Rácz Gábor írása
A Fidesz-KDNP-kormánnyal jó kapcsolatokat ápoló LIGA Szakszervezetek és több munkaadói szervezet nemrégiben jelentős állami forrásokhoz jutott a TÁMOP-program keretében. A támogatás körül kialakult viták szemléletesen mutatják, milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak a magyarországi szakszervezetek a mindenkori kormányok irányába. A jelenség nem új keletű és nem is egyedi.
Egy szakszervezeti mozgalom hatékonyságának egyik fő ismérve, hogy a szervezet képes-e az általa képviselt munkavállalók érdekeiért – ha kell súlyos – konfliktusokat is vállalni, és akár hosszabb, elhúzódó harcot (sztrájkok tüntetések) is viselni a mindenkori kormánnyal vagy a munkaadókkal szemben. Ez csak akkor lehetséges, ha maga a mozgalom rendelkezik olyan anyagi erőforrásokkal, amelyekkel képes finanszírozni egy küzdelem egyébként is jelentős költségeit. Mindehhez olyan pénzügyi forrásokra van szükség, amelyek nem függenek a mindenkori kormányzat kegyeitől.
Magyarországon a szakszervezeti mozgalom fénykorában, a II. világháború előtt a szakszervezetek teljes egészében saját tagjaik befizetéseiből tartották el magukat, az akkori magyar államtól lényegében nem kaptak semmilyen anyagi támogatást. Ezekből a bevételekből finanszírozták nemcsak saját tevékenységüket, de még az akkor velük szorosan együttműködő MSZDP működésének számos költségét is. A helyzet napjainkra teljesen megváltozott. A rendszerváltás után jelentősen csökkent a szakszervezeti taglétszám Magyarországon, és ezzel együtt a szakszervezetek tagdíjbevétele is jelentősen csökkent.
Az egykori SZOT-vagyont ráadásul úgy osztották fel, hogy jelentősen elaprózták a korábbi szakszervezeti értékeket. Mind a konföderációk, mind számos ágazati szakszervezet számára komoly problémát jelentett és jelent emiatt a szervezet rentábilis működésének és a korábbi vagyon megőrzése. Kivételt képez néhány sikerágazatban tevékenykedő szakszervezet, mint például az olajbányászok, az energiaipar, a vegyipar.
Jelenleg a legtöbb konföderáció és számos ágazati szakszervezet nem lenne képes tartósan fennmaradni állami támogatások nélkül, pedig a magyarországi szakszervezetek apparátusa és infrastruktúrája a fejlett államokhoz képest kifejezetten szerénynek tekinthető. A szakszervezeti konföderációkat már a kilencvenes évek vége óta lényegében pénzügyi lélegeztetőgépen tartja az állam, a támogatást az érdekegyeztetés szervezetein (az VKF-en, OKÉT) keresztül folyósítják nekik. A szervezetek ezen kívül más állami támogatásokban (például a TÁMOP keretén belül) is részesülnek. Hasonló komoly dotációt kapnak a vállalkozókat és munkaadókat képviselő szövetségek is (MKIK, VOSZ, MGYOSZ, stb), bár az utóbbi összegekkel jellemzően keveset foglalkozik a közvélemény és a sajtó.
Itt meg kell jegyezni, hogy e probléma nemcsak a szakszervezetek világában létezik, hanem lényegében a teljes magyar civil társadalom (civil szervezetek, a nagy történelmi egyházak) komoly finanszírozási problémákkal küzd, erősen függ a kormányzati-önkormányzati támogatásoktól, a mindenkori politikai osztály érdekeitől. Az okok részben ott is hasonlóak: az alacsony létszámú tagság és a magyar lakosság alacsony adakozási készsége, valamint a nonprofit menedzsment kultúrájának hiánya Magyarországon.
Ez függés azonban jelentősen csökkenti a szakszervezeti mozgalom mozgásterét a kormányzattal szemben egy különösen nehéz és kritikus történelmi időszakban. A kiszolgáltatottság még egy konszolidált demokráciában is problémás lenne, de egy olyan kormányzat idején, mint a jelenlegi, kifejezetten veszélyes és romboló. Jó példa lehet a LIGA részére a közelmúltban megítélt 550 millió forintos TÁMOP-támogatás, amely konfliktusokat indukált a szakszervezetek között. Az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke nemrégiben a 168 Órának nyilatkozva úgy fogalmazott, a LIGA-tagszervezeteket próbál átcsábítani a most formálódó új konföderáció soraiból. A kormány által odaítélt támogatások tehát a szakszervezeti mozgalom megosztását szolgálják leginkább – ez pedig tovább növeli az emberek bizalmatlanságát a szakszervezetekkel szemben. És itt zárul be az ördögi kör.
Ebből a helyzetből csak úgy lehetne kiutat találni, ha sikerülne növelni a szakszervezetek taglétszámát Magyarországon – és ezáltal növelni saját bevételeiket. Nyilvánvaló, hogy nem várható gyors előrelépés e területen, állami forrásokra még jó ideig szüksége lesz a magyar szervezeteknek, de saját érdekük, hogy lehetőleg minél inkább csökkentsék függésüket. A formálódó szakszervezeti konföderációs fúzió egyik fontos stratégiai kérdése lesz, hogy miként lesz képes megszervezni saját gazdálkodását úgy, hogy lehetőleg a legkevésbé legyen ráutalva a kormányzati források felhasználására. A feladat nem könnyű, de más út nincs.