A magukat demokratikus ellenzéknek tekintők rendszeresen magasra teszik azt a (cselekvési) lécet, amelyet aztán szinte soha nem tudnak megugrani. Az ellenzéki tüntetések szónokainak és napi politikusi megszólalásainak folyamatosan visszatérő eleme a „követeljük”, „nem, akkor sem”, a „nem hagyjuk”, a „fellépünk ellene”, hogy aztán maximum a „nem” gomb megnyomásával tiltakozzanak akkor, amikor a Fidesz-KDNP törvényerőre emeli az adott javaslatot.
Kivételt talán a Párbeszéd Magyarországért (PM) képviselői csoportja képez, amelyet rendszer-/kormánykritikus, illetve ügyérzékeny parlamenti akciói, továbbá az ülés megzavarásai miatt rendszeresen büntet Kövér László. Az Együtt-PM aktivistái szintén rendszeresen élnek az „akadályozás” rítusaival – mint legutóbb a NFM átmeneti elfoglalásával –, amelyektől viszont látványosan távol maradnak az Együtt 2014 politikusai – beleértve a harcos Szolidaritást is. A magukat az Orbán-rendszer „kérhetetlen ellenfeleiként” definiálók is eléggé tartózkodóak az akadályoztató akciók során, a fentieket leszámítva az ellenzék leginkább a performatív, figyelemfelkeltő felfordulásban jár élen, mintsem emlékezetes politikai cselekvésben. Amikor viszont a politikus azt kiáltatja a hallgatósággal és híveivel, hogy „nem hagyjuk”, ő pedig bólogat, majd pedig hagyja, akkor erős kétségünk van azt illetően, hogy megfelelő demonstrációját választja-e erejének és hitelességének – és nem inkább saját tehetetlenségéről és tanácstalanságáról tesz tanúbizonyságot.
A negyedik alaptörvény-módosítás során és után – ami véleményünk szerint cezúra kellett volna, hogy legyen a parlamenti politizálást illetően – gyakran elhangzott azon érv, amely szerint kiüresedett a parlamenti munka, az nem több, mint egy törvénygyár. Ha ez így van, úgy érdeklődéssel tekintünk az elé, hogy a paksi bővítés kapcsán a „nem hagyjuk” ellenzéki politikusok, hogyan járnak majd el a parlamenti szavazás ügyében. Természetesen nem arra vonatkozólag kívánunk elvárásokat támasztani, hogy alakítsák át a parlamenti üléstermet arénává, hanem nézzük majd, hogy a „nem hagyjuk” skandálására elégedetten szónokló politikus, hogyan akadályozza meg ezt a nyilvánvalóan megakadályozásra ítéltetett szavazást. Megpróbálja-e? Mint tették a jobbikosok a földtörvény megszavazásakor –, amelyet aztán Házszabályba ütközően fogadtak el. Már csak egy kérdés marad lassan: az ellenzék megakadályozza-e a paksi szavazást, vagy pedig miközben támogatottságában jelentősen lemaradt a „paksi lobbitól” és a Fidesz-KDNP-től, „csak” annyira futja neki, hogy népszavazást kezdeményezne ma és egy majdani kormányváltás után. Tény: hírnek ez is elég, viszont minden bizonnyal nem a hírgenerálás a cél.
Az ellenzék (üléstermi) tanácstalanságának legfőbb oka, hogy az ellenzék szavakban „rendszerként”, cselekvés során viszont „kormányként” tekint Orbán Viktor képviselte politikára. Ha ugyanis Orbán-rendszerről beszélünk – van, akik ennél is tovább mennek, és kriminológiai kifejezésekkel írják le –, akkor nem egészen érthető, hogy miért parlamenti ellenzékként viselkednek az érintettek - túl a képviselői kötelességeken. Ha rezsim, akkor miért nem egy rezsim parlamentjeként értelmezik az Országgyűlést – azaz az így már nem is hagyományos értelemben vett törvényhozást –, és élnek hatásosabb politikai cselekvéssel – akár annak árán is, hogy a Hír Tv „felforgató ellenzékként” értelmezi majd. Ez természetesen egységes ellenzéki fellépést kívánna, nem pedig, mint eddig, amikor is az MSZP-frakció nézi, ahogyan a PM-snek kiállnak, tiltakoznak és készek levonatni fizetésük újabb részét. Ha viszont kormányként tekintenek Orbánékra, akkor nem lehet népszavazás 2014 tavasza, ahogyan azt konszenzussal hangsúlyozták a paksi összellenzéki tüntetés szónokai.
Rendszer vagy kormány? Ezt kellene így a ciklus végére az erőben és egységben – az összefogás ellenére – nem túl acélos ellenzéknek eldöntenie, nem csak szóban, hanem a politikai cselekvés során. Szavakban vagy pedig politikai cselekvésben is a „rendszerellenzékeként” tekint magára? Ha ugyanis e téren nem jut előbbre, úgy egyrészt a paksi bővítés megszavazásra kerül, másrészt az ellenzék kormányváltásra való képessége, ereje vagy annak látszata sem növekszik, harmadrészt a 2010 utáni tiltakozás hősei továbbra is a felsőoktatási átalakítások ellen tüntető diákok maradnak. Akik nem csak azt kiabálták, hogy „nem hagyjuk”, hanem foglaltak, bíróságra jártak és elismerést szereztek. Lehet, hogy ma már ők sem látszanak, de volt egy pont, amikor ők legalább voltak.