A 2014-es országgyűlési választás egyéni és listás voksainak összehasonlítása hasznos adalékként szolgál a választás értelmezéséhez. Noha a pártlistás szavazatok a választási rendszerben csak országos összesítésben eredményeznek mandátumot, egyéni választókerületi bontásban lehetővé tesznek olyan elemzéseket, amelyek azt vizsgálják, hogy az adott körzetben az egyéni jelölt, vagy a pártlista volt-e a húzóerő. Amennyiben az egyéni jelölt érdemben több voksot kapott, mint az őt jelölő pártlista egy választókerületben, azt azt jelenti, hogy más pártok szavazóit is meg tudta szólítani – amennyiben viszont kevesebbet, az azt, hogy még a saját táborából sem mindenki szavazott rá. A szavazatmegosztás mértéke természetesen nagyobb is lehet az egyéni és listás voksok számszerű különbségnél – például egyenlőség esetén is elképzelhető, hogy jelölt más pártok híveinek egyéni szavazatait is begyűjtötte, ám a saját pártja támogatói közül viszont ugyanennyien nem voksoltak rá.
Elemzésünkben a „kormányváltó együttműködés” közös lista egyéni és listás eredményeit hasonlítjuk össze a 106 választókörzetben.[1] Összességében a baloldal 1 millió 290 ezer 804 listás voksot kapott, míg az egyéni jelöltjei együttvéve 1 millió 317 ezer 877 szavazatot szállítottak. A nagyjából 2%-os többlet részben annak köszönhető, hogy a 18 országos listával szemben a legtöbb választókerületben valamivel kevesebb jelölt indult, így a kispártok hívei sok helyen nem is szavazhattak a saját jelöltjükre. A jelöltszámok megvizsgálása után fennmaradó különbség viszont már minden valószínűség szerint a kampányra és a jelölt kvalitásaira vezethető vissza. Véleményünk szerint ezt a különbséget a választásra jogosultak számához kell viszonyítani, az így kapott különbség ugyanis már az adott körzet részvételi arányát is figyelembe veszi.
Az IDEA ez alapján állított fel egy rangsort: megnéztük, hogy az egyéni és listás voksok különbsége hány százaléka az összes választára jogosultnak. Az első helyen álló Hiszékeny Dezső 2860 vokssal szerzett többet egyéniben, mint listán – tehát legalább ennyien támogatták más pártok listás szavazói közül –, ez pedig a teljes angyalföldi választóközönség 3,7%-a. Mivel 11 egyéni riválisa is volt, még csak azt sem lehet mondani, hogy „maradékelven” szavazhattak volna rá más pártok hívei is. A rangsort záró Boldvai László viszont még a baloldali szavazatok jelentős részét sem tudta begyűjteni (Nógrád megyei 1-es körzetének választópolgárianak több mint 1%-a volt az egyéni és listás voksok közötti különbség) – igaz, 24 egyéni jelölt indult a választókerületben. Kerék-Bárczy Szabolcs viszont úgy kapott 477 szavazattal kevesebbet a belvárosi választókerületben (a választásra jogosultak számának 0,8%-a), mint a „kormányváltó” lista, hogy mindössze négy riválisa volt.
A rangsor eredményeit összegezve számos tendencia rajzolódik ki: az országosan ismert politikusok jó része valamivel jobban szerepelt, ám összességében az ismertségük önmagában – mint Kerék-Bárczy esete is mutatja – minimális jelentőséggel bírt. Azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy a tapasztalat sokat számított volna: az élmezőnyben sok olyan politikus van, aki először indult az adott körzetben, vagy akár teljes újonc volt egyéni jelöltként, ám ott van a rutinos Hiller és Kuncze is – míg a sort a Salgótarjánban 1994 óta induló Boldvai László zárta. Baloldali körzetből talán könnyebben lehetett az első közé keveredni, míg jobboldaliakból a végére, ám ez sem általános érvényű szabály: Sárvárról, Szigetvárról és Győrből is sikerülhetett jó eredményt elérni a rangsorban, míg a a kifejezetten baloldali hagyományú Salgótarján és Budapest 14-es egyéni jelöltje is a lista végén található.
Vegyes képet kapunk akkor is, ha jelölő pártonként végezzük el az összevetést: legtöbb jelöltet adó szocialisták tudhatják soraikban a legsikeresebb jelöltek közül az „éllovas” Hiszékeny Dezsőt, a második Fehér Lászlót (sárvári körzet), a 28 rivális jelölttel szemben is kiemelkedő Nagy Attilát (Szigetvár), ám az utolsó 10 jelölt közül is nyolcat a szocialisták állítottak csatasorba. A DK-ból érdemben csak Kuncze és Oláh Lajos hoztak egyéni pluszszavazatokat (igaz, utóbbinak csak négy riválisa volt), ám a DK jelöltjeinek többsége a rangsor második felében található.
Az általunk alkalmazott rangsorban az Együtt-PM jelöltjei szerepeltek a legjobban: az első harmincban tizenkettő, az utolsó harmincban viszont csak kettő jelöltjük akadt. Helmeczy László kivételével a jól teljesítő jelöltjeik mind újak voltak az adott választókörzetben, vagy ismertségüket (Karácsony Gergely, Szelényi Zsuzsanna, Teket Melinda, Szabó Rebeka, Scheiring Gábor) vagy helyi beágyazottságukat (Somfai Ágnes, Bátyai Edina, Szegedi István, Tigelmann Péter) tudták kamatoztatni.
(A rangsor elérhető innen is.)
[1] Az adatok 99%-os feldolgozottságot tükröznek (az átjelentkezőkkel és a külképviseleti szavazatokkal nem számoltunk.)
