Jakab Attila vendégbejegyzése
Ifj. Hegedűs Lóránt, a budapesti Szabadság téri református gyülekezet (Hazatérés Temploma) lelkésze nem kimagasló szellemi teljesítményével, akár csodálatra is igényt tartó szociális-karitatív tevékenységével, hanem rendszeres egyház-politikai botrányaival (például Holokauszt-tagadó könyvbemutató megrendezésével vagy Izrael-ellenességével) híresült el; mondhatni vált hírhedtté. Legújabban Horthy Miklós mellszobrának az (újra)avatásával (vagy áthelyezésével) hívta fel magára a figyelmet. Református egyháza azonban szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni vele – és valójában nem is nagyon akar. Hiszen a lelkész nem akárki. Ő a nemrég elhunyt egyetemalapító (KGRE) református püspök, id. Hegedűs Lóránt fia. A református egyházban sokan sokat köszönhetnek neki. Arról nem is beszélve, hogy a politikával kokettálás és összefonódás gyakorlatilag családi hagyomány és örökség (MIÉP-es kapcsolatok). Ez azért jelent gondot, mert ifj. Hegedűs esetében most a Jobbikról van szó (felesége jobbikos parlamenti képviselő; ő maga 1998 és 2002 között MIÉP-es volt), miközben a hivatalos irányvonal (egyházvezetés) Orbán-hívő és Bölcskei Gusztáv helyére hamarosan zsinati lelkészi elnököt kell választani. Vajon ki lesz Balog Zoltán gyakorló református lelkipásztor-csúcsminiszter, az Orbán-rezsim egyik erős embere támogatottja? Érzékeljük a helyzet abszurditását? Egy püspök-elnökkreáló lelkipásztor-politikus!
Ennek fényében óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy a Hegedűs-ügy része (lehet) a református egyházon belüli (jobbikos–fideszes) kíméletlen hatalmi harcnak. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy ki kezeli, osztja majd az állami támogatásként számolatlanul érkező közpénzeket, amelyekről 2014 januárjától már elszámolni sem kell. Mert hidegen mérlegelve: miért problémásabb egy református lelkész ellentmondásos szoboravatása, mint a „nemzeti-keresztény” rezsim közjogi méltóságainak (például Áder János államelnök) hasonló tevékenysége? Arról nem is beszélve, hogy lassan bevett gyakorlattá válik politikusok templomi politikai igehirdetése, amit a helyi egyházvezetők áhítattal hallgatnak! És ezen a média, illetve a közvélemény már meg sem ütközik. Mindenki ott hirdeti az igét, ahová politikailag tartozik. Orbán Viktor a debreceni református nagytemplomban, Hoffmann Rózsa a váci katolikus székesegyházban, Gyöngyösi Márton a Szabadság téri templomban (neki még nem dukál püspöki hallgatóság).
Teológiai szinkretizmus, zavaros kereszténység
Egy véletlenszerű alkalommal volt szerencsém hosszabb részletet meghallgatni ifj. Hegedűs egy nyilvános beszédéből. Sok minden keveredett benne, de vezérfonala a bibliamagyarázat és a magyar történelem ötvözése volt. Teljesen világos volt, hogy egy olyan típusú szinkretizmussal kell számolnunk, amely egyrészt magának a lelkésznek az ismerethiányos felkészültségéből, a birtokolt ismeretek önkényes használatából/hasznosításából származik; másrészt teljes mértékben kielégíti, elkábítja az ugyancsak komoly teológiai és történeti ismerethiányosságban szenvedő hallgatóságát. A probléma orvoslását tehát a gyökereknél kellene kezdeni. Lényegében ifj. Hegedűs teológiai nézeteit kellene alapos vizsgálat tárgyává tenni és megnézni, hogy az általa hirdetett kereszténységnek mi is a tulajdonképpeni tartalma. Erre mindezideig senki nem vállalkozott, talán azért sem, mert a felekezeti és akadémiai körök együttes összefogása (amelyről Bazsa György, egykori MAB-elnök, sokat tudna mesélni) sikeresen akadályozta meg egy olyan felekezetsemleges kutatási és oktatási szellemi műhely létrejöttét, ahol ilyen típusú vizsgálat elvégezhető. Felekezeti környezetben ez azért nem várható, mert az értelemszerűen a magyar református lelkészek képzésének a vizsgálatát is jelentené egyben.
