai elemzésben már kitérni sem lehetséges.

Éppen a legszegényebbek ugyanis azok, akiknek sem a 10, sem a 15 százalékos mesterséges árcsökkentés nem segít, mert minden ilyen lépés tovább növeli a távolságot attól, hogy megfelelő védettséget szerezzenek arra az időre, amikor már kénytelen lesz a kormány engedni a nemzetközi trendek begyűrűzését. A rászorulók problémája, hogy alacsony a keresetük, és akkor is alacsony marad, ha választási ígéretként mondjuk 1500 forintot takarítanak meg a kormánynak köszönhetően a havi gázszámlán. Természetesen elképzelhetetlen és nem is lehet kívánatos, hogy az állam teljesen kivonuljon az energetikából, de azon érdemes elgondolkodni, hogy a sokszor idézett példák alapján a verseny, a hatékonyságjavulás hogyan képes automatikusan árcsökkenést elérni a piacon. A szociális támogatás terepe pedig jellegéből adódóan nem az energetika, hiszen éppen ez az, ami azokat a hatalmas torzulásokat létrehozta a rendszerben, amelyekre a mostani elhibázott, felülről vezérelt erőszakos árcsökkentés feltette a pontot. Leálló erőművekkel, használhatatlanná romló hálózatokkal ugyanis a sávos árszabás sem tudja felvenni a harcot, mint ahogy az áfacsökkentés sem. Mert ebben az esetben nem csupán a mind rosszabb állapotú csöveken szökik majd el a gáz, az áram vagy a hő, hanem sok-sok millió lakás szigeteletlen falain, évtizedek óta cserére érett ablakain is, a rászorulóknak pedig egészen biztosan nem válik előnyére, hogy például a 15 százalékkal olcsóbb gázból fogyasztanak az elfogadhatónál 50 százalékkal többet. Mert ez bizony már matematika.