Ennél továbbmenve azt is mondanám, hogy ifj. Hegedűs Lóránt személyes példája – illetve az azt kezelni képtelen (valójában nem is akaró) egyházi hatóság magatartása – nem csupán rámutat a magyarországi (összfelekezeti) teológiai oktatás (pap-, lelkész- és hittanárképzés) tartalmi és színvonalbeli problémáira, hanem valamilyen szinten túl is mutat azon. Azt a senki által sem megvizsgálni, sem pedig megválaszolni nem kívánt kérdést veti fel, hogy Magyarországon miért nincs értéke a tudásnak és a teljesítmények? Miért erősek annyira a kontraszelekciós mechanizmusok, hogy többnyire alkalmazkodó és meghunyászkodó, de valójában az agresszívan intrikus középszerűség számára terem babér? Mindezt tetézi, mintegy megkoronázza, az akadémiai körökben vallási és teológiai kérdésekben érvényesülő/érvényesített egyházi befolyás, olyan klerikális gondolkodású laikusokon keresztül, akik számára a vallásosság mércéje az ájtatosság, az alázat, az egyházi tekintély feltétlen tisztelete. Az ismeret számukra is csak zavaró tényező, amely esetleg kikezdi az egyébként nem túlságosan mély hitet. Az emberek egy része ugyanis nem annyira ismeretekre vagy tudásra, hanem bizonyosságra, szellemi és érzelmi biztonságra vágyik. Ifj. Hegedűs ezt kínálja: mitizált múltat, ragyogó jövőt és közben a mindenkori kudarcokért felelős bűnbakok megnevezését, ami mindig és mindenben felmenti a múlt, a jelen és az eljövendő magyarjait.
Egyházak és újságírás
Ha Magyarországon lenne oknyomozó újságírás, valamint megfelelő szerkesztői bátorság, akkor az egyházi ügyek – mert lényegében ezek képezik a „nemzeti-keresztény” rezsim legérzékenyebb és legsérülékenyebb pontját –, többek között a Károli Gáspár Református Egyetem mindennemű erkölcsi értékrend teljes hiányáról valló esetei (például a „városi legendák” szintjén közismert kirúgások, doktori iskola botrányok, viszony a Jobbikkal), már régen alapos és elmélyült feltárásra kerültek volna. Mert még akkor is, ha Magyarországon a politika határozza meg és kreálja az „ügyeket”; még akkor is, ha a feltárt „ügyeknek” semmiféle következményük nincs, a közvéleménynek akkor is jogában áll tudni ezekről. Az oknyomozó újságíráshoz azonban kicsikét több kell, mint a magyarul helyesen írni tudás. Kellenek például ismeretek, elemzői készség, intuíció, az összefüggések felismerésének, illetve a megválaszolandó kérdések megfogalmazásának képessége. Magyarországon nem csupán azért nincsenek „egyházi ügyek”, mert azokat egyik politikai oldal sem akarja; azért sem, mert az újságírói szakmában hiányoznak az elmélyült és megalapozott vallási ismeretek. Erre már nem mentség az államszocializmus. Az okot máshol kell keresni. A magyar szellemi, politikai és egyházi elit együttesen nem akarta – és ma sem akarja –, hogy felekezeti ellenőrzésen, befolyáson kívül állók ilyen ismeretekkel rendelkezzenek; hogy legyen intézményes hely, ahol ezeket az ismereteket, összhangban a nemzetközi kutatási eredményekkel, meg lehessen szerezni.
Olajozottan működő rendszer
Ifj. Hegedűs esete valójában azt teszi teljesen nyilvánvalóvá, hogy Magyarországon rendkívül erősek az összefonódások; minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg. Az úgynevezett elitbe többnyire születéssel, házassággal, kooptációval lehet bekerülni. Ez egy többé-kevésbé zárt rendszer, amelynek része a média; következésképpen az újságírók is (kinek nem inge, ne vegye magára!). A hatalmi harcok, személyes- és érdekellentétek tehát rendszeren belül zajlanak. Magát a rendszert azonban senki nem kérdőjelezi meg. Valójában ezért sincsenek „ügyek”; hiszen a nyilvánosságra kerülésnek nincsenek tényleges következményei. Azok az „ügyek” pedig, amelyek bírósági szakaszig jutnak, többnyire olyan egyéneket érintenek, akik bekerültek ugyan a rendszerbe, de szemmel láthatólag nem váltak annak részévé. Ebben a rendszerben az egyháziak sajátságos immunitással rendelkeznek. Ifj. Hegedűs tehát nyugodtan alhat, és továbbra is folytathatja botránykeltő egyház-politikai tevékenységét. Ő annak a rendszernek a része, amelyben vallás és politika szervesen összefonódik, az adok – kapok érdekek és kölcsönös szolgálatok mentén. Ifj. Hegedűs tudja, hogy nem adják ki; nem adhatják ki a rendszer veszélyeztetése nélkül. Természetesen határozottan felháborodnak, elhatárolódnak, vizsgálatot kezdeményeznek (például az a Bölcskei püspök, aki Debrecenben asszisztált a Horthy-emléktábla avatáshoz) – és várják, hogy teljen az idő, felejtődjön az ügy (Kubatov Gábor például a mai napig várja a Csatáry-molinóban „érintettek” önkéntes jelentkezését), amelyet előbb-utóbb úgyis eltakar egy újabb „ügy”. A rómaiak óta tudja a hatalom, hogy cirkusz kell a közönségnek.
